A Shake The Disease demója rendelkezésünkre áll. A második versszak szövege némiképp eltér a végső verziótól: itt még nem volt benne a Stories Of Old-utalás.
Itt a demó dalszövege:
Some people want to be Permanently together Lovers devoted To each other forever That's not what I mean That's not for us We want a different scene But when I'm not there In spirit I'll be there
Itt pedig a videó
ZDF fellépés a 40 éves Shake The Disease-zel:
Egy viszonylag jól ismert, "hajós" Shake The Disease-fellépés:
Csodálatos Martin vokál, felemelő dalszöveg, érzelmes Dave ének, harmóniák gyönyörű összekapcsolódása, hatalmas siker és egy szerintem igen gyenge klip: ma 40 éve jelent meg a SHAKE THE DISEASE!
A ma 40 éves Shake The Disease B-oldalán egy szokatlan stílusú, pattogós, jókedvű, egyszerre country, egyszerre latinos beütésű dal hallható: ez a FLEXIBLE! A jókedvtől és iróniától kicsattanó dal inkább egyfajta poénnak fogható fel; ezzel együtt engem meglepetésként ért, hogy meglepően sok embernek ez a dal kiveri a biztosítékot. Pedig még egy best of lemezre is felkerült a dal, mégpedig az amerikai Catching Up With Depeche Mode válogatásra.
Dave, 1986: "A Hansa stúdió pincéje elég kísérteties, nem igaz? Itt énekeltem fel a Shake The Disease-t töksötétben, és rettegtem közben. Tele volt a fülhallgatóm fura, suttogászerű zajokkal, és néha mintha árnyékokat láttam volna... elég kísérteties ez a stúdió".
Martin, 1985: "A dal egy lány és egy fiú egyoldalú kapcsolatának a történetét meséli el. Rájöttek, hogy ez véget fog vetni a kapcsolatuknak. Szóval ez egy elég csípős dal, de nem az életemről szól. Christine és én nagyon jól megvagyunk. A szakítás tutira szóba se jöhet. "
Martin, 1989: "Időnként a dalok közti kapcsolatok nagyonis nyilvánvalóak, mivel szeretek hivatkozásokat betenni más dalokra. Mint például a Shake The Disease-ben van az a sor, hogy "Now I've got things to do, and I've said before that I know you have too". Itt az, hogy "már mondtam korábban", a Stories Of Old-ra utal: "Now, I've got things to do and you have too". Nagyon szeretem ezeket az összekapcsolódásokat.
Dave: "Ez egy szerelmes dal, és valójában azokról a problémákról szól, amin nem lehet túljutni a szerelemben, amikor megpróbálunk valaki olyasvalakivel beszélni, aki kedves számunkra, például kedveljük az iskolában, vagy ilyesmi, és megpróbálsz velük beszélgetni. És ez néha nagyon nehéz, tudod, erről szól ez a dal alapvetően. És megpróbálja a fiú lerázni ezt a betegséget, hogy nem tud beszélgetni emberekkel. "
Andy: "Mindannyian boldog kapcsolatokban élünk, és ebben a dalban köszönetet mondunk a barátnőinknek, akiknek nem mindig lehet könnyű velünk. A szöveg azzal a problémával foglalkozik, hogy milyen nehéz a kapcsolatot fenntartani a mi helyzetünkben, mivel mi túl gyakran inkább félrevonulunk. De véleményünk szerint ez is az egoizmus egyik formája. Fontos, hogy nyíltan mondjuk meg azokat a dolgokat, amik zavarnak minket - hát erről szól a Shake The Disease. "
A Shake The Disease hosszú verziója, a csaknem 9 perces REMIXED EXTENDED - némi meglepetésre - nem jelent dupla annyi élvezetet, mint a tökéletes alapszám; egy kicsit öncélúnak tűnnek a megvagdosások a dalban. A végén a kiteljesedés azért itt is csodálatos! :)
Ahogy egy jófajta B-oldalashoz ekkortájt még dukált, a Flexible-nek is van hosszú verziója, ráadásul ugyanazon a néven, mint az A-oldalas párjának, a Shake The Disease-nek: ez a REMIXED EXTENDED. Talán nem is meglepő módon: amíg a tökéletes Shake The Disease-nek nem áll igazán jól a széthúzás, addig a "poén" Flexible-ön inkább segít: a vicces belepörgetések és szintimegőrülések, valamint a plusz hangok is javítanak az alkotáson.
