Amikor a Depeche Mode-ot interjúkban megkérdezték, hogy ki találta ki a '101' címet a dokumentumfilmhez és a dupla élő albumhoz, Alan Wildernek tulajdonították, hogy ő találta ki a címet. Az ex-KROQ műsorvezető Richard Blade a Stuck In The '80s 2017-es interjújában azt mondja, hogy amikor a koncert előtt Andy Fletcherrel interjút készített a "turné 101. koncertjéről", Richard ezt követően az egyszerűség kedvéért továbbra is "1 0 1"-nek nevezte a koncertet, amire - Richard állítása szerint - Alan Wilder azt válaszolta, hogy "1 0 1!". Imádom!" Amíg úgy nem döntöttek, hogy Alan javaslata, hogy "101" legyen a legjobb, a BONG magazin 3. számában arról számoltak be, hogy a munkacím "A Brief Period Of Rejoicing" volt, ami egy Winston Churchill-mintára utal, amely ugyanezt a mondatot tartalmazza DM Black Celebration című dalának elején. Martin egyszer azt is említette, hogy „Mass” volt a munkacíme a lemeznek. Érdekesség, hogy egy Los Angeles körüli híres autópálya szintén a 101 címet viseli.
Egy részlet a filmből, amelyben a zenekar Nashville-ben jár, és betérnek egy lemezboltba is. A film legelején látható Teresa Conroy is, aki néhány évvel később a „drogos időszakban” (már fekete hajjal) Dave felesége lett.
A Depeche Mode sokféle rajongójának bemutatása, fontos részét képezi a film végső felépítésének, ami végül a 101 címet kapta. A rendező együttműködött a Long Island-i fősulis, „new music” Radioval, a W-DRE- vel, akik táncversenyt rendeztek a Malibu Discoban. A nyolc győztes és a filmes stáb egy buszon összezárva megindult a 66-os úton a pasadena-i Rose Bowl felé. A sok locsogás nem sokat mutat meg a banda és a rajongók kapcsolatából, és Wilder igen szkeptikus volt a dologgal kapcsolatban: „Én meglettem volna a rajongók nélkül a buszon, de gondolom kellett, hogy megmutassuk a közönségünket is.”
A 101 a U2-féle Rattle And Hum mintáját követi - koncert, illetve az amerikai turnén készített színfalak mögötti felvételek, melyeken a turné pasadenai Rose Bowlban tartott kiemelkedő százegyedik koncertjére készülnek.
D. A. Pennebaker: „Úgy tűnt, a Depeche Mode alkalmatlan arra, hogy filmet készítsenek róluk, de a négy srác aligha lehetett volna kedvesebb. Fogalmuk sem volt az őket körülvevő világról, de kitalálták, hogyan csinálhatnak egy csomó pénzt egy magnóval. Volt az egyik srác, egy remek zenész, Alan, aki azóta már nincs velük. Aztán ott volt ez a másik bolygóról érkezett hihetetlen zseni, aki képes volt megírni ezeket a számokat, és persze ott volt Dave! És a másik srác. Imádnivalók voltak, de hogy lesz ebből film? Úgyhogy kieszeltük ezt a furcsa ötletet a rajongói busszal, és... működött. Alig akartuk elhinni!”
A „furcsa ötlet” tulajdonképpen akkor került napvilágra, mikor a Long Island-i angol nyelvű rádióállomás, a WDRE Malibu Sue című műsora bejelentette a mintegy háromszázötvenezer hallgatónak, hogy „a Depeche Mode filmet csinál, és szeretnék, ha néhány rajongójuk is szerepelne velük.” (az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
D.A. Pennemaker felismerte, hogy a Depeche Mode hatalmas tömegeket mozgatott meg: „Egy hihetetlen méretű közönség érkezett egyszer csak a semmiből. Adott egy csapat, aminek a zenéjét nem nagyon erőltetik a rádiók, megérkeznek ebbe a városba, ahol ki van plakátolva a koncert, de abszolút nincs nagy felhajtás körülötte, a legtöbben nem is tudják, hogy kik ezek, majd egyszer csak telt ház lesz a koncerten. És nem azért mennek, hogy jól beszívjanak, hanem ismerik a számokat, kívülről fújják a szövegeket, és teljesen átadják magukat a bulinak. A banda számára ez kisebbfajta csoda lehet.” A Los Angeles-i KROQ alternatív rádió szóvivője szerint a rádió nem a lemezcégek lobbija alapján dönti el, hogy milyen zenét játszik, hanem a hallgatók igényei alapján. „Háromból egy kérés Depeche Mode. Minden órában játsszuk őket, újakat és régieket egyaránt.”
