Letelt. Hosszú volt. Öt év! A Depeche Mode történetében ez volt a leghosszabb szünet két album, illetve két turné között is. Elsőre azt hittem, hogy számomra is ez volt a leghosszabb időszak két koncert között, de nem! Most pár nap híján nekem is öt év volt (2018.06.26-2023.05.28) és azt gondoltam soha nem volt ennél ínségesebb időszak. De volt! A Devotional Tour és a The Singles Tour között egy picivel túlhaladtam az öt évet (1993.07.27-1998.09.15)!
A Global Spirit Tour után megfogadtam, hogy a következő turnéra már csak abban az esetben megyek ismét én is komolyabb turnéra, ha az alábbiak közül valamelyik fennáll:
- Alan Wilder visszatér. Ennél tökéletesebb alkalom nem létezhetett. Andy Fletcher tragikus hirtelenséggel elhunyt, ezért is mondtam, hogy: Most, vagy soha. Erre azóta sajnos már tudjuk a választ.
- Egy retro turné, igazi old school hangszereléssel, csak gépek.
Sajnos mindkettő vágyálomnak bizonyult – nekem – ezért tartottam is magam ahhoz, hogy a budapestin kívül csak Pozsonyba és Zágrábba megyek. Viszont nem tudtam ellenállni és mindenhova Early Entry kiemelt állóhelyet vettem.
A pozsonyi koncert meglepő módon a nyugat-európai körben volt, egészen az európai turné elején. Fura, mert logisztikailag elvileg nem illik oda. De jobb is így, mert két hónappal előbb láthattam, mint a mi régiónkban levőt.
Annak ellenére, hogy amióta Szlovákia létezik és nélkülem még nem tartottak Depeche Mode koncertet, szégyen és gyalázat, de soha nem néztem körbe Pozsonyban. Na, ezen most mindenképpen változtatni akartam. Ezúttal nagyon kényelmesen, összekötve a kellemest a hasznossal, egyfajta hosszúhétvégés kirándulásként készültem Pozsonyba. Nagy mázli, hogy Pünkösd kedvezett nekünk. Laci barátommal kettesben már szombat reggel elindultunk. Az egész napot Pozsony felfedezésével töltöttük, amit ajánlok mindenki figyelmébe. Amolyan kulturált kisvárosias feelingje van. Az óváros nagyon szép, tiszta és rendezett. Most eltekintenék a további részletekbe menő idegenvezetéstől, mindenki fedezze fel maga, mert van mit! :)
Másnap eljött a koncert napja. Különösebb izgalom nélkül készülődtem. Valahogy akkor még nem fogtam fel, hogy milyen hosszú idő elteltével láthatom és hallhatom életem kedvenceit. Viszont vártam a dalokat. Akármennyire is hihetetlen, de SEMMIT nem tudtam arról, hogy mit játszanak élőben! Ez a mai modern korban már nem egyszerű feladat, mert kb. mindent ki kellett zárni az életemből, ami információ forrás lehet. A YouTube is rengetegszer „genyázott” nekem az ajánlgatásaival, de egyetlen kivétellel mindig megúsztam. Szóval valójában csak egyetlen számról tudtam, hogy biztosan lesz. (Persze magas biztonsággal tudtam volna hozzáírni még vagy egy fél tucatot.)
