Nem mindenki volt elégedett a 101-gyel. „Egy kicsit csalódott voltam a végén, mert úgy éreztem, jelentéktelen lett az eredmény - ismeri be Wilder, akinek a leghosszabb szöveges jelenete az volt, amikor elmagyarázta, hogyan működik a szintije. - Jobban belegondolva, Pennebaker valóban csak az alapján tudta elkészíteni a filmet, amit látott, és eszerint ez egy nagyon őszinte film. Ha egy kicsit még jobban a dolgok mélyére akart volna ásni, akkor a saját dugájába dőlt volna. És a 101 egy szép ellenpéldája a U2 Rattle and Hum-jának, ami kb. ugyanebben az időben jelent meg és rendkívül felszínes volt.”
Visszatérve a délutáni beálláshoz, Alan Wilder rögtönzött bemutatót tart egyik sampleres Emax billentyűjén, és külön-külön megmutatja a Black Celebration - a koncert tizenkilenc számos műsorának egyik dala - alatt egyszerre hallható három hangszínt: „A billentyűn összesen harminchat különböző hangkiosztás lehetséges, úgyhogy minden dalhoz külön állítom be a hangszíneket. A Black Celebration alatt több hangszínt állítok be a billentyű különböző részeire. Tényleg csak az korlátoz, hogy mire vagyok képes a kezemmel. Emlékezni kell, hogy melyik hangot hova tettem, de egy idő után jön magától. Valóban automatikussá válik, és a kezem szinte magától játssza a hangokat.” A magyarázatnak vége, és a billentyűvirtuóz elrontja a szám egyszerű dallamát. (az idézet Steve Malins: Black Celebration című könyvéből származik)