Pennebaker vitatja, hogy a ’80-as évek közepén a Depeche Mode megtalálta volna a kapcsolatot „azzal a furcsa szorongással, ami Amerikát tartja rettegésben... ez a sok középosztálybeli kölyök mind lázadni akar valami ellen, de egyszerűen nincs, ami ellen tudnának.” Daniel Miller így látja a zenekar amerikai rajongóit: „Fehér, középosztálybeli külvárosi kölykök, akik egy kicsit el vannak tájolva - és a pubertáskor problémái könyörtelenek velük. Ez Amerika városiasodásának gyönyörű mellékterméke.” (az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak)
A 101 film rendezésére a Depeche Mode felkérte D. A. Pennebakert, aki többek között Bob Dylan 1965-ös turnéjáról forgatott filmet Don’t Look Back címmel, hogy örökítse meg a turnét az utókor számára. Pennebaker elfogadta a felkérést, hogy különleges módon mutassa be a zenekart: „Nem dokumentumfilmként gondolok az elkészült anyagra - mondta. Félrevezetőnek tartom ezt a szót. A legtöbb embert untatják ezek. Számomra a dokumentumfilm azt jelenti, hogy mindent elmondok a nézőnek az adott témáról, amit szerintem tudnia érdemes. Egy filmnél a lehető legkevesebbet kötök a nézők orrára. Ezért inkább az utóbbit preferálom, mert ez jobban működik ezen a szinten. Igazi emberek igazi életéről akartam filmet csinálni.”
Dave Gahan: „Láttuk, hogy mit hozott ki Dylan-ból és a Monterey Pop-ból, valamint a Kennedy dokumentumfilmből - minden filmje valósághűen és tényszerűen ábrázol. Túl sok banda csinál előre megírt, klisészerű, csillogásról szóló filmeket.”
Pennebaker azt a „bizonyos hangulatot és képi világot akarta elkapni, ami megfogta a bandában. Semmi nem volt előre megírva, egy jelenet sem volt megszerkesztve. Tiszta lappal kezdett: „Semmit nem tudtam a Depeche Mode-ról, amikor felkerestek - ismeri be. De a gyerekeim igen, szóval ők vezettek be a zenéjükbe. De ez nem fontos. Nem voltam Dylan-rajongó, amikor a Don ’t Look Back-et készítettem - az én feladatom az, hogy a zenét és a csapatot filmre vegyem.” A módszere az volt, hogy a Depeche Mode- ot közel hozza a nézőkhöz a kamerán keresztül, ennek eredményeképpen 150 órányi nyersanyag jött létre. Végigment az összes tekercsen, hogy kiválogassa, azokat a részeket, amin keresztül be tudta mutatni - a zenekar egyedi, merész, bevállalós üzleti függetlenségét. „Ismerem a dolgot, én is ilyen drámai környezetben nőttem fel - mint például Errol Flynn, ilyen az egész amerikai hozzáállás, hogy minden ott van, csak el kell venned. Senkit nem akartam azzal vádolni, hogy pénzt csinál, és közben jól szórakozik, mivel ez sokkal összetettebb dolog, mint bárki is képzelné. Amikor úgy döntöttek, hogy bevállalják a Rose Bowl stadiont, összedugták a fejüket, mint minden üzletember, vagy bárki, aki kincsre vadászik, és vállalták a kockázatot. Állva tapsoltam, amikor bejött a dolog, nem látom úgy, mintha ez egy kapitalista gépezet lenne. Nem tervezek válaszokkal szolgálni, csak megmutatom, amit látok, és ami egyben összetett és ellentmondásos.”
Alan Wilder így véli: „Csinált egy filmet négy angol srácról, ahogy a vadnyugaton turnéznak, és több millió embernek játszanak. Nem próbálta megérteni, de meg akarta mutatni. Ahogy a banda megérkezett egy városba rögtön bevette a helyszínt. Nem volt ebben semmi fondorlat.” (Az idézetek Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
Ma 35 éve ért véget a Music For The Masses Tour! A turné 101. előadására a Depeche Mode bevállalta az első stadionszereplését: Los Angeles külvárosában, Pasadenában, a Rose Bowl stadionban léptek fel. A legendás fellépés később 101 címmel került a boltokba.
Noha a film inkább dokumentumfilm, mint koncertfilm, idén mégis felkerült egy összeállítás a koncert részleteiből. Kezdjük a mai egész napos visszaemlékezést ezzel a videóval!
Ezekben a másodpercekben ért véget a fellépés Londonban: az utolsó 5 dalt volt szerencsém streamen látni, és kiváló bulit láttam! Szívesen fogadnám a beszámolókat! :)
A setlist egy újabb változatát mutatta ma este: a "B-setlistes" My Favourite Stranger után az "A-setlistes" A Question Of Lust és Waiting For The Night hangzott el.
London, setlist:
Speak To Me (intro) My Cosmos Is Mine Wagging Tongue Walking In My Shoes It's No Good Sister Of Night In Your Room Everything Counts Precious My Favourite Stranger A Question Of Lust Soul With Me Ghosts Again I Feel You A Pain That I'm Used To World In My Eyes Wrong Stripped John The Revelator Enjoy The Silence
Waiting For The Night Just Can't Get Enough Never Let Me Down Again Personal Jesus
Itt pedig a Walking In My Shoes, a koncert elejéről, még bőven világosból:
Ma este tehát Londonban lép fel a Depeche Mode! A helyszín a képen látható Twickenham Stadion, "az angol rögbi otthona". Kedves olvasóim, ki lesz ma ott?
Ahogy azt megszokhattátok, minden egyes megjelenő 12'' Singles Box teljes tartalmát bemutatom a megjelenés előtt. Nem lesz ez másképp az augusztus 4.-én boltokba kerülő Sounds Of The Universe | The 12'' Singles Box-szal sem. A zsúfolt nyári blognaptár miatt már ma elkezdem a box tartalmának bemutatását.
Az első vinyl első dala a WRONG (ALBUM VERSION), ami természetesen nem más, mint a jól ismert, lassan klasszikussá nemesedő, és azt kell hogy mondjuk, hogy turnén is gyakran szerepeltetett dal albumverziója. Ami alig-alig tér el a kislemezverziótól, a klipverzió pedig talán csak a fel-és levezető zajaiban hosszabb. Jöjjön tehát a Wrong klipje!
"Ha ma este meghalok, emlékezzetek rám így" - köszönt a rajongóknak Dave ma 30 éve a berlini fellépésen. A baljós szavak magyarázata az lehetett, hogy a Waldbühne-fellépés rossz előjelekkel indult: az előzenekart, a Miranda Sex Gardent szinte lezavarták a DM rajongók a színpadról, majd pedig hatalmas eső zúdult a kultikus koncerthelyszínre. A színpadon takaró függönyt nem tudták rendesen felrögzíteni, mert az minden alkalommal leszakadt, így ezúttal Dave nem a függönyök mögül kezdte a fellépést. Az első dal után takarító személyzet próbálta a rendkívül csúszós színpadot Dave számára némiképp komfortossá tenni. A minden bizonnyal áramütéstől rettegő Dave szavainak tehát ez a magyarázata - a frontember később levette a cipőjét és a zokniját és mezítláb énekelte végig a fellépést. Teljes koncertfelvétel itt!