Fél óra séta után érkeztünk meg a koncert helyszínére, az új szlovák nemzeti stadionhoz. Ez új helyszín, mert a Depeche Mode eddig nem itt lépett fel, hanem a Štadión Pasienky-ben. Természetesen ez az új stadion sokkal szebb és modernebb. A befogadóképessége kétszer akkora, mint az előzőnek. Ez 22 500 főt jelent focimeccsen és közel 30 000-ig bővíthető koncertre. Szinte megegyezik a Groupama Aréna méretével. Dél körül érkeztünk meg a kiemelt állóhelyesek kapujához. Mikor láttam, hogy csak két lány várakozik megörültem. Azonban eszembe jutott, hogy az nem lehet, hogy csak ketten vannak, így aztán sejtettem, hogy nem jó helyen vagyunk. A szervezők által emailben megküldött szuper alacsony felbontású képen nem volt egyszerű megmondani, hogy hol is van a mi kapunk és ebben a biztonságiak sem voltak jobbak. Egy nagy stadion kör után megtaláltuk az Early Entry bejáratot. És ahogy sejtettem, itt már nem csak ketten voltak! Kb. 80-an várakoztak már délben. Mintha csak az időben utaztam volna vissza, mert pontosan ugyanazokat az arcokat láttam, akiket minden egyes koncert alkalmával. Két lehetőség van: Ezek mindenhova mennek. Vagy pont azokra, amelyekre én is. Már megismerjük egymást. Ez alapvetően egy kölcsönös tiszteleten és elismerésen alapuló ismeretség kéne, hogy legyen. Részemről így is van, de ami ezután következett, arra azért nem számítottam…
Szinte azonnal leültem a stadion falánál az árnyékba húzódva, mert fél napnyi várakozás alatt rákvörösre lehet sülni, amit nem szerettem volna. Közben nyomatták a szokásos őrületet. Sorszámokat rajzolgattak egymás kezére. Már többször elmondtam, hogy mennyire nem szeretem ezt a fajta önszerveződést, ami semmi másról nem szól, mint hogy páran garantálják maguknak az általuk preferált legjobb helyet a stadionban, anélkül, hogy bármilyen faktor ebbe belejátszana. És akkor itt újra megkérdezem: Honnantól számít, hogy te megjelentél? Aznap? Előző nap? Két héttel előtte? Mert ha én teszem azt, előző nap ráírok a kezemre egy 1-est, akkor jó vagyok? Utána jogosan hagyhatom el a helyszínt, majd délután kettőkor odamegyek és beállok az elé, aki végig ott volt mondjuk déltől? Szóval ez nagyon tré! Utálom! Nem is veszek részt benne. Én az „Old School” híve vagyok. Mindenki ott van és amikor a kapu nyílik futás. Ez hozzátartozik. Mindig is így volt, ez is az izgalom és a szertartás része. Akinek ez nem jön be, szabadon vásárolhat ülőhelyet. De azt a szituációt megteremteni ami Amerikában is van, szerintem nem jó irány. Ezt ők is tudják rólam, ezért fordulhatott elő, hogy ez alkalommal igencsak ellenségesen fogadtak. Amikor meglátott a „főszervező” szlovák srác, fennhangon elkezdett kiabálni mindenki felé, hogy vigyázzanak velem, mert én futok és gyors vagyok. Ezt percekig nyomatta. Eközben úgy néztek rám, mint egy leprásra, úgy, hogy meg sem szólaltam, csak álltam és ültem. „Welcome!” Igencsak kellemetlen volt. Legfőképpen azért, mert soha életemben nem erőszakoskodtam senkivel, sőt, segítem azokat akik elakadnak. Igen, valóban rutinos és gyors vagyok, de amúgy mit kellene tennem?! Amikor beengednek, mindenki rohan, akkor én üljek le, álljak félre, mert látom, hogy mások lemaradtak, vagy mégis mit?! Igen, elismerem, hogy irritáló lehet, hogy valaki egy napja ott állt, erre jön másvalaki és beengedés után a futásban elfut mellette. Ilyen az állóhelyes koncert.
13:00 körül elkezdődött a hangpróba. Ennek 10-ből 9-szer örülnék, de most nagyon nem. Ugyanis mint mondtam, egyetlen dalról tudtam biztosan, hogy lesz. És akkor egyszer csak elkezdődött a Sister Of Night. Egy poén lelőve. Jött az It’s No Good. Ezt sem tudtam. A Pain That I’m Used To. Ezt jobb, hogy nem tudtam. Never Let Me Down Again. Ez már nyilván nem ért különösebb meglepetésként. Érdekessége volt, hogy ide-oda tologatták a különböző hangsávok hangerejét és volt olyan, hogy csak az ének szólt. Tök menő volt, mert meg lehetett hallgatni egyfajta acapella verzióban. World In My Eyes. Na ezt tudtam! Mondtam Lacinak, hogy úgy néz ki, kétszer hallgatjuk meg a koncertet. Ezen a ponton már úgy voltam vele, hogy amennyire kuriózum, ugyanannyira bosszantó is, hogy megszűnik a meglepetés, ha ez így megy tovább. De nem ment. Vége lett a próbának és innentől már az előzenekar számai mentek. Érdekes, hogy ma már a próbához sem kell a Depeche Mode. Mivel minden hangsávot külön rögzítenek, simán megcsinálja a hangpróbát a stáb a zenekar nélkül is.
