- korábban általában sokat szöszmötöltek egy lemezen, de ekkor gyorsan összerántották;
- korábban soha nem retróztak, soha nem nyúltak vissza a saját korábbi hangzásukhoz, de most erőteljesen megtették
- a korábbi évek egyre lassuló alaptempójú lemezeik után itt most alaposan és meglepően felgyorsultak;
- korábban soha nem írt Dave és kis zenei csapata dalt Depeche Mode lemezre, de ezúttal megtette.
Ma 20 éves a banda koszos, sötét, kemény hangzású meglepetéslemeze, a PLAYING THE ANGEL!
A ma 20 éves Playing The Angel volt az első nagylemez (a kettőből), amelyhez DVD kiadvány is párosult: ezen számos fotó, és a Clean akusztikus változata mellett a MAKING THE ANGEL címet viselő dokumentumfilm is megtalálható volt, ami egyébként nem egyezik meg a Playing The Angel EPK-val. Andy Depeche Mode-világrekordról beszél a lemez készítésének sebessége kapcsán, Martin elmondja, hogy minek köszönhetően lett gyorsabb az új lemez, Dave a "Mary had a little lamb" című gyerekdallal gyakorolja az éneklést, és bohóckodik a John The Revelator Martin által elzongorázott verziójára; Ben Hillier elmondja, hogy a Depeche Mode a demóit kompakt dalformában, viszont teljesen dísztelen hangszerelésben hozza a stúdióba; Daniel Miller pedig elárulja, hogy szerinte az a nagy rohanás, ami az Ultra és a Exciter elkészítésekor egyáltalán nem jellemezte a bandát, most az előnyükre válhatott. Közben pedig dübörög a zene, főleg a Free demója!
A Making The Angel mellett volt "igazi" EPK-ja is a Playing The Angel-nek, ez:
Ha van lemez kezdődal, ami berúgja az ajtót, akkor a Playing The Angel nyitódala, az A PAIN THAT I'M USED TO tuti ilyen! "Ítéletnapi" harsonákkal és nyers hangokkal kezdődik, hogy aztán a versszakokra inkább finoman vésztjóslóvá váljon, bár leginkább Violator-t idéző dobok azért sejtetik, hogy lesz még hangosabb része is a dalnak... Finom gitárhangzás egészíti ki a versszakot, ahol Dave belekezd a dal sötét, gyászos szövegébe - nagy és gyors a változás tehát a pozitív Exciter után! A sorok végén szinte kísértetiesen ejti le a hangját Dave - ezeknél a részeknél Martin is beszál a vokálba - emlékszem, ez volt a kedvencem, amikor először hallottam a dalt! Aztán jön a refrén, ahol leszáll a fej: a dob még keményebb lesz, eltorzul valahogy az egész, amúgy sem túl finoman meghangszerelt dal, és jön Dave éneke, Martin keserű soraival, hogy aztán a dalt megkezdő ítéletnapi harsona zárja a refrént... Aztán viszont nagy dinamikaváltás következik: szinte teljesen elhallgat a dal, de persze érezzük, hogy nem menekülünk. Dave további két versszakot énekel - hol vannak már az Exciter rövid, ihlethiánytól küszködő szövegei, majd újra jön a döngető refrén: egy kifejezés, amit az ezredforduló környékén nem hittünk volna, hogy Depeche Mode-dal kapcsán használhatunk... Az említett, kissé The Dead Of Night-ra emlékeztető "harsonázás" zárja a dalt, nyugtalan, ám egyben jóleső érzést magunk mögött hagyva: hát, újra "él" a Depeche Mode :) nem hiszem, hogy sokan gondoltuk volna az Exciter-időszak alatt, hogy lesz még ilyen kemény és sötét dala a zenekarnak. Na, ezen a lemezen lett néhány :D
