A Rockstation blog beszámolója a tegnapelőtti budapesti koncertről

Az utolsó pillanatban cseréltem el a kényelmes ülőhelyemet egy early entry jegyre, így mondhatom, hogy elég izgatottan készültem a pénteki Depeche Mode koncertre. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt feladnom a kényelmes megfigyelő pozíciómat egy hosszas, nyomakodással terhelt várakozásra. Alig aludtam a koncertet megelőző éjszaka.

Aztán persze a tőlem szokásos késéssel érkeztem a helyszínre, nagy nehezen találtam csak meg a kaput, de onnantól nagyon simán bejutottam a pultokhoz (ahol gyorsan vettem is egy perecet, és magamhoz vettem vizet is a csapból). Mivel nem „sorszámoztam“ (az early entry jegyesek ez alapján döntik el, hogy ki legyen az első, aki befuthat a színpadhoz), ezért jócskán a sor végére állhattam csak be. A beengedés alatt hallhattuk a soundchecket is, a (talán többször is eljátszott) It’s No Good-ot és a Never Let Me Down Againt lehetett felismerni. Ezek után hajszálpontosan az ígért negyed 5-ös időpontban elkezdték beengedni a rajongókat. Érdekes élmény volt szépen nyugodtan leereszkedni a lépcsőkön, aztán - a barátoknak köszönhetően - egy kifejezetten jó helyet kifogni, a kifutó jobb oldalánál, a kifutó végi mini színpad mögött.

A DJ szett azonnal elkezdődött (kifejezetten halkan), mi pedig beszélgetéssel, poénkodással, és barkochbával ütöttük el az időt. A szett alatt megérkezett a menetrendszerű zápor is (pedig az előrejelzések száraz időt jósoltak), és hiába ázott át az ingem, még ez sem rontott a hangulaton. Aztán a szintén hajszálpontosan negyed 7-kor elkezdődő előzenekarra (Hope) már elállt az égi áldás, és innentől nem esett a koncert folyamán.

A Hope itt volt először előzenekar, és érződött is az elfogultság rajtuk. Szerintem nem voltak rosszak, de kétségtelen, hogy ez a bánatos, helyenként trip-hop beütésű zene nem működött ebben a közegben. A közönség udvariasan megtapsolta őket, amit ők azzal háláltak meg, hogy mindössze fél órát játszottak az általam várt 45 helyett.

Ezután ismét jött a „Martin DJ-szett“ (szerintem ezúttal is kissé halkan, legalábbis esélyem se volt „leshazamozni“ az elhangzott dalokat, elnyomta a zenét a beszélgetésünk), mi várakoztunk, száradtunk, és megismerkedtünk egy kifejezetetten jó arc biztonsági őrrel, aki - miután udvariasan megkért minket, hogy vegyük le a vizesüvegünkről a kupakot - elmondta, hogy 1988 óta rajongó, és a legnehezebb feladata az lesz, hogy ne forduljon meg Dave felé, amikor majd kijön a kifutóra. Néha ránéztünk koncert alatt is, és a szenvtelen arcon azért mosolyt láttunk, sőt, néha a foga között még a dalszöveget is énekelte.

A közönség körülöttem szinte kizárólag magyarokból állt (velünk szemben egy nagyobb szlovák rajongói csoport foglalt helyet), és nagyon jó arc volt mindenki, bár persze nemdohányzóként kevesebb cigifüstöt is el tudtam volna képzelni. A várakozás alatt ketten is elájultak a kifutó végén, ami nem volt túl jó élmény, de aztán a koncert problémamentes volt ebből a szempontból. Kifejezetten kellemesen hűvös időjárás lett a koncertre, és az általam várt nyomakodásból semmit sem tapasztaltam.