14:00 órakor elkezdődött az előzetes regisztráció a korai beengedéshez. Ez azt jelentette, hogy mindenki kapott egy Vivien karszalagot és beljebb állhattunk a stadionban az árnyékba. Innentől további üldögélés. Ezután további szürreális fordulatot vett a várakozásom. Csendben üldögélek a sarokban – szándékosan kerültem mindennemű kontaktot velük – majd valaki felém áll. A biztonságiak főnöke volt az, aki azt közölte velem, hogy „jelzés érkezett a produkciótól”, hogy én egy bajkeverő, balhés ember vagyok és már most jelzi, hogy ha itt is ez lesz, akkor kivezetnek. Köpni-nyelni sem tudtam. Kérdezem, hogy tapasztalt-e bármi ilyet, mert amióta megérkeztem, azóta egyhelyben ülök és amúgy meg az egész egy nagy hazugság. Azt mondta nem. De inkább előre szól. Ekkor mondtam, hogy valójában ti zaklattok engem, amióta itt vagyok. Ezen a ponton természetesen nagyon lebiggyedtem és elment a kedvem az egésztől. Ennyire szarfej volt az a szlovák srác. Képes volt rámküldeni egy biztonságit. Csak úgy. Mivel ő van otthon, gondolta él vele. Nem értem én ezt. Én nem tudnék ilyen lenni egy rajongótársammal sem. Még ha el is megy egy hely, ott van még! Hogy lehet valaki ennyire kicsinyes?!
Szar kedvvel, de elérkezett a 16:30-as kapunyitás. kb. 80-an álltak előttem. Soha nem voltam még ennyire rossz pozícióban. Lélekben már feladtam az első sort. Annak ellenére, hogy szerintem túl sok ember várakozott már a beengedésre, csak egyetlen kaput nyitottak. Ez balesetveszélyes lehet, mert ha beőrül a tömeg, akkor csúnya préselés lenne. Nem volt. A balszerencsém azonban kitartott még. Annak ellenére, hogy ma már a legolcsóbb telefonokban is viszonylag normális kamerák vannak, a biztonságiak az én kompakt fényképezőmön akadtak fenn. 1998 óta fotózom a Depeche Mode-ot és még mindig ragaszkodom a dedikált fényképezőhöz. Természetesen nem egy SLR-ről beszélünk, ezért nem értettem a problémáját, amikor is azt mondta, hogy nem vihetem be. A mai napig ezzel járok minden koncertre, soha még nem volt gond. Kicsi, viszont igen jó minőségű. Sokkal jobb, mint egy mobil. Teljesen más minőségű képek készülnek. Rövid megbeszélés után mehetett. Ez idő alatt legalább hatan mentek el mellettem. Le a lépcsőn, ki a gyepre. Senki nem rohan, nem engedik. Soha ilyet nem láttam még, ami itt a szemem elé tárult. Élő láncból felhúzott kordon között kellett haladni egészen a színpadig. Értsd, legalább száz biztonsági őr gyűrűjében, ezzel akadályozva a futást. Séta a színpadig. Mint egy színházban. Elhaladtam a biztonsági főnök mellett, akitől érdeklődtem, hogy lát-e bárminemű problémát a viselkedésemben. Intett, hogy minden rendben és megdicsért. FU! Amikor kb. ötven méterre értem a színpadhoz, azt hittem rosszul látok. Szinte üres volt az első sor! A színpad aszimmetrikus, amiből indul a kifutó, de nem a közepéről. Elkezdték feltölteni a sarkát, majd tovább haladva a kifutó vonalát. Ezáltal üresen maradt kb. Martin pozíciójától kezdve balra. El sem akartam hinni, hogy oda tudok állni, de megfogtam a korlátot és még mindig nem hittem el, hogy sikerült. Ott állok az első sorban, Martin billentyűzetével szemben! A stressz, az ideg, a szomorúság, minden egy csapásra elmúlt. Nagyon boldog voltam! És akkor még nem is tudtam, hogy ez nem minden…! Egyszer csak hallom, hogy a színpad felől valaki a „Laszlo, Laszlo-t” kiabálja. Majd közeledett is. Hozzám! El sem akartam hinni! Jon Shrimpton volt az, a Depeche Mode turnéjának videó rendezője. 2005 óta ismerjük egymást. A Touring The Angel-en még operatőrként dolgozott, de most már ő rendez élőben. Én magam is alig értem és hiszem hogyan alakulhatott ki ez a jó viszony, de hatalmas elégtétel és boldogság volt, hogy odajött és név szerint külön köszöntött. Háromszor is megöleltük egymást. Beszélgettünk. Nem nagyon ismerek nála kedvesebb embert. Megdicsérte a pólómat – ami egy szövegkiemelő rikító sárga színű – mert hogy tök könnyen kiszúrt a csak fekete között. Ez a „Trademark”. Azt mondta, hogy nagyon büszke erre a turnéra, mert rengeteg munkát tettek a videó részbe és a fényekbe. Kérdeztem, hogy kerülnek most ide, mikor még a nyugat-európai kör megy, a keleti csak két hónap múlva jön. Az volt a válasza, hogy már régen láttak és remélték, hogy ide eljövök végre! :) Kértem, hogy hozzon nekem egy setlistet. Ezt meg is tette, amit személyesen adott át. Mondtam neki, hogy semmit nem tudok a dalokról, amiről elismerte, hogy az nem lehetett könnyű. Összehajtotta és megbeszéltük, hogy a koncert után nézem csak meg. Valószínűleg ismét „okot adtam” arra az elsősoros kollégáknak, hogy gyűlöljenek. Meg is kezdődött azonnal a kunyerálás, hogy hadd fényképezzék le. Mondtam nekik, hogy semmi akadálya, de a koncert után, mert én sem tudom, hogy mi van rajta és ezt még tartanám.
