Ma 35 éve indult egy lenyűgöző szólópályafutás - ami aztán végül sajnos minden jel szerint mindössze 6 lemezt és egy best of albumot foglalt magába - ugyanis 1986-ban a mai napon jelent meg Alan Wilder, azaz a Recoil projekt első nagylemeze, az 1+2!
A kétszámos, bő félórás alkotás gyors egymás utánban játszott samplinghangokból áll; idegesítő, órakattogásszerű kezdést követően aztán - főleg a 2-re - igen atmoszférikus, borongós, igazi nyolcvanas évekbeli DM hangulatot árasztó alkotássá növi ki magát.
Nézzük, milyen dalokat hallhatunk részleteket! A Depeche Mode-tól az Any Second Now (Altered), az If You Want, a The Sun And The Rainfall, az Oberkorn (It's A Small Town), a The Great Outdoors, a Shouldn't Have Done That, a Tora! Tora! Tora!, a Shake The Disease (Edit The Shake Mix), a Pipeline és a Blasphemous Rumours hangjai szerepelnek a kiadványon. A Kraftwerktől a talán legatmoszférikusabb lemezről, a Radioaktivität-ről hallhatunk részleteket a Radioaktivität, az Uran és a Radioland című dalokból. A legendás elektro-punk Mute Records csapat, a Daniel Millert is soraiban tudható Duet Emmo két dalával is szerepel (Or So It Seems, Heart Of Hearts), Alan Wilder régi bandája, a The Hitmen is feltűnik a Shade In-Fade Out című dalban; és itt van egy másik ős-elektro produkció, a Hard Corps a gyászos című Je Suis Passée című alkotással.
A lemezben található képek és tervek a Depeche Mode korabeli grafikai felelősének, Martyn Atkins-nak a munkáját dicsérik. Alan egyébként később azt nyilatkozta, hogy ez az album csak egy saját használatra készült, saját magának írt zene volt, és tulajdonképpen ballépésnek érezte a kiadását. Máshol (a Shunt fórum Q+A szekciójában) azt nyilatkozta, hogy nem teljesen volt elégedett vele, de egyszerűen többre-jobbra nem jutott ideje. Akkoriban viszont elég jónak tartotta ahhoz, hogy megjelentesse. Viszont hangsúlyozta, hogy nem annyira fontos alkotás ez számára, mert abban az időben csak mellékesen foglalkozott vele.
Hallgassuk meg tehát ezt a különös kis albumot, az első Recoil kiadványt!
Ma 40 éve zárult le a Black Celebration Tour! A turné utolsó, nagyszabású koncertjére Koppenhágában került sor (ezen a helyszínen dupláztak a fiúk 1986-ban). Az előzenekar a New Order, a Talk Talk és a Public Panic voltak. Ez volt az egyetlen koncert a turné során, ahol setlistmódosulás történt: az It Doesn't Matter Two helyett Martin ezúttal a turné során addig hanyagolt Somebody-t énekelte. Egyben ez volt mindmáig az utolsó koncert, ahol játszották a Boys Say Go, a More Than A Party, a New Dress, az It's Called A Heart és a Christmas Island című dalokat - de a Photographic és a Leave In Silence is csak 20 évvel később bukkant fel újra a Depeche Mode koncerteken.
25 éve duplázott Los Angelesben a Depeche Mode. Az Exciter Tour állomásáról BRAT szokatlan fegyverről írt a turnénaplóba:
"Na, ez egy olyan koncert volt, amire büszke lehet az ember. RENDKÍVÜL hangos éneklés, egy turbófeltöltött David, és (hűha) egy jelzőpisztoly!
Ez volt az első koncert, ahol végre alkalmam nyílt megnézni Poe fellépését. Ha későn érkezel a zárókoncertekre, akkor sokat veszítesz! Fantasztikus műsort ad elő. Utólag belátom, hogy ki kellett volna hagynom a DM-mel való „meet & greet” találkozókat (amelyeket Poe fellépése alatt tartottak). Miért fotóznád azokat, akik DM-mel találkoznak? Te ilyen ember vagy? A statisztikák szerint nem. Biztos vagyok benne, hogy ti mindannyian inkább DM fellépéséről készült képeket szeretnétek látni (amiből a Los Angeles-i koncertekből bőven van).