Az eddigi tűpontos időpontokat felülírva 20:45 helyett már 20:20.-kor lekeverték hirtelen a DJ szettet, és máris jött a Speak To Me kőkemény intrója, ami persze azonnal a My Cosmos Is Mine-ba ment át. Először Martin jött be jobbról a színpadra, hatalmas üdvrivalgást kiváltva, majd a zenésztársak is elfoglalták a helyüket. Andy helye nagyon üresnek tűn t a színpadon... Utolsóként Dave is megérkezett, elegáns öltözékben, kihívóan lépdelt, majd meghajolva a közönség előtt, hogy aztán azonnal hátat fordítson nekik és térdrogyasztós „jógapozícióba“ helyezkedett. A Cosmos zord kezdése után nagyon jólesett a Wagging Tongue nosztalgikus Kraftwerk-megidézése is, a „watch another angel die“ volt az első sor, amit a közönség először énekelt. De persze a buli a Walking In My Shoes-tól indult be: már az elején elindult az előző turnéról ismerős "töpptöröpptöröpp" éneklés a közönség soraiból. Dave hozta a szokásos „kezemet a szívemre teszem“ mozdulatot is a „But I promise now my judge and jurours“ sornál. A kifejezetten monumentálisnak ható színpadkép elsőként az It’s No Good szamaras kivetítésénél nyűgözött le; a dalt magát én tudnám hanyagolni DM koncerteken. A következő dal, a Sister Of Night viszont nagy jutalma a Memento Mori turnénak: noha borítékolható, hogy az őszi amerikai szakaszra kikerül a setlistből, most nagyon kellemes meglepetés, hogy folyamatosan szerepeltetik. Az albumverzióhoz hasonló, de a végén újra beinduló Tour Of The Universe-változatot játszották, Dave énekével. Az In Your Room következett, aminél meg kellett állapítanunk, hogy a helyünkről nemcsak nem igazán hangos a koncert (néha túl tudtuk énekelni Dave-et), hanem a zsúfoltabb, kásás dalok nem igazán szólalnak meg jól, ugyanakkor a szellősebbek (mint az említett Sister Of Night, vagy az akusztikus dalok később) kristálytisztán szólnak. Az Everything Counts Global Spirit Tour verziója következett, és Dave itt jött ki először a kifutóra, a közönségénekeltetéshez (ezúttal nem volt „you’re really are the best Budapest“). A Precioust szinte végigtapsoltuk, majd elérkeztünk a setlistvariálós részhez. A Speak To Me-ben reménykedtem, de már láttam, hogy Peter Gordeno basszusgitárral lép a színpadra, így tudott volt, hogy a My Favourite Stranger következik. Szerintem ez a leggyengébb dal a Memento Mori lemezen, és most sem nyűgözött le, noha a mögöttem éneklő rajongó annyi érzéssel énekelte a dal utolsó sorait, hogy valamit talán megéreztem a dalból. Szintén nagyon bíztam a Home helyett az A Question Of Lust-ban, és imáim meghallgattattak, Martin gyönyörűen énekelte a Black Celebration nagy slágerét, és persze a dal végén ő is megjárta a kifutót. Még majdnem közönségénekeltetés is volt, amit pedig csak a Home-nál szokhattunk meg. Nem hittem, hogy a Soul With Me helyett mást kapunk, de Martin nagy meglepetésre a Strangelove-ot adta elő, ami szerintem kitűnően sikerült; noha 2018-ban már hallhattuk, most valahogy nagyobbat ütött. Annyira örültem, hogy üvöltöttem a dal első taktusainál, hogy „ez mi?! EZ MI?!?“

Dave visszatért a színpadra, bemutatta a zenekar tagjait, majd következett a Ghosts Again, majd a kevésbé emlékezetesen elővezetett I Feel You. Az újkori közönségkedvenc A Pain That I’m Used To-nál ismét megmozdult a közönség (Dave az elején tett is egy rövid kört a kifutón), de az igazi katarzist a World In My Eyes hozta, ahol Andy arcának kivetítése mellett a közönség egy emberenként mutatta fel a Dave által is mutatott „szemüveg-kézmozdulatot“. Dave a szám végén bemondta, hogy a dalt Andy Fletcher emlékének szánják. A félelmetesen kezdődő Wrong következett - nem lehetünk elég hálás Dave-nek, hogy ezen a turnén ismét énekli a harmadik versszakot, az előző turnétól eltérően. A Stripped következett, számomra kevésbé emlékezetesen, majd a John The Revelator alatt Dave ismét megjárta a kifutót, és a szokásos csípökörzés-fenékriszálás közepette énekeltette a közönséget. A kifutó előtti első sorokban öröm volt látni a sok ragyogó szemet... Dave még az Enjoy The Silence elején is kint maradt a kifutón (sőt, előtte lepacsizott néhány rajongóval), csak a Violator nagy slágerének elején tért vissza a színpadra. Az Enjoy alatt a közönség persze megőrült, Martin pedig ismét a mostanában Európában játszott szellősebb gitárszólóját vette elő (a turné elején még végiggitározta a részét).

A ráadás következett, hoztak mikrofont és gitárt is: a mögöttem a My Favourite Stranger-nél már említett rajongó helyesen meg is jegyezte, hogy a Condemnation fog következni, mivel Martin gitározni fog. Így is lett, erről készítettem is egy videót a Freestate oldalára. Egészen csodálatos verziója volt a dalnak, ami eredeti verzióban is nagy kedvencem: szép volt látni a kohéziót a dal végén összeölelkező Dave és Martin között, és persze a lelátón látható világító telefonok sem voltak utolsó látvány. Ahogy tértek vissza a színpadra, szinte hiányoltam a „happy birthday“-t valamelyik rajongónak, de aztán a Just Can’t Get Enough következett. A közönség megőrült a dalra, óriási bulihangulat kerekedett, a végén a közönségénekeltetés pedig annyira jól sikerült, hogy Dave - ezen a turnén talán először - Freddie Mercury-ra hajazó közönségénekeltetésbe kezdett. A Never Let Me Down Again végén a közönség karlengetése még talán egyetlen budapesti koncerten sem volt ennyire precízen egyszerre végrehajtott. A koncertet záró Personal Jesus végén már csak az elbúcsúzás maradt (ismét nem „See you next time“ volt az elköszönés, hanem valami más, nem értettem pontosan), és így a vártnál korábban, már f11 után véget ért a fellépés. Az összeölelkezések és a hajlongások után örömmel konstatáltuk, hogy kibírtuk a sok órás álldogálást (igaz, a végén kaptunk némi vizet az említett biztonsági őrtől).

Gyorsan kitereltek minket az arénából, és mehettünk az afterre; én a 101-es klub által szervezett Aréna Gardent választottam. Nem indult jól, a vonalkódos jegyünket valamiért be kellett váltani karszalagra, és több száz ember volt két jegyárusító ablakhoz terelve, voltak megjegyzések rendesen. Bent következett az újabb sorbanállás a sörért, de aztán egy emlékezetes buli lett ebből is, számos ismerőssel, pirkadatig tartó énekkel és tánccal. Márciusban folytatjuk!

Néhány saját készítésű kép: