Egy klasszikus Depeche Mode himnusszal fogunk 2 napig foglalkozni: ma 40 éve került a boltokba az EVERYTHING COUNTS kislemez!
A dal elképesztő előrelépést jelentett a korábbi alkotásokhoz képest. Hirtelen "éle" lett mindennek, hirtelen megkomolyodtak a dallamok, hirtelen tétje lett az egész produkciónak. A meglepetésként ható fémes ütősök, az Einstürzende Neubauten-től elcsent hangulatiság és a vérfagyasztóan ereszkedő dallamú versszakok kiválóan kiegészítette egymást a popos, szárnyaló refrénnel és az első ízben igencsak társadalomkritikus szövegekkel. Nem csoda, hogy a korai korszak nagy slágere lett a dalból, amelyet - kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de - máig játszanak koncerteken.
A dal maga egy pompás, elegáns, Kraftwerkes lüktetésű alkotás, angyali hangon énekelt sötét dalszövegű refrénnel (itt először hozták a DM védjegyének számító "hódító dallam-gyászos szöveg" szembeállítást). Végre kiegyenlített a hangzás, gyomorbavágóan a mélyek, de kiválóan csattognak a magasok is: a dal végén a levezetés pedig tényleg himnikus (és himnikussá is vált később a koncerteken, a közönség énekeltetésével).
A politikus, társadalmi egyenlőtlenségre utaló dalszöveget Martin 1982-es thaiföldi útja ihlette (hasonlóan a Shame-hez).
Jonathan Miller így mesélt a dal születéséről a Stripped című könyvben: "Az Everything Counts kemény, erőteljes lábdob- és pergődob-motívummal indul - az E-mu Systems Inc.’s Drumulator „olcsó”, 995 dolláros digitális dobgépének köszönhetően -, egy lebegő, karcos hanggal tökéletes szinkronban. „Egy hangminta, az eredeti Emulatorral visszajátszva” - magyarázza Alan Wilder. Nem emlékszik pontosan az egyedi hang forrására: „Valószínűleg a kelet-londoni Shoreditch-ben tett számos látogatásunk egyikén szereztük.”
Az elkészült felvétel ragyogó hangzása tanúskodik az együttes rendelkezésére álló csúcsminőségű felszerelések adta technikai lehetőségekről. De két különböző dolog a technikát használni és a technikát jókor használni. Az Everything Counts esetében kétségtelenül jókor használták - nem kis részben Daniel Miller és Gareth Jones közreműködésének, de még inkább Martin Gore dalszerzői tehetségének köszönhetően, aki dallamos popszámot írt, melyben a figyelemre méltó zenei megoldások mellett a refrén is emlékezetes. A refrént Gore és Wilder énekli, ügyesen bánva a dallammal. Az eredmény jól ellenpontozza Dave Gahan védjegyszerű, a szám többi részében hallható baritonját.
Öt nappal a június 11-ei megjelenés után Garry Bushell kegyetlen kritikát írt a kislemezről a Soundsnak: „És a banda tovább játszott... Hogy a Depeche Mode tagjai tulajdonképpen életben vannak-e, vagy holtak, azon az orvosi szakma még évekig elmélkedhet.” „Seggfej” - ennyivel reagált Dave Gahan a Soundsban egy
héttel később Bushell konstruktív kritikájára.
A No 1-ban Mark Cooper már könyörületesebb volt: „Régóta ez a legerősebb daluk, egyben lenyűgöző képet is ad Nagy-Britannia üzleti életéről.” Eközben Paul Bursche, Cooper kollégája a No1-nál az együttessel készített interjújában mélyebbre ásott a szám mondanivalójában: „Az üzletet körülvevő kétszínűségről szól - de nemcsak a zeneiparra, hanem mindenre érvényesen, ahol a pénz szerepet játszik. Gore azt állítja, hogy az ideálok és az indítékok mögött minden esetben tiszta önzés lakozik.”
Az ehhez hasonló sorokból úgy tűnhet, Bursche elég pontosan látta Gore cinizmusát: „The graph/On the wall/Telis the story/ Of it all/Picture it now/See just how/The lies and deceit / Gained a little more power / Confidence / Taken
in / By a suntan / And a grin” (A grafikon/A falon/Elmeséli/Az egész történetet/Érzékelteti/Bemutatja/Hogy a hazugság és a megtévesztés/Hogyan szerzett kicsivel több hatalmat/ A magabiztosság/Megtéveszt/ A napbarnított
bőrrel/és a vigyorral). „Magam nem vagyok megkeseredett - mondta Gore az újságírónak - elég jól élek, egyszerűen csak észrevettem néhány dolgot.”
A lemezvásárló közönség számára a hangminták és a dühös érzelmek nagyrészt csak másodlagos szerepet játszhattak a dallamos szám fülbemászó refrénje mellett: „A legtöbben csak dúdolják majd a dalt, és sosem gondolnak bele, miről szól, mert jó kis üteme van - a mamám is épp így tesz” - ismeri el Dave Gahan. Július 23-án az Everything Counts a hatodik helyig jutott a kislemezlistán - ez a Depeche Mode addigi második legjobb helyezése a See You mögött és tizenegy heti listás jelenlétével egy héttel meghaladta a See You teljesítményét.
A zenekar titkon talán tartott a halványuló népszerűségtől, és ezt az érzést erősíthette, hogy előző két kislemezük nem jutott a legjobb tíz közé. Gahan pontosan tisztában volt vele, hogy új trónkövetelők - például a Tears For Fears - tévednek a területeikre: „Minden kislemez miatt igazán aggódom, mert azon tűnődőm, még mindig kíváncsiak lesznek-e ránk. Legalább tíz együttest tudnék megnevezni, akik tavaly nagyon sikeresek lettek, mi meg nemigen adtunk ki semmit.”
Mindenesetre az Everything Counts hangzása nem csak a Depeche Mode fejlődésében jelentett hatalmas lépést, hanem abban is, ahogyan a zenekar a képernyőn megjelent. Hála a hozzáértő rendezőnek (Clive Richardson), a videoklip végre nézhetőre sikerült. „Éreztük, hogy a Julian Temple-évek után nemcsak a hangzásunkat, de az imázsunkat is meg kell erősíteni - reagál Alan Wilder. - Clive-nak rengeteg új ötlete volt, ezek nem igényeltek cselekményt, így játszanunk sem kellett.”
Valóban, a klip komoly előrelépést jelentett az eddigi DM videók közül. A lezáró strandos jelenetsor különösen közel áll a szívemhez.