Ben Hillier elárulta, hogy ez a dal komoly kihívást jelentett a stúdióban. "A versszakok helyre tétele nagyon nehéznek bizonyult. A refrén és zenei rész igazán jól működött, de a versszakok... Mindent kipróbáltunk. Legalább 6 vagy 7 különböző változatot készítettünk, mire megszületett a végleges változat. Persze itt nem merőben különböző változatokra kell gondolni." Még egy meglepő információt is hozzátett: "Fletch játszotta fel a basszust az 'A Pain That I'm Used To' dalhoz, és igazán jól játszott - figyelembe véve azt, hogy hosszú ideje nem játszott már. Igazi, elektromos basszus gitáron játszott. Komolyan élvezte. Mármint, hogy még képes rá, emlékszik!" (a fordítás a HDMFC oldaláról származik)
Az A Pain That I'm Used To volt a nyitódal az albumot követő turné, a Touring The Angel összes állomásán; élőben kicsit kevésbé sikerült áthozni az albumverzió kemény, fenyegető, "fejet leszedő" hangulatát. Nem volt csoda, hogy a következő turnéra már repült a setlistből. Annál nagyobb meglepetést okozott, amikor a Delta Machine Tour-ra visszatért a setlistbe (ráadásul az egész turnéra), átdolgozott, Stuart Price által készített, New Orderes gitárokkal tűzdelt "Jacques LuCont"-verzióban; még nagyobb meglepetésre a Global Spirit Touron és a Memento Mori Touron is velünk maradt, minden egyes állomáson, ugyanebben a verzióban. Egy kései koncertklasszis lett tehát a dal - méltán! :)
Az intenzív kezdés után egy pillanatig sem csökken a tempó, sőt: a második dal, a JOHN THE REVELATOR még gyorsabb alaptempójú is, mint az A Pain That I'm Used To. Húzós, emelkedő alap, egyre több bekúszó effekt, Dave kántáló, már-már mániákus éneke, hogy aztán a "seven lies" résznél tovább fokozódjon a dal intenzitása, amit a "who's that shouting? John The Revelator!" résznél egy újabb, tapsszerű dob beérkezése végezzen be, mint a dal csúcspontja... Egy szinte csak "odakent", már-már demó hangzású dal, amiben mégis több a rock'n'roll, mint a korábbi két lemez szinte bármelyik pillanatában. Ez az egyike a leggyorsabban elkészülő Depeche Mode daloknak - mindössze 6 óra alatt öntötték végleges formájába! A dalszöveget egy tradicionális dal ihlette, amely szintén János Apostolról szól.
Nézzük, mi volt Dave véleménye a dalról, sőt, még egy kicsit a kulisszák mögé is betekinthetünk a HDMFC fordításában: "Igazán élvezetes dal, igen. Azt hiszem, azt a dalt Martin pont két stúdió időszak között írta... Amikor Santa Barbarán dolgoztunk, volt Martinnak egy külön szobája, ahol szabadon feljátszhatta zenei ötleteit és gondolatait. Közben persze hozzánk is kiszűrődtek a próba hangjai, amelytől azonnal izgalomba jöttünk. Nem voltunk benne persze biztosak, hogy merre is halad a folyamat, amikor azonban elkezdődött a második felvételi periódus, megkaptuk a végeredményt és hát... Nos, komoly dobokkal kezdtünk el dolgozni. Ben a dobokhoz ült és elkezdte őket ütni... Benny Bonham - így hívtuk. Mart játszotta a számot, nagyon élvezetes volt. És ekkor jöttem én a mikrofonnal... Ben így szeret dolgozni. Volt egy élő mikrofonom a stúdióban és nagyon élveztem a munkát... az ember először csak bámulja, majd a kezébe veszi és elveszti a fejét."
A John The Revelator - hasonlóan az A Pain That I'm Used To-hoz - szintén kislemezes dal lett (majd a kiadvány megjelenésekor visszatérünk rá természetesen), és csaknem minden állomáson játszották a Touring The Angel-en - néhányszor kimaradt a nyári turné során, amikor rövidebb fesztiválfellépést játszottak, vagy amikor Dave hangját óvni kellett. A dal aztán egy turnét pihent, majd a Delta Machine Touron került elő néhány alkalommal, majd amikor már azt hittük volna, hogy a feledés homályába vész, akkor Dave vette elő az Imposter Tour elnevezésű szólóturnéján - hogy aztán a Memento Mori Tour első 90%-ban szintén a setlist stabil része legyen!
