Én 2009-ben a Szorfdeszka.hu oldalra írtam egy kritikát a Sounds Of The Universe-ről. Ezt:
A Depeche Mode mindig is meglehetősen problémás együttese volt a popzene történelmének. Noha egy angol kisváros szürke hivatalnokaiból és nihilista punksrácaiból alakult meg, és ezáltal minden arra predesztinálta volna őket, hogy valami The Smith-szerű ironikus, tipikus angol popzenét játszanak életük végéig, az első néhány kislemezt leszámítva mégsem sikerült igazán nekik soha az áttörés Angliában. Ezzel szemben viszont sokak számára megmagyarázhatatlan módon mentek a mennybe Németországban és Kelet-Európában, és olyan hatást gyakorolt ennek a térségnek a zenéjére, öltözködésére, és egyáltalán a közízlésére, amit a szigetországban el sem tudnak képzelni. A rejtély megoldása a DM zenéjét, szövegeit, valamint a térség történelmi, és ízlésbeli helyzetét figyelembe véve egyértelmű: a jó értelemben vett hatásvadászat, a bátran használt sötét zenei tónus, és az elidegenítésről, kínokról, vágyakról szóló szövegek sokkal jobban szíven találhatják a közép-európai, szerencsétlen történelmi fejlődésű, két világháborúban vesztes országban felnőtt tinédzserek szívét, mint az ebből a szempontból sokkal szerencsésebb angol fiatalokét. És természetesen ez fordítva is igaz: soha nem lehet nálunk igazán népszerű - a példánál maradva - Morrissey bármelyik produkciója; számunkra ez túl artisztikus, egybefolyó, hiányzik belőle az a hatásosság, az a keménység, amit például a DM, vagy akár pár szinttel lejjebb a Rammstein, a Scooter, vagy más, szinte csak a térségünkben népszerű előadó képvisel. A két közízlés közti egyik legélesebb különbség éppen a napokban vált nyilvánvalóvá: az együttes új kislemeze, a Wrong - amely pont egy hatásvadász, félelmetes, elkeseredett alkotás - zajos ünneplést váltott ki a közép-kelet európai rajongókból, sokan a Depeche Mode abszolút újjászületéséről, egy új, diadalittas DM-korszak eljöveteléről beszéltek. Nos, ez a kislemez a Top 20-ba sem fért be az angol kislemezlistán, ami még a fenti összefüggést figyelembe véve is döbbenetesen rossz teljesítmény, főleg, hogy a DM albumokat beharangozó "első" kislemezei simán Top10-esek szoktak lenni a UK Singles Chartson. És természetesen elintézhetjük az egészet egy legyintéssel, hogy "hülye angolok", csak éppen egy olyan országról beszélünk, amelynek a popzenére gyakorolt hatása elképzelhetetlen mértékű, mind a zenei, mind a kritikai, "hangadói" szempontot figyelembe véve.
És ha már itt tartunk: évtizedünkben a Depeche Mode-ot a magyar zenekritikusi fősodor a szívügyének tekintette, és az utolsó néhány, nem különösebben kiemelkedő lemeznél is elképesztő mennyiségű dicséretet zsebelhettek be a hazai popszakértőktől az idősödő basildoni üzletemberek. Azt persze valószínűleg talán már a death-metal hívők, vagy a ragga-rajongók is tudják, hogy a DM igazi aranykora a kilencvenes évek közepén lezárult, mégpedig a zenei agy, Alan Wilder kiválásával (ez lesz az első kritika a világon, amely nem tesz említést Dave Gahan ugyanebben a korszakban jelentkező problémáiról). A DM azóta különböző producerekre bízza magát, és hagyja, hogy a szakemberek a saját ízlésük szerint készítsék el az albumot. Így játszott az együttes 1997-98-ban belassult, rezignált, "érett" zenét (producer: Tim Simenon; Bomb The Bass), 2001-ben friss, innovatív minimál alkotásokat (producer: Mark Bell, aki a zenei ötleteit egyenlő arányban osztotta el az ekkor általa producerelt lemezek (Björk, Madonna, DM) között), és 2005-06-ban elektronikába oltott sötét, retro rockzenét (producer: Ben Hillier, aki többek között a Blurrel dolgozott együtt). Mivel az együttes tagjai nem tekinthetők zenei virtuózoknak, és a stúdióban sem szeretnek túl sok időt tölteni, így nem is volt csoda a sok különböző produceri ízlést tükröző lemez, amelyek közül