A Sounds of the Universe az Egyesült Királyság albumlistájának második helyén debütált, az első heti 30 537 eladott példányszámmal - ez a zenekar legmagasabb eladású albuma a listavezető Ultra (1997) óta, azonban ez az első olyan albumuk pályafutásuk során, amely nem tartalmaz top 20-as slágerlistás kislemezt hazájukban. Az Egyesült Államokban az album a Billboard 200-as listájának harmadik helyén debütált, az első héten 80 000 darabot adtak el belőle. Az album végül a Billboard 200-as év végi listáján a 2009-es év 200. helyére került, és a Nielsen SoundScan szerint 2012 novemberéig 193 000 példányt adtak el belőle az Egyesült Államokban.
A Sounds of the Universe-t jelölték a 2010-es Grammy-díjra a legjobb alternatív zenei album kategóriában, de alulmaradt a Phoenix Wolfgang Amadeus Phoenix című albumával szemben. Az album borítójának dizájnját a 2009-es Best Art Vinyl szavazáson a tízedik helyre választották.
A lemezről szóló kritikák közül néhányat megemlítve Leah Greenblatt, az Entertainment Weekly munkatársa szerint a Sounds of the Universe-on a Depeche Mode "még mindig őszintén ihletettnek hangzik". Ned Raggett, az AllMusic munkatársa pedig a következőket állapította meg: "A Sounds of the Universe egy lassan beérő album, jónéhány hallgatásra van szüksége, hogy teljesen kifejtse hatását, de amikor ez megtörténik, megmutatja, hogy a Depeche Mode még mindig képes a pop vonzerejét és a saját eredeti hangzását az elektronikus korban a hangzásbeli kísérletezéssel és újrakombinálással ötvözni. "
Neil McCormick a The Daily Telegraph-tól megjegyezte, hogy az album "megmutatja a legtöbb gitáralapú rockzene fantáziájának korlátait" A Rolling Stone kritikusa, Melissa Maerz azonban úgy érezte, hogy "az eredmény úgy hangzik, mintha időgéppel visszamennénk a nyolcvanas évekbe", hozzátéve, hogy "a Depeche Mode-nak készen kellene állnia a visszatérésre, de még túl korai lenne előpakolni azokat a fekete garbókat." Bill Stewart a PopMatters-től azt írta, hogy a Depeche Mode kifejezetten erős A oldallal csábít minket, majd néhány eldobandó B-oldalassal ábrándít ki. Jon Caramanica a The New York Times-nak azt írta, hogy bár az album "nem rendelkezik az 1984-es Some Great Reward törékenységével vagy az 1990-es Violator összetettségével, félreérthetetlenül kísérletet tesz a múlt újragondolására, ami akkor is csodálatra méltó, ha ez dacos makacsság, vagy éppen kitartó elkötelezettség", de úgy vélte, hogy "még a legötletesebb formájában is ez egy csontnélküli Depeche Mode töltelékalbum, olyan zenékkel, amelyeket bármelyik zenei követőjük is simán elkövethetett volna."
Itt pedig a leghosszabb dokumentulmfilm, a "Usual Thing, Try and Get the Question in the Answer" ("Szokásos dolog, próbáld meg a kérdést belefoglalni a válaszba") címet viseli.