Szinte hihetetlen, de a tempó még egy kicsit fokozódik (mikor kezdődött Depeche Mode lemez három gyors számmal?), és máris jön Dave Gahan, Andrew Phillpott és Christian Eigner szerzeménye, a SUFFER WELL! Ez volt tehát az első dal Depeche Mode nagylemezen, amelynek a szövegét Dave írta és ez volt az első, hogy egy kis kompánia, Dave barátai/szerzőtársai helyet kaptak egy DM albumon. A Suffer Well minimalist analóg hangokkal indul (később kiderült, hogy ez a Ben Hillier-hangzás), aztán megérkeznek a dobok és egy kissé New Orderes hangzású gitár, majd jön Dave sajátos, szellősen énekelt, Martinénál jóval kevésbé kifacsartabb szövege. A tempós dal fokozása itt kevésbé feltűnő, mint az első két album esetében: a refrén előtti résznél egy plusz dob jön be, ám aztán maga a refrén meglepően hódító és "kellemes". Különös ezt a jellegzetesen Dave szólóprojektjét idéző dalt Depeche Mode-köntösben hallani! A dal végén az írógép-hang ismét Ben Hillier keze munkáját dicséri, habár nem mindenki van elbűvölve az albumot uraló "koszos" hangzástól.
Dave 2005-ben ezt nyilatkozta a saját dalainak kiválasztásáról: "Van egyfajta hangulata az albumnak. Ez valahogy mindig így van, lássunk hozzá bármikor egy lemeznek, tegyünk bele azt, amit éppen akarunk - a végén valahogy mégis Depeche Mode hangzást kap minden. Nos, ez történt az én közreműködésemmel készített dalokkal is. Onnantól, hogy belépünk a stúdióba, megváltozik minden. Előtte teljesen más számok voltak. Talán a 'Suffer Well' az egyetlen, ami nem sokban változott, de például az 'I Want It All' teljesen más irányba ment el, mint amire számítottam, de hamarjában elkaptam, és élvezni kezdtem ezt az új érzést. A 3 dalt egyébként Ben választotta ki az albumra, amikor már megvolt Martin összes száma. Ekkor kezdtük el tüzetesen szemlélni a dalokat, annak alapján, hogy felfedezhető-e bennük valami közös - akár érzet, akár szövegi alapon. Szerettünk volna egymáshoz hasonlatos érzésű dalokat találni, amelyek jól működnek együtt egyazon albumon. A lemez szempontjából fontos volt az összhang. A vezérfonal ugyanaz volt, mint mindig; az egyén kérdése. Az ember helye az életben, a dolgok, amelyek körülvesznek bennünket. Élni az életet, és közben egyre felelősségteljesebbé válni - akár tetszik, akár nem. Erről szólnak a dalok. Erről szólnak az én dalaim is.".
Meglepetésre 2016-ban, a Video Singles Collection-ön már sokkal negatívabban beszélt a dalról: "A dalt én írtam. A 'Playing The Angel' korszakban, amikor elég sok dalt sikerült összehozni. És megmondom őszintén, nem igazán kedvelem. (...) A dalt, mint mondtam nem szeretem, de Martin ragaszkodott hozzá. Ez abban az időszakban volt, amikor sok-sok dalt sikerült hozni, és a többségükkel elégedettebb voltam. Martin viszont csak azt hajtogatta, hogy "Ez a Suffer Well elég jó, kedvelem." Lehet a basszus vonal fogta meg." (a fordítások a HDMFC honlapjáról származnak)
Kérdés, hogy akkor most Ben Hillier választotta ki a Suffer Well-t, vagy Martin? :D
A Suffer Well szintén kislemezen végezte, és természetesen minden egyes fellépésen felcsendült a Touring The Angel koncertsorozatán. Még az egy évvel később megjelent The Best Of Vol 1. lemezre is felkerült. Aztán - ahogy a Dave és csapata által írt DM dalokkal szokott lenni - nyom nélkül tűnt el a Depeche Mode koncertek repertoárjából.
A Suffer Well kislemezverziója rövidebb, mint az albumverzió, viszont a klip az albumverzióhoz készült. Nézzük tehát Anton Corbijn ötletes kisfilmjét:
A ma 20 éves Playing The Angel negyedik dalában a tempó kicsit lelassul, ám a sötét, fenyegető, nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző hangzás nem változik: következik a THE SINNER IN ME! A szinte EBM-es, "Nitzer Ebb"-es kezdésű dal igazi produceri csoda, hiszen alapban szerintem egy igencsak semmilyen dalról van szó (Ben Hillier el is mondja, hogy a dal a végére teljesen megváltozott a demóhoz képest, ami egy "mondhatni reggae" szám volt), ám a hangszerelés és a kemény, kis túlzással Nine Inch Nails-t idéző dobok és a végig mormogó vésztjósló basszus mégis emlékezetes dallá varázsolják ezt az alkotást is. Még a nyolcvanas évek albumainak pingponglabda-effektje is visszaköszön a dalban! Persze a dal igazán emlékezetes része a második fele, amikor szinte megáll minden, visszafojtott, de egyre erősödő ciccogás hallatszik, amire aztán rájön egy torzított gitáros riff, majd 1 percig egy igazi "nyolcvanas-kilencvenes évekbeli DM" stílusbemutatót hallhatunk (kicsit kár, hogy a meglehetősen semmilyen refrén visszajön a dal végére).
A The Sinner In Me a Touring The Angel koncertsorozat első felében a setlist állandó tagja volt, majd a nyári szabadtéri koncertekre már csak hébe-hóba, a "második estékre" vették elő. 2006 nyara óta nem hangzott el Depeche Mode koncerteken.
Amit nem hittünk volna: a PRECIOUS úgy kell az első 4 szám után a ma 15 éve megjelent Playing The Angel-re, mint a falat kenyér. A négy sötét, kemény, retrós dal után egy ilyen simogató, bánatos slágerdal nagyon jólesik a lelkünknek. A Martin válása után írt bocsánatkérő dal a gyerekeihez az egyik legszívbemarkolóbb alkotása az együttesnek. Turnékon a Global Spirit Tour első két szakaszát leszámítva örök szereplő.
A ma 20 éve megjelent Playing The Angel hatodik dala az első Martin-által énekelt dal a lemezen, a címe MACRO (sokáig Macrovision néven futott). Ez az Exciter Comatose-át idéző , ám annál sokkal összeszedettebb, hódítóbb alkotás. A spirituális témával foglalkozó dalszöveg már szinte a következő album hangulatát idézi. A minimalista hangszerelésű versszakok után szinte berobban a refrén, ahol Martin önmagának vokálozik alá - a turnén ezt a vokált Dave adta, így duettben adták elő a dalt, a Touring The Angel első, fedett pályás helyszíneken zajlott szakaszában. Noha a Damaged People többször csendült fel a turnén, végül a Macro került rá a turné hivatalos koncertkiadványára, a Live In Milan DVD-re! A dal végén a gitárjáték kitűnő. A kétezres évek egyik legjobb Martin által énekelt dala ez!
Az I WANT IT ALL című Dave-Andrew-Christian alkotással indul a Playing The Angel B-oldala, amely előrevetíti az album egyik problémáját is, miszerint hogy a B-oldal sokkal lassabb, mint az A... Az I Want It All - ami demó korában Everything néven futott - az album egyik olyan dala, amely nagyon jól beért nálam: korábban nemigen tudtam mit kezdeni a nagyon nyugodt, lassú, űrszerű hangszereléssel és Dave - megintcsak ezt kell mondanom - nagyon "szellős" szövegeivel. Aztán valahogy nagyon beakadt a dal eleganciája, békés hangulata! Érdekesség, hogy az albumverzióban a dal végén található egy hosszabb instrumentális részlet, ami a Touring The Angel-en intróként szolgált - a dal koncertváltozatában ez a rész hiányzik is a dal végéről. Az I Want It All a turné első szakaszában minden egyes állomáson felcsendült, majd a nyári turnészakaszra - a a Live Here Now által rögzített koncertekre - kikerült a setlistből.