a Playing The Angel annyiban különbözött, hogy az addig szinte mindig "előremenekülő", megújuló együttes ekkor kezdte el komolyan ismételni önmagát. Az amúgy jól sikerült lemezen a dalok nagy része mintha a nyolcvanas évek albumairól maradt volna le, ami nagyon kedvező fogadtatásra talált a rajongók körében, viszont aggasztóan előrevetítette a DM legújabbkori koncepcióját: a nagy kétezres-évek közepén dívó "nyúljunk vissza a gyökereinkhez" divathullámot meglovagolandó a régi hangzásra hajazó "új" dalokkal maradni a popzene élvonalában. Ezt bizonyította többek között a legutóbbi kétéves gigaturné is, ahol már - a korábbi évektől eltérően - nem derogált estéről estére játszani az együttes jelenlegi tagjai által eddig szinte letagadott Just Can't Get Enough-ot és Photographic-ot, az 1981 végén a Yazoo-ba és később az Erasure-be átigazolt Vince Clarke szerzeményeit. Némi aggodalomra adott az is alapot, hogy - szokatlan módon - újra Ben Hillier lett az új album producere. A már említett beharangozó kislemez, a Wrong aztán különösebb meglepetést nem is okozott: egy remekül megkomponált, jól sikerült dal ez, amihez ráadásul kiváló, formabontó klipet forgattak és még a mixeit sem rontották el, viszont érezhetően Ben Hillier patikamérlegén lett összerakva: egy kis sötétség, nem kevés múltba nyúlás, fülsértő, ám sodró analóg hangok a háttérben; elöl pedig egy dühös, kifakadó (rossz nyelvek szerint hisztis) Dave Gahan-ének. Mint már említettem, a dal szinte földindulásszerű sikert aratott a DM-rajongók körében, pedig nem olyan jó, mint az utolsó lemezről a nyers Pain That I'm Used To, a sodró John The Revelator, vagy a szépségesen szomorú Precious, ami egyébként úgy tűnik, hogy az utolsó őszinte szövege volt Martin Gore-nak. Ami persze nem tragédia, a popzene egy bizonyos összeghatár felett már ritkán hiteles, még ha ezt is a legnehezebb elfogadniuk a maguk érzéseit minden DM-dalszövegbe belelátó rajongóknak.
A Sounds Of The Universe-nek szörnyű a címe (vö: Queen - Cosmos Rock), és szörnyű borítója: szürke alapokon fekete kör, azon pedig 18 darab színes csík, összevissza. Értem én, hogy a lemezen 13 darab szám szerepel, a bónusz kiadványon pedig 5 további, ami pont 18, de ez akkor is már sorozatban siralmas teljesítmény az erősen hanyatló dizájnfelelőstől, Anton Corbijntól. A riasztó előjelek ellenére aztán nem indul rosszul az album. A DM-lemezek 1987 óta mindig in medias res, egy nagy slágerrel kezdődtek, itt viszont majdnem két percig hosszan kitartott analóg szintihangokat élvezhetünk, mielőtt elindulna az In Chains dal-része. Nagy meglepetés nincs: DM-szöveggenerátorral összeállított, mégis hatásos szövegek a láncokról, a kiszolgáltatottságról, és az örök témáról, a Nőről, minden kínok okozójáról. A lassan építkező, emlékezetes gitárriffekkel tűzdelt dal mintha több tételből állna: kicsit nehezen áll össze a kép, de amikor hirtelen megtelik a hangzás, a háttérben pedig lánccsörgésre emlékeztető hangokat hallunk, akkor mindent megbocsátunk. A második dal, a Hole To Feed dögös dobokkal kezdődik, aztán valami egészen megmagyarázhatatlan dolog történik: Dave a szöveget a Felkelő Nap háza dallamára kezdi el énekelni. Az egész első versszakot az Animals által megírt dallam uralja, csak utána lesz más: a dal keménysége és hangvétele egyértelművé teszi, hogy szó sincs itt iróniáról, hanem csak ötlettelenségről és ihletszegénységről. Nehéz az ilyesmin túlemelkedni, főleg, hogy a dalnak elfelejtettek értékelhető refrént írni; egészen elképesztő módon a kifejezetten keményen induló dal a refrénekre egy akusztikus balladává szelídül, hogy aztán a versszakokra ismét visszatérjen a kemény dob és a nyers Dave-ének. A Wrong jó helyen következik, sokkal összeszedettebb, mint eddig (és ezután...) bármi a lemezről, nem elhúzott, frappáns prezentáció a