Folytatjuk Szalai Márk kalandjait a 25 évvel ezelőtti Exciter Tour brit állomásairól. Dave a metrón, Frank Tovey csuklója Anton Corbijn színrelép és még Martin is elmosolyodik!
"Valamelyest sikerült kialudnom magam, 9 felé keltünk. A nap főleg városnézéssel telt, egyre inkább kiigazodtunk a metróvonalakon. Most nem térnék ki a Big Ben, a Tower híd, a London Eye, stb. szépségére, az érdekes utcákra, sugárutakra, a Trafalgar Square-re, a buszokon, taxikon való utazásokra... Londont látni kell. Ami meglepő, hogy viszonylag sok "homeless"-szel találkoztunk, de még olyan helyeken is, mint a Picadilly, v. az Oxford Circus. Az emberek egyébként kedvesek, csupán egyszer volt gondunk, de abból majdnem kocsmai verekedés lett... :))
Hamar eltelt ez a nap is, majd irány a Wembley Arena megint! Itt történt az első baki: az agyondicsért metro nem továbbvitt! Nem állt meg a Wembley Parknál, így egy visszafelé jövő járattal is meg kellett ismerkednünk. Mindössze hárman voltunk ekkor [a 3-4 különböző helyszínen lévő szálláshelyek kissé megosztották a társaságot]. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy 30-as fickó száll be a metrókocsiba, két 30-40-es nővel. Láttuk, hogy eléggé [nem, nem eléggé, kurvára] hasonlít Dave-re, emlékszem, még röhögtünk is, hogy nézd a ripacsot, hogy kirittyentette magát + hogy mennyire Dave-et majmolja a stílusával. Ekkor az arc fogta magát és levette a szemüvegét... Bennünk pedig megállt a levegő... Elkerekedett arccal, erős pulzusnövekedéssel konstatáltuk, hogy ez az ember bizony nem csupán Dave-re hajaz, hanem magáról Dave-ről van szó!!! Naná, hogy koncertre haladva, se kamera, se fényképezőgép nem figyelt nálunk. Belátom, így eléggé sántít a sztori, felőlem lehet nem elhinni... Mielőtt kérdeznétek, aláírást 3 dolog miatt nem kértünk: 1. Engem nem igazán tud felvillanyozni egy aláírás. Egy közös fotó, vagy kézfogás annál inkább, 2. Nem akartunk szívbajt okozni, hogy úristen, a hungarian fan-ek még itt is előfordulnak, ráakaszkodni, s a "jó hírünket" kelteni, amikor láthatóan jól elvolt a két spinkóval, akik lesték minden mozdulatát :), 3. Túl gyorsan történt minden, két megálló után már le is szállt velünk egyetemben a Wembley Park-nál, s leintette az első taxit. Hogy miért metróval ment, azt ne kérdezzétek.
Koncert. Már írtam, hogy milyen laza volt a küzdőtér. Egy jó ideig úgy lehetett menni a színpad felé, mint kés a vajban, pedig már ekkor is javában ment az előzenekar... Egy bizonyos pont után azonban valóban nem, s az angolok a szokásosnál is finnyásabbak: ha hozzájuk érsz, már egyből úgy néznek rád, mint egy lépfenésre [az anthrax-től különben nagyon be vannak szarva]. Sz'al innentől egy élő fal volt előttünk és sajnos a tervezetnél sokkal messzebb álltunk a színpadtól, pedig most minél közelebb szerettem volna kerülni. Itt jön a képbe azonban Frank Tovey :). Ahogy az első koncerten, most is bejött a közönséghez, aki felemelte őt, s kézről kézre adták tovább. Egyenesen felénk tartott! :) Persze, ahogy közeledett, egyre inkább mozgolódott a tömeg körülöttünk. Amikor elért hozzánk, pont akkor váltott irányt vissza a színpad felé. De ekkorra már olyan mértékben kavarodott meg a tömeg, mi pedig olyan erőszakosan akartuk elérni őt [mintha annyira vágytam volna rá...], hogy a haveromnak sikerült megfognia az énekes csuklóját, így a visszafelé úton, szinte folyosó nyílt, s elképesztően simán, koncentrálva, hogy ne maradjunk le Tovey-tól jutottunk el a harmadik sorig! Hihetetlennek tűnt, természetesen elégedetten vettük tudomásul a pozíciónk kedvezőbb változását :)).
Talán emiatt, talán mert kipihentebb voltam, nem tudom, de ez a koncert már sokkal jobban tetszett az elsőnél. A hangulat óriási volt, az egész csarnok jobban vette a lapot. A tombolás számomra a 98-as prágai őrületre emlékeztetett. Cseppet sem fáradtam, s örültem, hogy ezt a zenekaron sem vettem észre, Dave, ha lehet még lelkesebb volt, Martin is mosolygott most már. Ezúttal a Surrender-t énekelte, ugyanolyan szépen, mint korábban. Hihetetlen, hogy mindig ugyanazt, v. még jobbat tudnak produkálni akkor, amikor a turné vége felé tartunk, s szerintem már sok mindennel ki lehet a tökük :)). A néhányatok által itt a fórumon kevésbé kedvelt Condemnation külön örömömre szolgált! :) Nem gondoltam volna, hogy még ennél is jobb koncertek következnek... :)
A társaságunkhoz tartozó egyik lány férje fotós, mindketten Anton Corbijn rajongók. A küzdőtérről kifelé jövet, arra lettem figyelmes, hogy Móni a keverőpultnál lévő Anton-nal beszélget [naná, hogy mindjárt odamentem :)), s átnyújt neki néhány fotót a férje munkái közül. Bizonyára ezzel a szándékkal [is] jött, hiszen nála voltak a fotók, valamint egy Anton Corbijn könyv, melybe dedikálást kért, s kapott. Szóval érdekes volt közelről látni a DM image teremtőjét :). Mondjuk azt nem értem, hogyan ért Anton ilyen gyorsan a keverőpulthoz, hiszen mindkét Wembley Arena koncerten a Never alatt bejött a színpadra filmezni... :)
A koncert után véletlenül találkoztunk két magyar lánnyal, akik csupán e koncert miatt utaztak Londonba. Becsülendő teljesítmény! :) Éjszaka még elnéztünk a Soho negyedben lévő Gossips nevű helyre, itt volt ugyanis egy afterparty :). A kidobó [tömény feka men] nem tűnt vmi bizalomgerjesztő látványnak, de maga a buli tetszett. A mindössze 2 méteres belmagasság + a teltház miatt a pincehelység elég fülledt volt, de a néhány korsó Guiness mindenért kárpótolt :). Lement néhány, általunk ismeretlennek vélt zene is, biztos vmi helyi királyok :). Komolyan mondom, kissé 101-es klub feelingem volt. Fél 4 felé zárt a hely - ez számunkra korán történt, de ezirányú meglepetés csak Machesterben ért igazán... :) A taxiút hazafelé egy élmény volt, nem sokkal drágább, mint itthon!"
Nichelle Carlson sokkal szűkszavúbb volt az Exciter Tour Diaryban: "A második wembley-i estén a Mute Records egy koncert utáni bulit szervezett a helyszín emeleti bárjában, ami jól hangzott, bár én elég korán elmentem, hogy lefeküdjek. Holnap újabb szabadnapom van, aztán indulás Manchesterbe."
Következzék most a koncertről a The Sweetest Condition!