Martin, 2003:"Sokat küzdöttünk ennek a dalnak a címével. Ugye az, hogy "shake the disease", csak egy kis sor a dalban. Azt hiszem, talán Daniel Miller mondta azt, hogy "ez olyan jól hangzik, mint egy cím". És ez megragadt. Nyilvánvalóan a dalból származik, de a többi sor olyan hülyén hangzott, mint pl. az, hogy "Understand Me".
Martin, 1985: "A Shake The Disease-zel most már végre sikert kell elérnünk az Államokban. A korábbi dance dalaink reménytelenül eltűntek. Szóval arra gondoltunk, hogy az amerikai piacot egy ilyen lassú, finom dallal próbáljuk betámadni".
Andy, 1989:"Ez egy olyan dal, amelyet már régóta játszunk. Minden alkalommal, amikor meghallom, a klipre emlékezem vissza. Nem tudom elfelejteni azt a klipet. Valamilyen gépben kellett állnom és hagynom, hogy az oldalamra döntsön. Semmi bizalmam nem volt az eszközben, azt hittem, hogy meghalok aznap"
Dave, 1985:"Ez megint egy olyan dal, ami szerintem egy ragyogó dal, csak nem adtunk neki elég időt a stúdióban. Turnéztunk és közben megpróbáltunk felvenni egy dalt a stúdióban. Ez volt az első kislemez, ahol semmi közünk nem volt a keveréshez." Andy:"Amikor visszatértünk Amerikából, csomó dologgal nem voltunk elégedettek" Dave:"Ez a dal szinte kiált egy hatalmas refrénért, de ezt nem kapja meg" Alan:"Ez egy nagyszerű dal. Hatalmas slágernek kellett volna lennie, de így is jól teljesített. Ez egy olyan dal, amit többször meg kell hallgatnod."
Ha az előző Shake The Disease mixben nehezteltünk a vágásokra, akkor az EDIT THE SHAKE mix után talán még hálásak is leszünk a Remixed Extended finom megoldásaiért... Első (és második...) hallásra szinte koncepció nélkül vagdossa össze-vissza a dalt John Fryer brit producer (aki az első két DM nagylemezen hangmérnökként dolgozott). Valahogy azonban a dal tökéletes dallamosságán nem tud kifogni ez a meglehetősen "alternatív" megközelítés: a dallamosság még így megmaradt, sőt, mostanában ezt a Shake The Disease mixet meglepően sokat hallgatom, többet, mint a Remixed Extended-et. Talán Alannek is közel állt a szívéhez ez az újragondolás, mivel ő 1 évvel később, az 1+2 című szólólemezén nem az eredeti Shake The Disease-ből, hanem ebből a mixből ollózott bele a hangmintákból álló kompozíciójába.