DM-múltjából. Aztán viszont hosszú, kínos tortúra következik. A Fragile Tension a Ladytront, vagy más hasonló zenekarokat idéz, ahol a dobozhangzás nem ciki, hanem koncepció, ráadásul (remélhetőleg csak a House Of The Rising Sun miatt kialakult paranoiánk miatt) az első hangokat az Oasis Cigarettes&Alcohol című dalának az elejéről találhatjuk ismerősnek. A gyors, idegbeteg, az előző album mélypontját (Lilian) idéző retro-dobalapra mellesleg a lassú ének igencsak disszonánsnak hat, pedig ha jól értem, itt valami ars-poetica szerű dalról van szó. A Little Soul már a címével is ijesztő ("Indulnunk kéne, Kicsi szív..."), a dal maga aztán közepes, korrekt, már amennyiben egy pozitív hangvételű kávéházi bossanova korrekt lehet egy Depeche Mode-lemezen. A tortúra viszont még csak most erősödik be, mert jön a lemez egyik mélypontja, az In Sympathy. Elképesztően ötlettelen, üres dobalapok, lagymatag hangzás, ügyetlenke szövegek, ilyen dallal azért már nagyon régen próbálta meg kiszúrni a szemünket a Depeche Mode. Értjük mi, hogy nyolcvanas évek retro most az irányelv, de ettől még nem ártott volna az előző lemez már alapból is gyenge és utánérzéses Suffer Well-jének halotthalvány megidézésénél egy kicsit többet nyújtani a kiábrándult hallgatónak. Ez után az elképesztően gyenge szám után következik a Peace, amely színvonalát tekintve némiképp elmarad az In Sympathy mögött. És akkor itt most az újabb negatív jelzők helyett egy kicsit álljunk meg, mert a Depeche Mode történetének kétségkívül egyik legrosszabb számáról van szó, ami mindenképpen megérdemli a figyelmet. Ez a dal mutatja meg egészen pontosan, hogy mennyire tragikus az, ha a DM nem tesz a rajongók igényeire, hanem megpróbálja kitalálni, hogy mi is tetszhet neki. Az együttes és a producer szerint tehát az átlagos Depeche Mode-rajongó baromira szereti a közhelyes, ezoterikus dalszöveget, az áriázó, agyonhajlított refrént, az egy az egyben a Beatles Across The Universe-éből (értitek, Universe!) átemelt dallamot a versszak alatt, a semmi által nem indokolt üvöltözést a versszakok végén, és az üvöltés és az émelyítően nyálas refrén közti teljesen funkciótlan, ámde nagyon is nyolcvanas évekre hajazó pár másodperces dobszólót. Ez a dobszóló mindenképpen a Depeche Mode pályafutásának legkínosabb pillanata, főleg, hogy előtte még egy pillanatra le is halkul a zene, azaz szinte "ide figyeljetek!" érzése van a hallgatónak, aki már ekkorra elkeseredve próbálja meg kitalálni, hogy miért éppen ebből a gyalázatos Erasure-tribute számból lesz a második kislemez. És itt megint érdemes elgondolkodni, hogy a kilencvenes években, vagy akár még 2001-ben is, amikor a Depeche Mode igenis egyike volt a leghaladóbb popzenekaroknak, gondolta-e volna bárki is, hogy a szeretett együttes a távoli jövőben - 2009-ben - Erasure-t fog játszani nagy büszkén. A Peace még sok rúgást megérdemelne, de most haladjunk tovább. Az agyontorzított Come Back teljesen jellegtelen, ám ezzel együtt felüdülést jelent a két szörnyszülött után, majd jön az 1990 óta az együttes lemezeiről lehagyhatatlan, amúgy teljesen felesleges párperces instrumentális szösszenet, Spacewalker néven, ami már szót sem érdemel. A Perfect negyven hallgatás után is amolyan "egyik fülön be, másik fülön ki kategória", de legalább nem felháborító, mint az album közepe, viszont itt megint meg kell állnunk egy pillanatra. A Fragile Tension-től a Perfectig 7 szám egymás után rossz (vagy legalábbis nem jó), és ilyet a Depeche Mode soha nem csinált. Még 2-3 rossz szám sem nagyon volt egymás után, még a legutóbbi lemezeken sem. Ez a hetes szám viszont sokkoló, megmagyarázhatatlan, érthetetlen, főleg a nagyképű bevezető nyilatkozatok alapján, ahol az együttes tagjai második Violator-ról és a deluxe kiadvány dalaival együtt 18 egyenértékű kiváló számról tettek említést.