Most pedig DM-ről. Egy szó: közönség! Még David is megjegyezte, milyen fantasztikus volt a közönség az első esti koncerthez képest. Megdöbbentő pillanat volt viszont az a barom, aki úgy döntött, hogy a koncert alatt párszor elsüti a jelzőpisztolyát. Haver – ha azt gondoltad, hogy az a rejtélyes folyadék, amit a zenekar tagjaira dobáltak, rossz volt, mit szólnál ahhoz, ha egy jelzőpisztoly csövét látnád magad előtt? Kettőt láttam belőle (valaki azt mondta, több is volt – én túl elfoglalt voltam a fotózással, hogy megnézzem). Az első a 114-es szektorba csapódott be (nézzétek meg a Ticketmaster ülésrendjét), a második pedig úgy tűnik, a kilövés helyétől – a helyszín hátsó részétől – nagyjából félúton landolt. A koncert azonban folytatódott. Martin az este akusztikus számaként a „Sister of Night”-ot adta elő.”
Itt pedig a koncertről az It's No Good jó minőségű audio felvétele:
25 éve Los Angelesben duplázott a Depeche Mode. Az Exciter Tour munkás szakaszáról BRAT írt az Exciter Tour Diaryba:
"Nem tudtam, mire számítsak a közönségtől. Az évek során a los angelesi közönség, nem igazán vonódik be annyira a koncertbe, mint például a World Violation turné során. Amikor énekelniük kellene, akkor csak üvöltöznek. Bár a közönség nem volt kiemelkedő, de határozottan jobb volt, mint az előző turnén - kivéve, amikor David befejezte a "Freelove"-ot (sikolyok, semmi "woah, just freelove" éneklés a tömeg részéről). Amikor felnéztem, és láttam, Dave "hmmm...ennyit erről" típusú tekintetét, az elég szomorú volt volt. Martin előadása a "Surrender"-ben nagyszerű volt, mint mindig.
És tudom már azt is, hogy miért helyettesítem Nichelle-t (ő visszatér majd az európai koncertkörútra a turnénapló írásában). Nagyon meglep ugyanis, hogy Los Angelesben milyen sokan "telefonálnak be" a jegyekért. Los Angeles egy olyan város, ahol az emberek nem vesznek lemezt - felhívják a lemezkiadójuk képviselőjét egy ingyenes példányért. Ugyanez vonatkozik a koncertjegyekre is. Kíváncsi lennék, hogy hány jegyet adtak el valójában, ahhoz képest, hogy hányat kaptak a tömegben szétszórt "iparági szereplők"."
Az A Question Of Time posztdömping közepette nem feledkezünk meg BRAT kalandjairól sem a 25 évvel ezelőtti nyugati parti turné során! Negyedszázada San Diegoban amúgy sem volt zökkenőmentes a fellépés. BRAT-é, és az Exciter Tour Diary-é a szó:
"A Singles Touron a San Diego volt az egyik legjobb koncert. Ennek fő oka a fanatikus mexikói rajongók voltak, akik a határon túlról érkeztek a koncertre. Ez a koncert sem volt más. A németek még mindig felülmúlják a mexikóiakat a vegytiszta rajongás és energia tekintetében, de már nem sokkal.
Egy újabb hangos és nagyszerű koncert következett, néhány technikai hibát leszámítva. Valamilyen okból kifolyólag a bal oldali színpadon (a színpad jobb oldalán) egész este rövidzárlat volt. És a "Waiting For The Night To Fall" alatt Martin és David a dal nagy részében fél ütemet tévedtek az éneklésben. Igazából lenyűgözött, hogy mindketten rosszul énekelték a dalt, de mégis tökéletes összhangban! Számomra az egyetlen rossz rész a színpad magassága volt. Nagyon nehéz volt jó képeket készíteni. A koncert végén két lány sétált oda hozzám, és mutatták az "Exciter" rendszámtáblájukat - mindenképpen megért egy képet.
A koncert után egyenesen hazavezettem Los Angelesbe (nem volt afterparty - a zenekar egyenesen Los Angelesbe indult). Szomorú, hogy a 90 perces út több mint 4 órát vett igénybe. Azt hiszem, az alváshiány utolért, mert nem kevesebb, mint 7 alkalommal majdnem összeestem. Semmi sem jobb, mint pislogni, aztán kinyitni a szemed, és látni, hogy varázslatos módon 1,5 sávot sodródtál jobbra. Elég, ha csak annyit mondok, hogy néhányszor félreálltam, és gyorsan szundikáltam egy kicsit, hogy épségben hazaérjek."
Az A Question Of Time – talán felpörgetett tempója miatt – nem tartozik a legszívesebben feldolgozott DM dalok közé. Alig néhány verziót tudok hozni ide a feldolgozások közé. Az Exit Eden verziója máris bedobja a követ az ablakon:
A Clan Of Xymox „egyszerű, de nagyszerű” változata:
A Forced To Mode változata:
Jöjjön néhány magyar változat! Elsőként Harmath Szabolcs kiváló feldolgozása az Én szememmel című filmből:
A 101Hang produkción az Anna And The Barbies verziója: