(a kép a Depeche Mode Guadalajara Facebook csoportból származik)
(a kép a Depeche Mode Guadalajara Facebook csoportból származik)
Most pedig a Policy Of Truth koncertváltozatait vesszük sorra. Elsőként nézzük a World Violation Touros verziót, a frankfurti koncertről: itt már megvan az a verzió, ami a későbbi alkotások alapjául is szolgált. Néhány taktus a Beat Box mix elejéről, majd indulhat a dal, amely viszonylag az albumverzióhoz hűségesen viszi végig a dalt. Hangulatosak a harmadik versszakban az erősen visszhangosítva éneket sorok. Nézzük:
A Devotional Touron mindjárt második helyen, a Higher Love után jött a POLICY OF TRUTH. A World Violation Tourhoz képest annyiban különbözik, hogy a dal végén a refrén ismételgetésnél többször jön vissza a jellegzetes "riff", ami egyértelműen javít az alkotáson.
A Policy Of Truth az Exotic Tourra kiemelt helyet kapott: a második ráadás első dalaként játszották, közvetlenül az utolsóként előadott A Question Of Time előtt. Ez volt az első élő dobos verzió, és egyben az utolsó alkalom, amikor Alan Wilder dobolta a dalt. A turnézáró észak-amerikai szakaszra aztán rövidült a setlist és kikerült a setlistből a Policy Of Truth is - története során először.
A Policy Of Truth - nem meglepő módon - visszakerült a setlistbe a The Singles 86-98 válogatáslemezt népszerűsítő The Singles Tourra, és ismét viszonylag hamar ellőtték, negyedik dal volt. Ezen verzió különlegessége a csilingelő ütősök 7 másodpercnél, de később is meglepően innovatív a dobhasználat - a sok belecinezés teljesen egyedivé teszi az 1998-as változatot!
Az Exciter Touron - sok más nagy slágerrel egyetemben - kimaradt a Policy Of Truth: ez mindmáig az egyetlen DM turné, amelyen egyszer sem játszották a dalt. 2003-ban viszont Dave Gahan a szólóturnéján, a Paper Monsters Touron szinte minden alkalommal egy Policy Of Truth/Enjoy The Silence egyveleggel zárta a fellépést. Jópofa utcazenész-megközelítése a két feszes elektronikus dalnak! :)
7 év után volt újra Depeche Mode koncerteken Policy Of Truth, a Touring The Angel koncertsorozaton, 2005-2006-ban. Ismét a setlist elején, ötödikként csendült fel a dal "semmi különös" verziója. A nyári turnészakaszra aztán kikerült a setlistből (erről egy csalódott rajongó felcsattanása ugrik be a 2006 nyári Puskás Stadion-koncertről, a koncertet záró Never Let Me Down Again utánról: "És bázze, a Policy-t nem játszátok?!?" :D )
A Tour Of The Universe óta övezi némi "harag" a Policy Of Truth-t! A dal nem szerepelt eredetileg a setlistben, de két koncert - és egy Dave betegség miatti kényszerszünet - után a harmadik koncerten az In Sympathy helyett betették a Policy Of Truth, ami onnantól a turné végéig szerepelt a setlistben (az In Sympathy pattogó gumilabdás kivetítésével). Innentől a Policy Of Truth sokak szemében az "örök cseredal" lett, a banda kompromisszumdala, amihez legelőször nyúlnak, ha le kell cserélni valami különlegességet... Ráadásul a Policy Of Truth valahogy különösen tompán szólt ezen a turnén. Aztán azért később volt néhány emlékezetes momentum ezen a turnén is, például lódzi vagy a Royal Albert Hall-beli koncerten lufikat dobált a közönség a dal közben (reflektálva a kivetítőre), majd a dal végén kipukkasztották őket. A barcelonai koncertek - amelyről DVD készült - nem volt ilyen rajongói akció.