Aztán mikor már temetni kezdenénk a DM-et, történik valami. A Miles Away/The Truth Is egész korrekt; persze Dave továbbra is borzasztóan közhelyes szövegíró Martinhoz képest (pedig már Martin sem a régi...), de itt a dobok, a helyenként torzított gitár és az éles, magas szintihangok egész figyelemreméltó, ráadásul fülbemászó dalt eredményeznek. Aztán a lemez - szokatlan módon - egyetlen Martin által énekelt dalában, a Jezebel-ben tovább emelkedik a színvonal: ez egy kifejezetten szépséges szám a szövegíró 2003-as szólólemezének modorában: a hangzás végre nem úgy minimalista, hogy elfedje az ötlettelenséget, ráadásul a visszatérő szintiszóló kifejezetten szép, dúdolható. Az album utolsó száma pedig még jobb, már-már szinte a Wrong-gal egyenértékű: a Corrupt - a korábbi DM-lemezek zászószámától eltérően - nem egy hosszú, instrumentális levezetőkkel tarkított ballada, hanem egy viszonylag rövid, összeszedett, igazi sötét, beteg, dögös Depeche Mode-szám. Ízig-vérig a DM aranykorát idéző szöveg, ügyes zenei megoldások, és a refrén utáni visszatérő, félelmetes szintiháttérrel megtámogatott gitáros torokhangú hümmögések pedig egyértelműen a lemez legemlékezetesebb pillanatait jelentik. A Corrupt után néhány percnyi csönd után a Wrong bő fél perces reprise-ja következik; ezekről a reprise-ektől nekem mindig olyan érzésem van, mintha az egyszámos album végén az előadó szeretné még egyszer felhívni a figyelmet az album "nagy slágerére". A Construction Time Again végén lévő Everything Counts reprise talán nem a legjobb példa, hiszen az a korai DM csúcslemeze, viszont például a Bonanza Banzai hideg és ötlettelen Elmondatott-jának a végén is visszatért még egyszer az albumról kiemelkedő címadó szám hódító gitártémája. És bizony ez egy kicsit erre a lemezre is igaz. A Wrong mind slágerességét, mind eltaláltságát tekintve kiemelkedik a lemezről, és a további lehetséges kislemezeket figyelembe véve (Peace, Perfect, In Sympathy - tragédia három felvonásban) ez így is fog maradni: a lemez további jól sikerült dalai (In Chains, Jezebel, Corrupt, esetleg Miles Away) úgy tűnik, megmaradnak albumszámnak.
Noha az album utolsó néhány száma pozitív érzetet hagy az emberben, sajnos nem lehet elmenni a lemez színvonalának erőteljes U-alakja (első három számból kettő erős; utána hétszámos vesszőfutás, a közepén két pokoli gyenge számmal; majd az utolsó három szám megint jó), és ötlettelensége mellett sem. A Sounds Of The Universe-en nincsenek táncolható számok (talán a Wrongot, esetleg a Miles Awayt vagy az In Sympathy-t leszámítva), pedig amúgy több a gyors szám a lemezen, mint a lassú. Vajon mi tartotta vissza Ben Hilliert, hogy például a Peace, vagy a Perfect alá tegyen egy normális, táncos dobalapot? Amilyet tett már a korábbi lemezen több szám alá is (mit nem adnánk itt egy olyan lendületes, húzós számért, mint a Pain That I'm Used To, vagy a John The Revelator). Mi késztette Martint arra, hogy olyan dalszövegeit, mint a Little Soul, vagy a Peace nyilvánosságra hozza? (Dave szövegeiről nem is beszélve). Sajnos minden egy irányba mutat: a DM különösebb ihlet nélkül a megszokott haveri branccsal (Ben Hillier), megfelelő marketingtámogatással összerántott egy Sounds Of The Universe nevű terméket, amellyel aztán hatalmas turnéra fognak indulni (a budapesti koncertre a lemez megjelenése előtti napon már nem lehetett jegyeket kapni). A kassza csörög, a rajongó fizet, és arra gondol, hogy lehet, hogy mégis ezeknek a hülye angoloknak lehet igaza.
10/4