A Shake The Disease limitált vinylen három érdekesség kapott helyet. Az első a MASTER AND SERVANT koncertverziója a Some Great Reward Tour legendás koncertjéről, Baselből. Ez az a koncert, amely a DM Live Wiki oldalnak köszönhetően teljes egészében hozzáférhető, és amely annyira jó minőségű, hogy még a The World We Live In And Live In Hamburg-nál is élvezetesebb hallgatnivaló (ráadásul szerepel rajta az Ice Machine, ellentétben a hamburgi kiadvánnyal). Meglehetősen érdekes, hogy ez az egyetlen koncertverzió szerepel itt; fura módon három kiadvánnyal később, az A Question Of Lust maxin lesznek még hallhatóak dalok a bázeli koncertről. A Master And Servant élvezetes hallgatnivaló, hihetetlen energiával adják elő (bár a Some Great Reward turnén mit nem így adnak elő? ;) ), és vicces kicsit, hogy a végén, a dal után némiképp később tekerik le a dalt, így még bőven hallható az ezután következő Photographic eleje is (annyira, hogy az ember az utolsó másodpercekben szinte elhiszi, hogy még a Photographic is rákerült a kiadványra. Hallgassuk meg tehát a Master And Servant koncertfelvételét Bázelből!
A Shake The Disease limitált vinyljének a harmadik alkotása a FLEXIBLE (PRE-DEPORTATION MIX), amely az eredeti B-oldalas egy populárisabbra, táncosabbra kevert változata. Ebben a változatban a refrén jobban elkülönül a dal többi részétől. A változat a Belize-ben született DJ, Bert Bevans keze munkáját dicséri.
A félrevezető mixnevek versenyének különdíjasával, a SOMETHING TO DO (METAL MIX) felidézésével zárjuk a Shake The Disease limitált 12-esének a kivesézését. Természetesen egyáltalán nem heavy-metal verzióról van szó, hanem inkább - talán a Kraftwerktől vett ötlettel (Metal On Metal) - szinte csak magas fémhangokból álló verziót készített Gareth Jones a Some Great Reward album nyitódalából. A mély hangok fájdalmasan hiányoznak ebből a verzióból, és talán a 7 és fél perces hosszúság sem indokolt (oké, persze, ha a Precious tízperces dögunalmas house-mixeire gondolunk, akkor mindjárt elnézőbbek vagyunk), ám így is találunk emlékezetes pillanatokat. A "boredom boredom" kiáltás a dal elején, a már az A Question Of Time-ra emlékeztető effektek és a Martin "is there something to do?" suttogása azért jelentősen emel a mix színvonalán.
22 éve jelent meg Martin második szólólemeze, a Counterfeit 2! Következzék most róla az egyik legszebb szám, a Lost In The Stars és annak a különös fanvideója:
Kerek évfordulónk van: ma 10 éve adta ki Martin az MG című szólólemezét! A 16 számos instrumentális alkotás a Delta Machine Tour utáni pihenőidőszakban született Santa Barbarán. Martin filmszerű és sci-fi hatású lemezt szándékozott készíteni, és a kitűnően szóló lemez hozta is az elvárásokat. Olyan, mintha 16 kiadatlan Depeche Mode instrumentális átvezetőt hallanánk: és ha arra gondolunk, hogy pont a Delta Machine óta nincsenek ilyen instrumentális átvezetők a DM lemezeken, akkor szinte azt érezhetjük, hogy Martin a szólólemezeire mentette a rövid instrumentálisok iránti vonzalmát.
Nézzük szép sorban a dalokat! Erősen sztereó hatású, "pilinkázó" hangok, amelyek aztán folyamatosan fémesebbé válnak, majd 15 másodpercnél megérkezik a szemhéjrebegtető basszus is: a 10 éves Martin szólólemez, az MG nem a legkönnyebben emészthető dallal indul. A sokfelé torzuló játékos dallam 1 perc után Kraftwerk-szerű, más szempontból szinte apátsági háttérhangokkal színesedik, majd komoran kopogó hangok szüntetik meg a "pilinkázó" hangok birodalmát, mintha egy képzeletbeli kastélyhoz érkeznénk... így zárul komoran, Radioactivity-szerű háttérhangokkal a PINKING, az első dal az MG lemezen!