Az I Want It All után még egy Dave és csapata által írt dal következik a 20 éve kiadott Playing The Angel-en: ez a NOTHING'S IMPOSSIBLE! A rendkívül sötét kezdés azt vetíti elő, hogy visszatérünk az album első harmadának gyászos hangulatához, és valóban, torzított, gitárokkal díszített, levert alkotás a Nothing's Impossible. Itt azért feltűnő, hogy a dal refrénje nem igazán emlékezetes, és Dave dalszövegei sem a legcizelláltabbak... ugyanakkor ez a dal meglehetősen erős és atmoszférikus: erre 4 évvel később kaptunk tanúbizonyságot, amikor a Sounds Of The Universe mellé kiadtak jópár demót és szerepelt köztük ez a dal is, ami egy kifejezetten gyászos, és emlékezetes lassabb szám lett volna, ám itt a hangszerelés és a Ben Hillier-féle produceri munka inkább elvett az alkotás értékéből (lásd még Hole To Feed demó és végleges dal). Mindazonáltal rengeteg rajongó nagyon kedveli ezt a dalt. A záró - megintcsak - New Orderre emlékeztető gitárjáték nekem is tetszik :D
A Nothing's Impossible a Touring The Angel második, szabadtéri szakaszán a legtöbb koncerten felcsendült, így tehát jópár Live Here Now felvételen szerepel. Aki 2006-ban ott volt a Puskás Stadionban, az hallhatta! :)
Az itt látható videó természetesen nem "official", hanem fanvideó. Ettől még jó! :)
A Playing The Angel kilencedik dala az 1990 és 2009 közötti Depeche Mode lemezek elmaradhatatlan rövid instrumentális szösszenete, amelynek a címe itt INTROSPECTRE. Az album hangzásába tökéletesen illeszkedő (azaz retrós és sötét) alkotás némiképp az Agent Orange-et juttatja az ember eszébe. Egy nagyon emlékezetes élményem van a dallal kapcsolatban: egyszer ez volt az egyik HDMFC rendezvényen az utolsó dal, erre világosították fel szépen lassan a termet. Azt hiszem, ott és akkor kedveltem meg ezt a bő egyperces alkotást :)
A Playing The Angel tizedik dala a DAMAGED PEOPLE, Martin második dala a lemezen. Szédítő, körkörős, egyszerre keleties, egyszerre Vidámparkot idéző minimalista hangszereléssel indít - egy kis Speak And Spell-hatás is befigyel - majd jön egy igen nehezen értelmezhető, de leginkább nagyon modoros refrén, amely ráadásul bántóan emlékeztet a Jézus Krisztus Szupersztár I Don't Know How To Love Him című alkotására. A "very soul" és a "crying-dying" rímpár sem válik előnyére a dalnak. Kár, mert versszakok jól indultak, még szövegben is... A Damaged People a Touring The Angel első felében volt vendég a Depeche Mode koncerteken - a Papp László Budapest Sportarénában mi is hallhattuk 2006 márciusában - azóta nem szerepelt Depeche Mode koncerteken.
Sok mindenre megtanított minket a Playing The Angel, amire álmunkban se gondoltunk volna korábban: sok jó mellett pár kellemetlen dologra is. Arra pl., hogy a Depeche Mode egyszer nem csak önmagától nyúl, hanem mintha az őket koppintó zenekaroktól venne át inspirációt - ezt nem hittük volna még 2001-ben sem... A Playing The Angel tizenegyedik dala, a LILIAN leginkább a Melotron-t, a DeVision-t, vagy némi túlzással a Camouflage-ot idézi... szövegvilágban pedig nem is tudom, talán a Set Me Free (Remotivate Me)-t... Sok rajongó szereti a dalt, de ma szubjektív hangulatban vagyok :D - nagy kár, hogy ilyen komolytalan dalok felkerültek a lemezre, miközben olyan kiváló alkotások, mint a Free vagy a Newborn meg lemaradtak a korongról. Sőt, a Lilian még dupla A-oldalas kislemez is lett 2006-ban... Ettől még az együttes üzenete szerintem egyértelmű erről a dalról: kislemez ide, vagy oda, soha nem csendült fel egyetlen Depeche Mode koncerten sem...
Véleményem szerint a ma 20 éve megjelent Playing The Angel nagylemez második felére alaposan elfogy a szufla - mennyivel jobb lett volna a korszak néhány B-oldalasát tenni pl. a Damaged People vagy a Lilian helyett, de tőlem a Nothing's Impossible is repülhetne - ám az utolsó dal ismét egy jobban sikerült alkotás. A THE DARKEST STAR-ban szerepel az album címét adó sor ("playing the angel"), és állítólag ez volt abban a korszakban Martin legkedvesebb dala. Sötét hangulat, zongora (a hangszernél Dave McCracken ül, akit a lemez borítóján tévesen úgy jeleznek, hogy az I Want It All-ban zongorázik), nyugtalanító effektek és panaszos (enyhén modoros) Dave-ének, hidegrázós Martin vokál, majd az Exciter-ről annyira hiányzó instrumentális levezetés - emlékezetes dallal búcsúzik tehát a Depeche Mode tizenegyedik nagylemeze! A The Darkest Star sem volt soha egyetlen Depeche Mode koncerten sem a setlistben.