Az előadással kapcsolatban Wilder fanyalogva jegyzi meg, hogy „nem ez volt a legjobb fellépésünk, azért a színpadi hangosítással akadtak problémák.”. Daniel Miller hozzáteszi: „Nagyon vegyes érzéseim voltak. Ijesztő volt, amikor 70 000 ember ugyanazt csinálja egyszerre. Az ereje félelmetes volt. Ugyanakkor elégedettséggel töltött el, hogy láthattam őket befutni az összes korábbi jóslatok ellenére. Sok embernek bebizonyították, hogy tévedtek. Hét év alatt elérni ezt a semmiből, az valami elképesztő. Én csak mászkáltam körbe és csak néztem a közönséget, nem is annyira a zenekart. Nagyon emlékezetes és megható pillanat volt.”
Mikor Gahan-t megkérdezték, melyik lenne az egyetlen kép, amelyet megőrizne a Depeche Mode-dal töltött időből, a válasz azonnal érkezett: „Számomra ez a Rose Bowl képe. Volt egy pillanat a Never Let Me Down [Again] alatt, mikor felugrottam az egyik dobogóra, és észrevettem néhány embert a közönség soraiban, akik a kezüket lengették, csatlakoztam hozzájuk, és egyszerre hetvenezren utánoztak! Teljesen letaglózott, éreztem, hogy könnyezem, és izzadság folyik az arcomon, de az öröm volt! Úgy éreztem, ennél nem lehet jobb. Csodálatos volt - a basildoni srácnak megcsinálták.” Alan Wilder: „Biztos, hogy Dave ösztönözte [a karlengetést], és a 101 film után ez lett a koncertjeink védjegye.”
Dave Gahan: „Mindenki átérezte a pillanatot, aki ott volt a koncerten, és része volt ennek. És tudod, elkezdtem zokogni a színpadon. Megpróbáltam elrejteni, továbbra is férfiasan kinézni és tenni a dolgom, de egy percig csak álltam a nagy emelvényen, és néztem. És abban a pillanatban mindenki az égbe emelte a karját. Csak bámultam, és tudom, hogy giccsesen hangzik, de olyan volt, mint egy hatalmas hullámzó gabonatábla vagy valami hasonló. Megálltam. Nem számított, hogy nem éneklek, egyszerűen megtörtént”
Martin Gore: Még maga Dave sem tudja megmondani, hogyan merült fel benne az ötlet, ott a Rose Bowlban. Egyszer csak elkezdte lengetni a kezeit a levegőben, a tömeg pedig -egyértelmű összhangban- utána csinálta. (...) Mindezt a színpadról látni, nagyon különleges pillanat és érzés. Látni az embereket, amint az első sortól kezdve, egészen a leghátsó lelátókig, összhangban csinálják ezt... Olyan az egész, mint valami búzamező vagy hasonló. Hihetetlen.
Dave Gahan: Egészen elképesztő élmény volt. Nincs ahhoz a koncerthez fogható, számunka legalábbis. (...) Addig a pillanatig, a saját világunkban éltünk. És ez volt az, ami különlegessé tette a Depeche-t és mindazt, ami körülötte volt. Saját, utópisztikus világot alkottunk magunknak, illetve abban éltünk. Különleges érzéssel gondolok arra a koncertre. Emlékszem, hogy a végén, valóban úgy éreztem, ennyi volt, nincs hová továbblépni... A karaván, amelyet magunkkal hurcoltunk az elmúlt 10 évben, megállt. Mihez kezdünk most? Olyan volt, mint amikor az ember eléri a vég- vagy célállomást. (...) A dolog ezek után megváltozott. Meg kellett, hogy változzon. Valahogy más szintre kellett vinnünk a történetet.