A második dal a SWANNING, ami számomra továbbra sem az űrt, hanem egy komor kastély belsejét idézi meg, amelynek a kapujához a Pinking-gel jutottunk. Komor, ajtónyikorgás-szerű mély hangok, amelyeket aztán éteri szintihangok ellensúlyoznak. A háttérzörejek fenntartják a nyugtalanító atmoszférát, amelyet aztán egy Sounds Of The Universe-ről importált hang simít el. A legvégén aztán a kutyaugatás-sírás szerű hangok ismét elbizonytalanítanak, de a szám aztán hirtelen véget ér.
A harmadik dal a tízéves MG lemezen az EXALT, ami valóban elég egzaltált, sűrű zörejekkel kezdődik, én továbbra is egy kastélyban érzem magam. Térben elszórt, nyugtalanító zörejek, hol erősödő, hol gyengülő sistergő hang, bepörgő dobok, aztán másfél percnél egy kitartott szintihang próbál úrrá lenni a (valóban) egzaltált káoszon. Elsőre nem sikerül ez, másodjára már valamivel jobban, ezután kissé rendezettebbé válik a hangzás, illetve kevésbé lesz rétegzett. De ez csak a látszat, 3 perc felé közeledve ismég visszatér a sisterség, itt már nem segít a kitartott szintihang sem: és aztán a sietve sistergő alapzaj győz, ennek erősödésével zárul a dal. Ezúttal a zaj győzött...
Az első hírek "ambient-lemeznek" harangozták be az MG-t. Ez nem így lett, de azért születtek rajta szép ambient-szonáták. Az első ezek közül a negyedik dal, az ELK, amely egy gyönyörű, méltóságteljes, kellemesen gördülő alkotás, enyhén Kraftwerkes arpeggiokkal és kissé a Depeche Mode The Child Inside című dalára emlékeztető hangszereléssel. 1:18-nál aztán bejön egy tényleg szépséges, és "űries" dallam, még tovább emelve a kifejezetten kellemes dal szerezte élményen. Sokszor mondtam, hogy olyan az MG lemez, mintha 16 kiadatlan DM instrumentális összekötő lenne: az Elk az egyik legjobb példa erre.
Az MG-n az ötödik dal, a BRINK meghozza a lemez első négynegyedes dalát, jelezve, hogy a Kraftwerk, a Blade Runner és a Tangerine Dream hatáson kívül Martin a sötét techno iránti rajongását is kifejezésre igyekszik juttatni a lemezen. Kiválóan szóló, kellemesen húzós dal, néha ismétlődő, erős, belepörgetett dobokkal, és kevés magas hangú "ellensúlyozással". Olyan ez a dal, mint egy jó újkori DM remix.
A hatodik dal ismét egy nyugvópont a ma 10 éves Martin szólólemezen, az MG-n, ez pedig a lemezt beharangozó EUROPA HYMN, ami az egyetlen kétszavas számcím a lemezen (és nem könnyű szabadulni attól a gondolattól, hogy a földrész neve németül szerepel). Ez egy bánatos, szépséges instrumentális alkotás, kora tavaszi napokra való, nekem a Bomb The Bass-féle Milakiával rokon kissé, amelyben szintén Martin közreműködött. A kotyogó alapütemet és a lágy dobos belepörgetéseket finoman használt cinek dúsítják, aztán a finom dallamra jön egy bánatos, szőnyegszerű szintihangsor. Sokan unalmasnak találták a dalt, pedig a lemez egyik legatmoszférikusabb, leginkább sokszínűen meghangszerelt daláról van szó.
A hetedik dal a CREEPER. Ismét sötét az alapütem, komoran mormogó basszusokkal kezdünk, amelyeket ideges ütősök ellensúlyoznak, majd a háttérben torz szintidallam tart minket a nyugtalanító hangulatban. Később valamelyest színesedik a hangzás, de a zsémbes basszus nem enged minket könnyen. Ez a dal kissé nem tart sehová, igazi átvezető alkotás lehetne egy újkori DM lemezen.