17:00-kor engedték ránk a kiemelt állóhellyel rendelkezőket. Ők már futhattak. Azt kell mondanom, hogy nem jártak rosszul. A harmadik sort lehetett megcsípni vele. Az idő lassan haladt, de már nem érdekelt. A legizgalmasabb történés ezalatt a stadiont megszálló muslica invázió volt. Nem segítette a helyzetet a pólóm se, amit egy idő után le kellett venni, annyira elviselhetetlen volt a helyzet. Csak azt lehetett látni, hogy mindenki hesseget a levegőben. Egy csajnak a hajában volt vagy ötven! Ilyet még nem láttunk.
A színpadtól nem voltam elájulva. Leginkább azért, mert nagyjából megegyezik az előző turnék színpadaival. Dave úgy látom teljesen beleszeretett a kifutóba, ami most már elmaradhatatlan. A színpadon minden aszimmetrikus. Ezt már legutóbb is kifogásoltam. Össze-vissza van „ledobálva” rajta minden. Az egyetlen előnye annak, hogy valamilyen rejtélyes okból Martin billentyűzete ki van fordítva a színpad síkjából, hogy nekünk itt az első sorokban tökéletesen látható, hogy mit játszik. Természetesen a koncert kezdetéig mindenük fekete lepellel van takarva.
19:45-kor jelent meg az előzenekar. Cold Cave. Egy elektronikus zenét játszó zenekar, méghozzá a jobbik fajtából. Nekem olyan Nitzer Ebb, Cure, Depeche Mode keverékének tűnt, ami azért elég jó kombó. A dob nagyon elektronikus szett, először azt hittem gép. (Még mondtam is, hogy na a Depeche Mode-nak is így kéne!) Kemény, vastag basszus, jó analóg szinti hangok. Szóval egész jók voltak. Többet nem láthatjuk/hallhatjuk őket a Depeche Mode-dal, mert ez volt az utolsó koncertjük a két hétben.
Mikor befejezték, felpezsdült a színpad. Jött a Depeche Mode stábja és koncert készre varázsolták a színpadot. Lekerültek a ponyvák mindenről. És ekkor igen meglepődtem. A dob készlet a jobb sarokban található. Azért ez igen szokatlan elrendezés. Megint az asszimetria. Tehát a színpad bal oldalán helyezkedik el két billentyűs állvány, a jobb oldalról indul a kifutó, jobb hátul dobok. Középen semmi. Andy helyét semmilyen módon nem töltötték be. Nekem még mindig nagyon furcsa ez az elrendezés.
Geekség iránt kevésbé érdeklődők most ugorjanak!
Próbálgatták a hangszereket. A „gitár felelős” még mindig Jez Webb, amin igen megdöbbentem, ő ugyanis a Devotional Tour óta dolgozik a zenekarral! (Vele is van szép emlék, amikor is Atlanta-ban nekem ajándékozta Martin „Synth Killer Interface-ét”! :)) Gitár fronton nincs változás most már hosszú ideje. Továbbra is Gretsch túlsúly - de ez kevésbé az én világom. Billentyűk terén azonban van változás! Martin cserélte a MIDI kontrollereit a kettő darab Roland A-800 Pro-ról, kettő darab Native Instruments KOMPLETE KONTROL S61-re. (Az egyik mindig tartalék baj esetére.) Ezen található egy nagyszerű újítás. Depeche Mode-ot eljátszani önmagában nem egy nagy kunszt. Nyilván meg kell tanulni minden számban az eljátszandó részt, azonban van még egy fontos tényező. Mégpedig az, hogy a különböző hangok hol is vannak „elrejtve” a billentyűzeten. Ez a kontroller ebben segít, ugyanis a billentyűk feletti LED fénnyel jelzi, hogy melyik billentyűhöz van rendelve hang és mindegyik hangcsoportot más színnel jelöl. Ez hatalmas segítség az emlékezésben. (Személyes tapasztalat. :) )
Peter Gordeno master keyboardja maradt a Roland RD-2000, azonban ugrott az Access Virus Ti2! Jött helyette az Oberheim OB-X8. Az analóg szinti hangok pedig a Minimoog Voyager XL-ből jönnek.