A Delta Machine Tourra is a setlistben maradt a Policy Of Truth, sőt a turnén minden egyes koncerten játszották. Kellemes meglepetésre az eddigiektől kissé eltérő verzióban: ezúttal a dal elején a kislemezverzió sejtelmes hangjait hallhattuk, és csak utána érkezett meg az ismerős dobalap. Ezen a turnén mintha feszesebben játszotta volna Christian Eigner ezt a verziót! Lássuk-halljuk:
A Global Spirit Touron csereszám volt a Policy Of Truth, mindössze kilencszer játszották (az az ember érzése, mintha a World In My Eyes-zal együtt lenne cseredal, és 2006 óta ha az egyiket játsszák, akkor a másikat szinte biztosan nem). A 9 előfordulás a lehető legkülönfélébben alakult. Elsőként a So Much Love helyett játszották a Madison Square Garden-ben másodikként, aztán a Hollywood Bowl-ban a Poison Heart helyett a setlist közepén. A következő Hollywood Bowl-fellépésen viszont már a Heroes helyett játszották, a ráadás közepén és ugyanígy tettek Dublinban is az európai turné első koncertjén. De aztán már az azt követő fellépésre rövidítettek a setlisten, aminek a Policy Of Truth is áldozatul esett és nem is játszották a decemberi második párizsi koncertig, ahol viszont a Stripped helyett játszották a koncert kétharmadánál. A kavarásoknak viszont ezzel még nem volt vége, mert ezután legközelebb 2018 januárjában játszották Berlinben - ezúttal a Where's The Revolution helyett (ugyanez történt a 10 nappal későbbi milánói koncerten is, valamint májusban is Mexikóvárosban). A 2018-as nyári fesztiválszezon első fellépésén, a newporti fesztiválon aztán ismét feltűnt a setlistben a World In My Eyes előtt - hogy aztán már a következő fellépésre, a soproni VOLT Fesztiválra a Useless vegye át a helyét: majd pedig a setlistek rövidülésével már helye se legyen a dallistában :D Ez a "kálvária" is azt erősíti meg, hogy a Policy Of Truth az "örök cseredal" :) Mi most a 2017-es Madison Square Garden-fellépéssel idézzük fel a Global Spirit Tour Policy Of Truth-ját:
És az örök cseredal feltűnt a Memento Mori Touron is: a Sister Of Night helyett játszották 2023 októberétől, a New Yorkban zajlott fellépésektől. "Természetesen" semmi csavar nem volt benne, eljátszották, ahogy mindigis játszották. Így szólt a dal a DM mindmáig legutolsó turnéján:
A Policy Of Truth B-oldalasa a KALEID című dal. Ez egy pörgős, instrumentális alkotás, az első igazán tempós instrumentális B-oldalasa a zenekarnak. Kellemesen kuttyogó alapjával, táncos alapjával és meglehetősen morcos hangzásával érdekes színfolt lehetett 1990-ben. Nem tartom kizártnak, hogy a Bonanza Pogók ötlete is innen származik!. Enyhén félelmetes hangulatát váratlanul megérkező élődob oldja másfél perc közelében, ám aztán továbbra is a "játék a szekvenszerekkel" műsort hallhatjuk a dalban. Nem a legjobb dal a Violator-érában, de mindenképpen érdekes színfolt!
Nézzük a Policy Of Truth mixeit! Elsőként következzen a csodálatos BEAT BOX mix, amelyben Dave hangja még jobban előtérbe van tolva, panaszosabban cseng, amihez a lecsupaszított, hosszabb remixverzió nagyon jól passzol. Az összetett dal különböző rétegei is ragyogóan megmutatkoznak ebben a mixben is, amely Francois Kevorkian munkája.
Martin: "- A Policy Of Truth a valaha felvett számok közül az egyik legnagyobb kedvencem. Nagyon szeretem a mondanivalóját... Azt, hogy hazugság árán tudsz csak problémák nélkül élni - talán jobb ha így is teszel! A mondanivaló egésze úgy ahogy van, a kedvemre való! Szeretem a Terry Hoax változatát is. De a tribute albumon [For The Masses] szereplő Dishwalla féle verzió is tetszik. Mindkettő rock. Jó más megközelítésben is hallani. Valahogy az az érzésem, hogy minél közérthetőbb, tradícionálisabb megközelítésben adod elő a dolgokat, annál több emberhez jut el maga a mondanivaló. Kicsit sajnálom, hogy a számaink nagy többsége észrevétlen maradt vagy alul lett értékelve csupán csak azért, mert szintetizátoron adtuk őket elő!" (a fordítás a HDMFC honlapjáról származik).