A SPIRAL felráz minket a Creeper punnyadtságából! A nyolcadik dal erőteljes, gyors, ideges hangokkal indít, amelyre erőteljesen dobbanó dobok felelnek. (kiválóan szól a lemez, mondtam már?). A háttérben aztán zörejek erősödnek, ismét teljes a sztereó hatás kihasználtsága, majd egy új, egzaltált effekt jelenik meg a háttérben, ami nekem elég egyértelműen a Scooter második lemezének (Our Happy Hardcore) néhány instrumentális dalát hozza fel emlékként... Aztán másfél perchez közeledve újabb váltás, és egy kemény basszusokkal megtámogatott dal indul, nyers effektekkel, a folyamatosan jelenlévő erőteljes dobbal, és elidegenítő magas hangokkal. Aztán újabb fordulat (több váltás van ebben a dalban, mint a lemez 5 másik dalában összesen), visszajön a "Scooteres" háttéreffekt, amelyet nagyon gyors, feszült, "üveghangú" dallam kísér. Aztán a dob "megritkul", már csak egyet-egyet üt, és ezzel a méltóságteljes hangulattal zárul a lemez egyik legjobb dala.
A ma 10 éves MG lemez második fele a STEALTH című dallal indul. Ismét gyors alapdallammal indulunk, amelyre aztán erőteljes basszus illeszkedik. Egy ijesztő effekt után beindul egy középtempós, akár újkori DM dalnak is elmenő alkotás, amelyre másfél perc felé megérkeznek a korai Kraftwerk kitartott szintihangjai. 1:52 felé tovább színesedik a dobhangzás, ismét mintha a DM hőskorából lenne idemásolva egy dob. 2:10 körül kicsit kinyúlik a dal, az egzaltált alapütem egy darabig nem lesz meghatározó, de aztán 3 perc felé közeledve ismét visszatér a komótos dobhangzás, amelyet innentől aztán egy "Sounds Of The Universe-szintihang" is színesit. A dalt aztán a visszatérő Kraftwerkes kitartott szintihang zárja; még mintha egy pillanatra vissza akarna térni a dobalap, de aztán inkább eltűnik a dal a semmiben.
A tizedik dal a HUM. Erőteljes, mély hangokkal indít a dal, amelyet enyhén nyugtalanító zörej kísér a jobb oldalról, amely aztán szépen felerősödik és átkúszik a bal oldalra. Jobb oldalról finom "űrhangok" kísérik a balra áthúzódó zörejt, aztán másfél perc felé közeledve véletlenszerűnek tűnő szintihangok kezdenek formát adni a dalnak. 1:45 után szélrohamszerű effekt érkezik "fentről" (mondtam már, hogy milyen ügyesen használja ki Martin a sztereó hatást?), aztán 2:17-től felfelé haladó szintidallamok viszik el ismerős irányba a dalt. Mire aztán az Giorgio Moroder-re asszociálnánk, 2:45-nél egy erős fémhang csap minket fejbe, majd 3:18-nál újra. Egyre erősödik a hangzás, amely kissé tényleg a korai diszkóhangzásra emlékeztet, csak persze a lehető legtávolabb a slágerességtől: aztán addig fokózódunk, amíg hirtelen megszűnik minden, csak 5 db kitartott basszushang jelzi a dal végét.
Az ISLET finom környezeti hangokkal kezdődik, aztán váratlanul a nyakunkba érkezik az ereszkedő, a lemezhez képest slágeresnek mondható szintidallam (csengőhangként beállításért kiált!). Az ereszkedő, erőteljes szintidallamra egy magasan eljátszott felelget. Alapütem ezúttal nincs, 1:45 körül megérkezik egy kissé mélyebb hang is a fülhallgatónk jobb oldalának "aljára". 2:22.-től egyre erősödő effektek próbálják színesíteni a hangzást, de semmi nem zavarja a dal végéig egymásnak felelgető két szintihangot. Ismét egy "ötletszerű", "szkeccs" dal.
A CROWLY a legtempósabb dal a lemezen. Egyértelműen a DJ-szettek által ihletett kemény, húzós techno, mérges, egymásnak felelgető, nyolcütemű, egyszer magas, egyszer alacsony varangyszerű effektekkel. A kemény hangzást 1 perctől kissé véletlenszerűnek tűnő éteri szintidallamok kísérnek, és megjelennek az egész lemezre jellemző dob-belepörgetések is. Ez a dal "ennyi": messze a legtáncosabb dal a lemezen, és érdekesség, hogy a dal alapütemét két évvel később a Depeche Mode felhasználta a Scum című DM-dalban is.
A Crowly veretése után pont jól jön a nyugodt TRYSTING a ma 10 éves Martin szólólemezen. Erőteljes, filmszerű kezdés után egy visszafogott, szinte "suttogó" szintidallam viszi a prímet, alig-alig észrevehető cinezéssel kísérve. 1:15 körül gyors szintidallam jelenik meg, és a várva várt basszushangok 2 perc körül érkeznek meg. De nem lesznek dominánsok: marad a "suttogó" dallam, és az effektek csak a színesítést szolgálják. Az utolsó 20 másodpercre bejön valami dobszerű a háttérbe, de aztán gyorsan le is zárul a dal.
A SOUTHERLY következik a kissé ötlettelen Trysting után az MG-n. Űrhangos kezdés után méltóságteli dobok érkeznek, amelyek nyugodt, de erős alapütemet adnak a dalnak. Fél perc után finoman kidolgooztt, "magas" dallamok jelennek meg, amelyet 1 perctől egy megnyugtató szintidallam kísér. Ám 1 perc 20-nál hirtelen megváltozik minden, akkordok változnak, és a lemezhez képest szokatlanul telt, filmszerű lesz a hangzás, egy pillanatra akár Vangelis is beugorhat. Aztán ismét visszatérünk a méltóságteljesen döngő alapütemhez, és a kellemes szintidallamhoz, de szerencsére ismét belecsúszunk a filmszerű "refrénbe" (érdekes, hogy elég nagy különbséget érzek a dalok kidolgozottság közti különbségében). A második refrén után már csak az említett döngő dobok maradnak, amelyeket finom effektek kísérnek a teljes lehalkulásig.
A FEATHERLIGHT című dal az utolsó előtti dal a lemezen, ebből annak idején remixverseny is lett kiírva, noha egy mindössze 2 és fél perces szösszenetről van szó. Játékos szintidallamra a lemezre annyira jellemző, kiválóan kidolgozott dobok érkeznek, ezúttal tört ritmusban. Később mély hangok jelennek meg, majd jön egy olyan ismétlődő basszusrész, ami a Depeche Mode Shine című dalának a refrénjére emlékeztet. Később a finoman beinduló dobalapok kissé a Trans-Europe Expresst is eszünkbe juttathatják, de a dal megmarad a finom, álmoskás, valóban kissé "Exciteres" hangulatban.
A BLADE című dallal zárul a ma 10 éves Martin szólólemez, az MG. Ez az egyik kedvencem: egy űrszonáta méltóságteljes, fennkölt lezárása. Dobok, ajtózáródás-szerű hangok, majd pedig megérkezik egy szépséges, nagy teret felölelő szintidallam, amelyet aztán kitartott, szőnyegszerű szintihang, és söprésszerű effektek kísérnek. Másfél perchez közeledve kissé komorabbá változik az elegánsan lépegető alkotás, aztán 2 perc után új, erősen DM-re emlékeztető effekt jelenik meg, de semmi sem változtatja meg a dal mélységes eleganciáját. Nyolc szívdobbanás-szerű dobhang, a "söprő" hanggal kísérve, és máris leszáll az űrhajó, amin az eddigi bő 54 percet töltöttük...