Örömmel tapasztaltam viszont, hogy az állványok már hosszú ideje ugyanazok. Maradtak az Ultimate Support Apex AX-48 Pro Plus-ok. (Ez nekem azért is külön öröm, mert tavaly vettem egy ugyanilyet, hogy stílszerűen azon pihenjen a Devotional Tour setup-om, az E-mu EMAX II és a hozzá tartozó Roland 76 billentyűs kontroller.)
A koncert kezdete előtt nem sokkal lehullott a hatalmas lepel, ami a színpad teljes hátsó részét takarta. Valami olyasmi módon, mint régen a koncertek kezdetekor. Nem is értem miért nem úgy oldották meg… És akkor láthatóvá vált a színpad közepén az M betű. Tényleg hatalmas! Egészen tekintélyt parancsoló közelről. Megérkezett a két operatőr, akik az oldalsó kivetítéshez szolgáltatják a képet. Amikor beálltak a helyükre, akkor szerintem sokan nem kaptak röhögőgörcsöt az első sorokban. Kezdve azzal, hogy már maga a színpad is eszméletlen magasról indul, a két operatőr felállt két dobogóra, hogy így takarják még jobban a színpadot. Elismerem, hogy a teljes látvány az nem feltétlenül az első pár sorban állók kedvéért készül, de az azért mégis csak kellemetlen, hogy a leglelkesebbek, a legtöbbet fizetők hátrányba kerülnek látvány terén. Az a furcsa, hogy ez eddig nem volt ennyire problémás. Most viszont van olyan pozíció, ahonnan szerintem alig lehet látni az első sorból! Nekem még úgy ahogy szerencsém volt, de voltak akiknek ez nagy cummer volt.
8:50-kor elkezdődött. Nem mondanám, hogy tök sötétben. Lévén, hogy stadion koncert és a nyári időszakban azért még közel sincs sötét ilyenkor, én szeretem ezeket. Amúgy Pozsonyban ez most még igen kései kezdés is volt! Emlékszem, hogy voltam itt olyanon, ami 8:00 előtt elindult, így a koncert végére be is sötétedett. Az egész szinte tök világosban ment le akkor.
Fülelek, hogyan indul… Milyen az intro? Mire jönnek be? Speak To Me! Hú, ez nagyon meglepett. Biztos voltam benne, hogy a Cosmos Is Mine-nal indul. Annak az elejével csinálnak valamit és valamiféle introból megy át a teljes dalba. Tévedtem is, meg nem is. Végül is pont ez történt, csak éppen a Speak To Me-ből van az intro. Ezekben mindig erős a Depeche Mode. Az első szám valóban a Cosmos Is Mine. Ez is nagyon jó atmoszférikus, igazi megalapozó, indító dal. Ezekre jól ráéreztek az utóbbi turnékon már. Mikor bevonultak felrobbant a stadion a hangorkánban. Martin beállt szinte velem szembe. Megint nagyon menő a szerelése. Egyedi tervezésű „öltöny” cipzár motívumokkal, csillogó, betétes anyagon. Az „összekötözött lábak” még mindig megvannak. Amikor Dave belibben, még hangosabb lett a közönség. Ez alkalommal inget is vett a mellény alá, majd arra a zakót. Ilyen már jó ideje nem volt.
Wagging Tongue. De tudtam! Éreztem, hogy ez lesz a második. Kiváló szinti pop szám, nekem Kraftwerkes ízzel. Nagyon jól hangzik élőben a szekvenciális szinti alap motívum, amit legnagyobb meglepetésemre élőben játszik Peter!
Walking In My Shoes. Az elmaradhatatlan. Úgy tűnik nagyon beleszerettek a Random Carpet Mix-be, mert az előző turné után, most is ebből van beleszőve. A közönség pedig nem felejt és ugyanúgy nyomja a „tö-tötö-tötö-t”, mint öt éve. Eddig a pontig voltam elégedett az élő dobbal. Az előző két dalban hallható elektronikus snare-ek eddig tartottak. Itt megjelent a „szokásos” brutális szétdobolása ennek az alapvetően igen összetett dalnak.
It’s No Good. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kitörő örömmel fogadtam. Azért egy párszor már meghallgathattam az előző turnékon. Jobban örültem volna valami másnak. Azonban… Az alap basszus szekvencia valami bődületesen jól szól élőben! Rengeteget emel a dalon és nagyon növeli az élvezeti értékét Higgyétek el, tetszeni fog! (Még nekem is tetszett.)
Sister Of Night! WOW! Hatalmas meglepetés. (Persze nagyobbat ütött volna, ha nem hallom délután a próbán.) Finoman szólva sem mondhatom, hogy nagy barátja vagyok az Ultra albumnak, de ezt a dalt pont imádom róla. Soha nem volt még hallható ebben a formában. Teljes hangszeres, Dave énekel, Martin vokálozik, pont, mint az albumon. Eszméletlen jó! Egy érdekesség: Martin gyakran gitározik élőben olyan számokban is, amiben nincs is gitár. Ver a víz ettől. Szerintem olyan viszont még nem volt, hogy olyan számban játszik billentyűn, amiben meg a stúdióban játszott gitáron. Itt igen! Mivel pont szemben álltam vele és billentyűzete kifordítva áll, tökéletesen látható, hogy a refrén elején bependülő gitár hang, mintázva van és ő játssza billentyűzeten, majd a mélyebb pendítést is! Ez a dal nagy élmény!
In Your Room. Ha leírva látom a koncert elején, akkor valószínűleg a bőrömből is kiugrom örömömben, hiszen az előző turné egyik csúcspontja volt, hogy Devotional Tour után végre az eredeti verziót játszották. Úgy tűnik az egy egyszeri poén volt, mert ismét a Zephyr Mix ment. Micsoda tévedés ez… Hát nem érezték, nem látták az előző turnén a közönség reakcióját, örömét?! Az utolsó verse lüktetése, építkezése a Depeche Mode zenei történetének egyik csúcsa. Ez egy „Hit And Miss”.
Everything Counts. Jujj, de szeretem! Örök kedvenc! Nincs olyan, hogy ennek ne örülnék, most azonban egy kicsit fanyalgok. Az előző turnére összerakott verzió előtt le a kalappal. Nagyon belenyúltak. Volt rá idejük. Most még több. Azonban ugyanazzal jöttek! Naaa…!
Precious. Igazi Depeche Mode klasszikussá nőtt azzal, hogy gyakorlatilag elmaradhatatlan. Ezek szerint nagyon szeretik. Nekem valamiért annyira nem tartozik a kedvenceim közé. És itt is ugyanaz a kiállás van, mint az előző turnén.
My Favourite Stranger. Hú, ez igen meglepett. Erre nem számítottam. Ha összeírtam volna, hogy mi lesz az új albumról, ezt nem írom le. Bár pont az ilyen húzásoktól tartottam, mert a Global Spiriten is előkerült egy Poison Heart… Ettől függetlenül egy érdekes zenei őrület a végére élőben. Tulajdonképpen jó, de én biztos voltam a Speak To Me-ben, pont, mint az előző turnén a Cover Me. Tévedtem. Jön a Martin blokk! Na mi lesz…?
Home. Na ne má’…! Ez volt az első gondolatom. Már megint a Home?! Nem akarom elhinni, hogy mindig a Home! Annnyi, de annyi nagyszerű Martin által énekelt dal van és nem arról van szó, hogy a Home nem a legjobbak közé tartozik, na de mindig ezt kell?! Viszont teljesen hangszerelt, ami akár (már) előnynek mondható.
Soul With Me. Erre keveset fizettek volna a fogadóirodák, ha meg kell tippelni, hogy ez a dal hallható lesz-e. Bár ebben is volt kellemetlen meglepetés az előző turnén, amikor is először fordult elő, hogy Martin nem adott elő saját maga által énekelt dalt az új albumról. Itt most nem volt ilyen hiba. Zongora kísérettel adta elő, de átütő erővel. Lehet erre azt mondani, hogy modoros, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy csodálatosan átélt előadás az angyali hangjával.
Ghosts Again. A Memento Mori egyetlen(?) slágerszáma élőben. Azt hiszem ezt már mindenki hallhatta, láthatta egy-két promo fellépésen. Nagy meglepetésemre itt a turnén is ugyanaz a verzió megy. Ezt amúgy nem is tudom hogy csinálják, mert egyszerre indul a programozott alap a dob és a gitár. Semmi felvezető intro. Martin indítja a gitárján keresztül MIDI kóddal…?
I Feel You. Nem a legjobb barátom ez a szám és nem is igazán számítottam rá. Meglepett, hogy van. Szerencsére egy viszonylag rövidebbre vágott verzió megy belőle.
A Pain That I’m Used To. Na, ha valamire, akkor erre nagyon sokat tettem volna, hogy nem lesz. Nem akartam hinni a fülemnek – még a próbán – hogy ezt hallom. Ez a Jacques Lu Cont Remix szerintem egyszer (sem) volt jó poén. A második alkalom (előző turné) pedig már bosszantó volt. Az, hogy feláll a Depeche Mode egy gitárossal, egy basszusgitárossal, egy dobossal és most már szintetizátor nélkül egy számra, egy nagyon rossz vicc. Semmi köze ennek ahhoz, amit mindenki megszeretett bennük. Arcul csapás ez a szám.
World In My Eyes. Ezzel a dallal kívánta a Depeche Mode kegyeletét kifejezni Andy Fletcher előtt. Ez abból állt, hogy a szám alatt kb. kettő darab Anton Corbijn által Andyről készített fotó változott, amit még a Violatorhoz készített. Ennyi. Semmiféle egyéb jelzés, magyarázat nincs se előtte, se közben és utána is csak a neve. Nem tudom, én valahogy másképp csinálnám. Többet. Bensőségesebbet. Ez így pont olyan volt, mint akármelyik dal. Ez a nem kommunikálás…
Wrong. Hú, ez mekkora! Álmomban nem gondoltam volna, hogy az előző turné után ismét előveszik. Én nagyon örültem neki. Gondolom egyedül vagyok vele, de nekem ez az újkori Depeche Mode (Alan utáni korszak) legjobb Depeche Mode dala! A kezdete olyan, mint öt éve. Nagyon jó!
Stripped. Nincs koncert amikor ne hallgatnám szívesen. Minden idők egyik legjobb és legikonikusabb Depeche Mode dala. Hatalmas kedvencem. Azt azért hozzáteszem, hogy ebben a formában a legkevésbé jó. (Megint ugyanaz, mint öt éve.) Ebben a számban minden hang egy gyöngyszem. Az eredetiben – meg régebben a koncerten. Hiába dobol valaki rá viszonylag pontosan olyan ütemben, mint a stúdió verzióban, az odaillő hangok hiánya (rakéta robbanása, hangminták), illetve a szóló nem pontosan megegyező hangzása, ront az élvezeti értékén. És amúgy meg miért játssza Peter Gordeno a ritmikus részt akkor is, amikor nincs benne a középső kiállásban?! Ez már öt éve is zavart!
John The Revelator. Azta! Ez igazi meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy ez még valaha előkerül. Annak ellenére, hogy nem a régi hőskorszak dala, ennek is örültem, mert nekem ez a kedvencem a Playing The Angelről, ellentétben az agyonjátszott Precious-szel.
Enjoy The Silence. Az örök. Az elmaradhatatlan. Annak ellenére, hogy még soha nem volt olyan, hogy ne hallottam volna Depeche Mode koncerten, én nem hagynám el. Nem igen lehet már zenei betétekkel bármit is hozzátenni. Hiába variálnak rajta mindig egy picikét, ez akkor is ugyanaz marad. De ez nem baj. Nagyon szeretem és ez mindig így lesz. Soha nem fogom megunni.
Elköszönés, levonulás. Mindenki tudta, hogy csak egy-két percig leszünk nélkülük. Már akkor azon gondolkodtam, hogy milyen Martin által énekelt dallal jönnek vissza. Közben elkezdtek kivinni a kifutó végére egy mikrofon állványt. Na, akkor ezek szerint onnan lesz előadva a következő dal! Amikor visszajöttek Christian Eigner, Martin billentyűs állványa mögé állta be! Ekkor tudtuk, ez valami extra érdekesség lesz. Hááát, annyira azért nem lett…
Condemnation. Gitár kísérettel. Hát, el tudtam volna képzelni valami mást is. Nem tartozik a nagy kedvenceim közé. És meg merem kockáztatni, hogy másnak se. Ami érdekessé tette, az maga a hangszerelés. Azért Christian Eigner-t sem sokszor láttuk (egyszer) a billentyűk mögött!
Just Can’t Get Enough. Ezzel megint megleptek. Bármibe lefogadtam volna, hogy többet ezt már nem hallom élőben. De valahogy minden turnén azért csak-csak előkerül. Érdekes, hogy volt idő, amikor teljességgel kiveszett a repertoárból, mert nem nagyon illik már bele. Ez úgy látom teljesen megváltozott. Andy által játszott basszus részt Peter vette át, ami egyfajta jammelésbe ment át a végén. Jó poén volt. Csak hát ugye ki nem számított rá…?
Never Let Me Down Again. Kell bármit is mondanom? Soha nem lesz Depeche Mode koncert enélkül a klasszikus nélkül. Minden pontban ugyanaz igaz rá, mint az Enjoy The Silence-re. Ezt is szeretem. Ki nem?! (De minek gitározik benne Martin, ahelyett, hogy inkább a hiányzó hangokat játszaná billentyűn…?!)
Personal Jesus. Tegye fel a kezét, aki meglepődött! Ugye, hogy senki! Szerintem ez a nagy hármas Depeche Mode klasszikus harmadik darabja és az egyetlen, ami mellett el tudnék menni. Soha nem volt a kedvenceim között. És most sem vált azzá. Kissé sajnálom is, hogy ezzel zárnak, de tulajdonképpen megértem. A fények felkapcsolásakor összeálltak a színpadon és integetve köszönték meg a szeretetet. Martin visszajött a színpadi helyére és pontosan szembe velem odadobta a pengetőjét. Annyira vékony, hogy a röppályája kiszámíthatatlanul cikázott a levegőben. Felemeltem a kezem és hozzáért a tenyeremhez. 10-ből 9-szer abban a mikroszekundumban zárom össze a kezem amikor kell, de most kipattant. Többet nem láttam.
Verdikt: Mikor véget ért a koncert hiányérzet támadt bennem. Hol vannak az új dalok? Hol vannak a nagy meglepetések? Én kevésnek éreztem a dalok számát az új albumról. Az album második feléből – amit én erősebbnek érzek – egyetlen dal sem volt! Hogy maradhatott ki a Caroline’s Monkey, a Before We Drown, az Always You, vagy a Speak To Me, de amit a legkevésbé értek, az a People Are Good. Amikor először hallottam erről azonnal mondtam, hogy na, ez tuti lesz koncerten. A hiánya érthetetlen. Nekem ez kb. olyan, mintha az A Black Celebration Tour-on nem játszották volna az A Question Of Time-ot, vagy a Devotional Tour-on a Rush-t. Régóta várok már valami nagy meglepetést is. Mindig úgy vagyok vele, hogy: Na most! De most sem. Pedig tök stílszerű lett volna egy Blasphemous Rumours, illetve vártam valami igazán nagy klasszikust, mint a People Are People. Szóval inkább csalódottságot éreztem.
A stadionból kifele természetesen felmarkoltam jó sok turné ereklyét. Egy fehér turné pólót, egy feketét a négy(!) közül és egy hosszúujjút is. (Aminek a mellkas részén kissé jobbra van a felirat. Elég béna. Ezt majd valahogy cserélem a következő helyen.) Ja, meg egy sapkát, mert valószínűleg lesz még hideg. Ja és a legmegdöbbentőbb: A Depeche Mode történetében először nincsen turné könyv?! Ez létezik?!
Mikor visszaértünk a szállodába, magamra öntöttem az információ kánaánt. Ekkor szembesültem vele, hogy itt Pozsonyban a ritka programot kaptuk. Na ezért volt olyan fura. A Speak To Me az alapprogram része – ahogy sejtettem – a Home pedig egyáltalán nem az. Olyannyira, hogy az egész március óta tartó turné alatt eddig egyetlen egyszer volt előttünk! Helyette az A Question Of Lust-ot játsszák! Hú, de imádom! A Condemnation helyett is a Waiting For The Night van. Persze mindegyiknek jobban örültem volna, de így legalább elcsíptem ezt. Nem baj, a sima szettet majd könnyebb lesz kifogni.
Így, hogy napok teltek el és kissé leülepedett bennem, már átértékeltem a kissé szigorú kritikámat. Szándékosan nem írtam a koncert alatt látható vetítésekről. (Azért minden poént nem írok le.) Mindenki ítélje meg maga. Annyit azért elmondhatok, hogy szerintem már minden „poént” láttunk Anton Corbijn munkásságából. Számomra már egy picit elfáradt a kreatívsága. Davetől is ugyanazt kapjuk. A szokásos manírok, túljátszott színpadi karakter. De nem rossz értelemben. Kevesebbet mászkál már a színpadon. Szinte csak középen mozog körbe-körbe és a kifutó. Ahol mi álltunk (Martin előtti rész) kettőször(!) jött az egész koncert alatt.
Összességében azért élvezetes volt ismét látni, hallani őket. Még akkor is, ha majdnem minden pillanatát megéltük már. A kedvenc ételedet is megeszed többször egy életen át. Na ugye?! Még mindig vannak nagy pillanatok, meg hát ugye ez azért mégiscsak a Depeche Mode élőben! A hangzást, mármint a minőséget kiemelném. Nagyon szépen, jó minőségben szól a koncert, amit SEMMI nem ad vissza otthonról! Úgyhogy „fotelhuszárok” a kritikát majd úgy fogalmazzák meg, hogy személyesen jelen vannak egy koncerten, mert egy monitor, vagy telefonon hallgatás azért nem ugyanaz!
Úgy érzem most már meg kell becsülni minden pillanatot, amíg lehet!
Legközelebb Zágráb.
MASTER LACUS