Következik egy újabb remek POLICY OF TRUTH feldolgozás, mégpedig a CAPITOL MIX. Szintén Francois Kevorkian munkája, amire a Beat Box mixhez hasonlóan igaz a táncosság, és mégis bizonyos fajta sötétség, intimitás: Dave hangja nagyon előtérbe van tolva, szinte a fülünkbe énekel az egész mix alatt, amihez a visszhangosítás is sokat hozzáad. A mix tartalmazza Richard Nixon egyik híres(en manipulatív) beszédéből, a Chickers Speech-ből azt a mondatot, hogy ""I want to tell you my side of the case", újabb árnyalatot adva a a politikát a címébe belekeverő dalnak. A mix rákerült a Remixes 81-04 válogatásra is.
Ahogy az egy rendes B-oldalashoz dukált még 1990-ben, a Kaleid-hez is készültek remixek. A KALEID (WHEN WORLDS remixet Daniel Miller és George Holt készítette. Ebben a mixben is hallható a két máshonnan átvett sample, a Steve Harley & Cockney Rebel - What Ruthy Said tremoló gitárja és a Borghesia - Message című dalának torzított wah-gitár hangja.
A POLICY OF TRUTH (TRANCENTRAL MIX) készítője a legendás THE KLF. Ez a mix sokáig elérhetetlen volt a youtube-on és a streaming szolgáltatókon, mert zenekar a zeneipar esküdt ellenségei közé tartozott, akik miután látványosan kivonultak a popiparból, elégették a pénzüket, és azóta is a legnehezebben felkutatható ex-popsztárok közé tartoznak. A Policy mixük viszont békés hangulatú, még ha a remixelő lázadók látványosan rajta hagyták a nyomukat a remixen. Egyrész a mix címén (a The KLF stúdiója ebben az időben a Trancentral stúdió egyik legnagyobb slágere ebből az időszakból: Last Train To Trancentral), másrészt pedig a remix második felében található birkabégetést az ebben az évben kiadott Chill Out című lemezükön is elsütötték. A dalban elhangzik egy filmrészlet ("I'm not politician, I'm a business man!") a Hosszú nagypéntek (The Long Good Friday) című filmből, amelyben a Bob Hoskins által megformált kisstílű gengszer hangja hallható. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a The KLF (akárcsak például a Kruder+Dorfmeister) alaposan megválogatta, hogy kinek a munkáihoz készítenek remixet: pályafutásuk során csak a Depeche Mode-nak, a Pet Shop Boys-nak és az amúgy a The KLF-hez több szálon kötődő The Moody Boys-nak készítettek átdolgozásokat.
Kemény, félelmetes kezdés, majd egy viszonylag szokványos folytatás: a KALEID (REMIX) Bruce Smith és Sean Oliver keze munkáját dicséri. Sean a Rip Rig + Panic nevű poszt-punk (!) banda tagja volt korábban, Bruce Smith pedig a The Pop Group nevű szintén poszt-punk (!) együttes tagja volt, de dolgozott a Public Image Ltd.-ben is, ami ugye a Sex Pistols-ból (!) ismert Johnny Rotten zenekara volt... nagy kérdés, hogy hogyan keveredett két ilyen posztpunk arc remixe egy Violator-kislemezre (ráadásul az egyik legvegytisztábban elektronikus átdolgozásra). Sőt, még egy távoli kapcsolódás: Bruce Smith a New Age Steppers nevű dub kollektíva tagja volt, Adrian Sherwood mellett, akit ugye már a People Are People, Master And Servant és Enjoy The Silence mixekből ismerhetünk... A Kaleid (Remix) kezdőhangjai még a World Violation Tour nyitányából is ismerősek lehetnek: a Crucified sejtelmes hangjai ebbe a mixbe úsznak át, - minden alkalommal így kezdődtek a World Violation Tour koncertjei...
Alan: "A Policy Of Truth jellegzetes riffjét egy örökkévalóságig kerestük. Még egy fuvolát is kiróbáltunk! A dal végüls számos változáson ment keresztül már a PUK stúdióban is, majd szinte teljesen újravettük a The Church stúdióban. Általában ez azt jelenti, hogy a dallal problémák vannak, bár ebben az esetben tudtuk, hogy ez egy erős szám, sőt, potenciális kislemez. 100 különböző változatot próbáltunk ki, mielőtt rátaláltunk a slide gitárra, ami a riff hangját adja."
Flood: "A Policy Of Truth volt az a szám, mely a demóban hallhatóhoz hasonlóan indult, aztán úgy döntöttünk, kísérletezésbe fogunk, s megpróbálunk egy olyan hangulatot teremteni, ami ugyan még nem rock, de már nem szintikkel hozunk létre. Így hát a gitárriffel és a beprogramozott dobokkal kezdtünk el játszogatni. Ez alapjaiban változtatta meg mindegyikünk hozzáállását."
Az utolsó mix a kiadványon egy újabb Francois Kevorkian-féle átdolgozás, a POLICY OF TRUTH (PAVLOV'S DUB), ami hozza a másik két Kevorkian-mix (Beat Box, Capitol) lecsupaszítottabb, fülledtebb hangulatát, talán egy fokkal lazább hangszereléssel és még több érdekes hanggal. A verzió érdekessége a "politikushalmozás": újra előkerül Richard Nixon ("I want to tell you my side of the case.", ahol a case-t én mindig "kiss"-nek értettem :D ), de a dal közepén megjelenik Sir Winston Churchill is, aki azt mondja: "I must not conceal from you tonight...", amire Dave panaszos hangon azt válaszolja, hogy "the policy of truth", majd Churchill folytatja: "...the truth as I see it." A vége felé egy "a-a"-zó női hang is feltűnik, aki ráadásul a végén levonja a keserű tanulságot: "Everybody can't get what they want.". Nekem talán ez a kedvenc Policy Of Truth mixem, noha mind a négyet egészen kiválónak találom, valójában mindegyiket jobban kedvelem, mint az eredeti dalt.
A Shake The Disease demója rendelkezésünkre áll. A második versszak szövege némiképp eltér a végső verziótól: itt még nem volt benne a Stories Of Old-utalás.
Itt a demó dalszövege:
Some people want to be
Permanently together
Lovers devoted
To each other forever
That's not what I mean
That's not for us
We want a different scene
But when I'm not there
In spirit I'll be there
Itt pedig a videó
Top Of The Pops fellépés:
Certain Leeb Show, Antenne2
Csodálatos Martin vokál, felemelő dalszöveg, érzelmes Dave ének, harmóniák gyönyörű összekapcsolódása, hatalmas siker és egy szerintem igen gyenge klip: ma 40 éve jelent meg a SHAKE THE DISEASE!
A ma 40 éves Shake The Disease B-oldalán egy szokatlan stílusú, pattogós, jókedvű, egyszerre country, egyszerre latinos beütésű dal hallható: ez a FLEXIBLE! A jókedvtől és iróniától kicsattanó dal inkább egyfajta poénnak fogható fel; ezzel együtt engem meglepetésként ért, hogy meglepően sok embernek ez a dal kiveri a biztosítékot. Pedig még egy best of lemezre is felkerült a dal, mégpedig az amerikai Catching Up With Depeche Mode válogatásra.
Ahogy egy jófajta B-oldalashoz ekkortájt még dukált, a Flexible-nek is van hosszú verziója, ráadásul ugyanazon a néven, mint az A-oldalas párjának, a Shake The Disease-nek: ez a REMIXED EXTENDED. Talán nem is meglepő módon: amíg a tökéletes Shake The Disease-nek nem áll igazán jól a széthúzás, addig a "poén" Flexible-ön inkább segít: a vicces belepörgetések és szintimegőrülések, valamint a plusz hangok is javítanak az alkotáson.
Martin, 2003: "Sokat küzdöttünk ennek a dalnak a címével. Ugye az, hogy "shake the disease", csak egy kis sor a dalban. Azt hiszem, talán Daniel Miller mondta azt, hogy "ez olyan jól hangzik, mint egy cím". És ez megragadt. Nyilvánvalóan a dalból származik, de a többi sor olyan hülyén hangzott, mint pl. az, hogy "Understand Me".
Martin, 1985: "A Shake The Disease-zel most már végre sikert kell elérnünk az Államokban. A korábbi dance dalaink reménytelenül eltűntek. Szóval arra gondoltunk, hogy az amerikai piacot egy ilyen lassú, finom dallal próbáljuk betámadni".
Andy, 1989: "Ez egy olyan dal, amelyet már régóta játszunk. Minden alkalommal, amikor meghallom, a klipre emlékezem vissza. Nem tudom elfelejteni azt a klipet. Valamilyen gépben kellett állnom és hagynom, hogy az oldalamra döntsön. Semmi bizalmam nem volt az eszközben, azt hittem, hogy meghalok aznap"
Dave, 1985: "Ez megint egy olyan dal, ami szerintem egy ragyogó dal, csak nem adtunk neki elég időt a stúdióban. Turnéztunk és közben megpróbáltunk felvenni egy dalt a stúdióban. Ez volt az első kislemez, ahol semmi közünk nem volt a keveréshez."
Andy: "Amikor visszatértünk Amerikából, csomó dologgal nem voltunk elégedettek"
Dave: "Ez a dal szinte kiált egy hatalmas refrénért, de ezt nem kapja meg"
Alan: "Ez egy nagyszerű dal. Hatalmas slágernek kellett volna lennie, de így is jól teljesített. Ez egy olyan dal, amit többször meg kell hallgatnod."
Ha az előző Shake The Disease mixben nehezteltünk a vágásokra, akkor az EDIT THE SHAKE mix után talán még hálásak is leszünk a Remixed Extended finom megoldásaiért... Első (és második...) hallásra szinte koncepció nélkül vagdossa össze-vissza a dalt John Fryer brit producer (aki az első két DM nagylemezen hangmérnökként dolgozott). Valahogy azonban a dal tökéletes dallamosságán nem tud kifogni ez a meglehetősen "alternatív" megközelítés: a dallamosság még így megmaradt, sőt, mostanában ezt a Shake The Disease mixet meglepően sokat hallgatom, többet, mint a Remixed Extended-et. Talán Alannek is közel állt a szívéhez ez az újragondolás, mivel ő 1 évvel később, az 1+2 című szólólemezén nem az eredeti Shake The Disease-ből, hanem ebből a mixből ollózott bele a hangmintákból álló kompozíciójába.
A Shake The Disease limitált vinylen három érdekesség kapott helyet. Az első a MASTER AND SERVANT koncertverziója a Some Great Reward Tour legendás koncertjéről, Baselből. Ez az a koncert, amely a DM Live Wiki oldalnak köszönhetően teljes egészében hozzáférhető, és amely annyira jó minőségű, hogy még a The World We Live In And Live In Hamburg-nál is élvezetesebb hallgatnivaló (ráadásul szerepel rajta az Ice Machine, ellentétben a hamburgi kiadvánnyal). Meglehetősen érdekes, hogy ez az egyetlen koncertverzió szerepel itt; fura módon három kiadvánnyal később, az A Question Of Lust maxin lesznek még hallhatóak dalok a bázeli koncertről. A Master And Servant élvezetes hallgatnivaló, hihetetlen energiával adják elő (bár a Some Great Reward turnén mit nem így adnak elő? ;) ), és vicces kicsit, hogy a végén, a dal után némiképp később tekerik le a dalt, így még bőven hallható az ezután következő Photographic eleje is (annyira, hogy az ember az utolsó másodpercekben szinte elhiszi, hogy még a Photographic is rákerült a kiadványra. Hallgassuk meg tehát a Master And Servant koncertfelvételét Bázelből!
A Shake The Disease limitált vinyljének a harmadik alkotása a FLEXIBLE (PRE-DEPORTATION MIX), amely az eredeti B-oldalas egy populárisabbra, táncosabbra kevert változata. Ebben a változatban a refrén jobban elkülönül a dal többi részétől. A változat a Belize-ben született DJ, Bert Bevans keze munkáját dicséri.
A félrevezető mixnevek versenyének különdíjasával, a SOMETHING TO DO (METAL MIX) felidézésével zárjuk a Shake The Disease limitált 12-esének a kivesézését. Természetesen egyáltalán nem heavy-metal verzióról van szó, hanem inkább - talán a Kraftwerktől vett ötlettel (Metal On Metal) - szinte csak magas fémhangokból álló verziót készített Gareth Jones a Some Great Reward album nyitódalából. A mély hangok fájdalmasan hiányoznak ebből a verzióból, és talán a 7 és fél perces hosszúság sem indokolt (oké, persze, ha a Precious tízperces dögunalmas house-mixeire gondolunk, akkor mindjárt elnézőbbek vagyunk), ám így is találunk emlékezetes pillanatokat. A "boredom boredom" kiáltás a dal elején, a már az A Question Of Time-ra emlékeztető effektek és a Martin "is there something to do?" suttogása azért jelentősen emel a mix színvonalán.
Kerek évfordulónk van: ma 10 éve adta ki Martin az MG című szólólemezét! A 16 számos instrumentális alkotás a Delta Machine Tour utáni pihenőidőszakban született Santa Barbarán. Martin filmszerű és sci-fi hatású lemezt szándékozott készíteni, és a kitűnően szóló lemez hozta is az elvárásokat. Olyan, mintha 16 kiadatlan Depeche Mode instrumentális átvezetőt hallanánk: és ha arra gondolunk, hogy pont a Delta Machine óta nincsenek ilyen instrumentális átvezetők a DM lemezeken, akkor szinte azt érezhetjük, hogy Martin a szólólemezeire mentette a rövid instrumentálisok iránti vonzalmát.
Nézzük szép sorban a dalokat! Erősen sztereó hatású, "pilinkázó" hangok, amelyek aztán folyamatosan fémesebbé válnak, majd 15 másodpercnél megérkezik a szemhéjrebegtető basszus is: a 10 éves Martin szólólemez, az MG nem a legkönnyebben emészthető dallal indul. A sokfelé torzuló játékos dallam 1 perc után Kraftwerk-szerű, más szempontból szinte apátsági háttérhangokkal színesedik, majd komoran kopogó hangok szüntetik meg a "pilinkázó" hangok birodalmát, mintha egy képzeletbeli kastélyhoz érkeznénk... így zárul komoran, Radioactivity-szerű háttérhangokkal a PINKING, az első dal az MG lemezen!
A második dal a SWANNING, ami számomra továbbra sem az űrt, hanem egy komor kastély belsejét idézi meg, amelynek a kapujához a Pinking-gel jutottunk. Komor, ajtónyikorgás-szerű mély hangok, amelyeket aztán éteri szintihangok ellensúlyoznak. A háttérzörejek fenntartják a nyugtalanító atmoszférát, amelyet aztán egy Sounds Of The Universe-ről importált hang simít el. A legvégén aztán a kutyaugatás-sírás szerű hangok ismét elbizonytalanítanak, de a szám aztán hirtelen véget ér.
A harmadik dal a tízéves MG lemezen az EXALT, ami valóban elég egzaltált, sűrű zörejekkel kezdődik, én továbbra is egy kastélyban érzem magam. Térben elszórt, nyugtalanító zörejek, hol erősödő, hol gyengülő sistergő hang, bepörgő dobok, aztán másfél percnél egy kitartott szintihang próbál úrrá lenni a (valóban) egzaltált káoszon. Elsőre nem sikerül ez, másodjára már valamivel jobban, ezután kissé rendezettebbé válik a hangzás, illetve kevésbé lesz rétegzett. De ez csak a látszat, 3 perc felé közeledve ismég visszatér a sisterség, itt már nem segít a kitartott szintihang sem: és aztán a sietve sistergő alapzaj győz, ennek erősödésével zárul a dal. Ezúttal a zaj győzött...
Az első hírek "ambient-lemeznek" harangozták be az MG-t. Ez nem így lett, de azért születtek rajta szép ambient-szonáták. Az első ezek közül a negyedik dal, az ELK, amely egy gyönyörű, méltóságteljes, kellemesen gördülő alkotás, enyhén Kraftwerkes arpeggiokkal és kissé a Depeche Mode The Child Inside című dalára emlékeztető hangszereléssel. 1:18-nál aztán bejön egy tényleg szépséges, és "űries" dallam, még tovább emelve a kifejezetten kellemes dal szerezte élményen. Sokszor mondtam, hogy olyan az MG lemez, mintha 16 kiadatlan DM instrumentális összekötő lenne: az Elk az egyik legjobb példa erre.
Az MG-n az ötödik dal, a BRINK meghozza a lemez első négynegyedes dalát, jelezve, hogy a Kraftwerk, a Blade Runner és a Tangerine Dream hatáson kívül Martin a sötét techno iránti rajongását is kifejezésre igyekszik juttatni a lemezen. Kiválóan szóló, kellemesen húzós dal, néha ismétlődő, erős, belepörgetett dobokkal, és kevés magas hangú "ellensúlyozással". Olyan ez a dal, mint egy jó újkori DM remix.
A hatodik dal ismét egy nyugvópont a ma 10 éves Martin szólólemezen, az MG-n, ez pedig a lemezt beharangozó EUROPA HYMN, ami az egyetlen kétszavas számcím a lemezen (és nem könnyű szabadulni attól a gondolattól, hogy a földrész neve németül szerepel). Ez egy bánatos, szépséges instrumentális alkotás, kora tavaszi napokra való, nekem a Bomb The Bass-féle Milakiával rokon kissé, amelyben szintén Martin közreműködött. A kotyogó alapütemet és a lágy dobos belepörgetéseket finoman használt cinek dúsítják, aztán a finom dallamra jön egy bánatos, szőnyegszerű szintihangsor. Sokan unalmasnak találták a dalt, pedig a lemez egyik legatmoszférikusabb, leginkább sokszínűen meghangszerelt daláról van szó.
A SPIRAL felráz minket a Creeper punnyadtságából! A nyolcadik dal erőteljes, gyors, ideges hangokkal indít, amelyre erőteljesen dobbanó dobok felelnek. (kiválóan szól a lemez, mondtam már?). A háttérben aztán zörejek erősödnek, ismét teljes a sztereó hatás kihasználtsága, majd egy új, egzaltált effekt jelenik meg a háttérben, ami nekem elég egyértelműen a Scooter második lemezének (Our Happy Hardcore) néhány instrumentális dalát hozza fel emlékként... Aztán másfél perchez közeledve újabb váltás, és egy kemény basszusokkal megtámogatott dal indul, nyers effektekkel, a folyamatosan jelenlévő erőteljes dobbal, és elidegenítő magas hangokkal. Aztán újabb fordulat (több váltás van ebben a dalban, mint a lemez 5 másik dalában összesen), visszajön a "Scooteres" háttéreffekt, amelyet nagyon gyors, feszült, "üveghangú" dallam kísér. Aztán a dob "megritkul", már csak egyet-egyet üt, és ezzel a méltóságteljes hangulattal zárul a lemez egyik legjobb dala.
A ma 10 éves MG lemez második fele a STEALTH című dallal indul. Ismét gyors alapdallammal indulunk, amelyre aztán erőteljes basszus illeszkedik. Egy ijesztő effekt után beindul egy középtempós, akár újkori DM dalnak is elmenő alkotás, amelyre másfél perc felé megérkeznek a korai Kraftwerk kitartott szintihangjai. 1:52 felé tovább színesedik a dobhangzás, ismét mintha a DM hőskorából lenne idemásolva egy dob. 2:10 körül kicsit kinyúlik a dal, az egzaltált alapütem egy darabig nem lesz meghatározó, de aztán 3 perc felé közeledve ismét visszatér a komótos dobhangzás, amelyet innentől aztán egy "Sounds Of The Universe-szintihang" is színesit. A dalt aztán a visszatérő Kraftwerkes kitartott szintihang zárja; még mintha egy pillanatra vissza akarna térni a dobalap, de aztán inkább eltűnik a dal a semmiben.
A tizedik dal a HUM. Erőteljes, mély hangokkal indít a dal, amelyet enyhén nyugtalanító zörej kísér a jobb oldalról, amely aztán szépen felerősödik és átkúszik a bal oldalra. Jobb oldalról finom "űrhangok" kísérik a balra áthúzódó zörejt, aztán másfél perc felé közeledve véletlenszerűnek tűnő szintihangok kezdenek formát adni a dalnak. 1:45 után szélrohamszerű effekt érkezik "fentről" (mondtam már, hogy milyen ügyesen használja ki Martin a sztereó hatást?), aztán 2:17-től felfelé haladó szintidallamok viszik el ismerős irányba a dalt. Mire aztán az Giorgio Moroder-re asszociálnánk, 2:45-nél egy erős fémhang csap minket fejbe, majd 3:18-nál újra. Egyre erősödik a hangzás, amely kissé tényleg a korai diszkóhangzásra emlékeztet, csak persze a lehető legtávolabb a slágerességtől: aztán addig fokózódunk, amíg hirtelen megszűnik minden, csak 5 db kitartott basszushang jelzi a dal végét.
Az ISLET finom környezeti hangokkal kezdődik, aztán váratlanul a nyakunkba érkezik az ereszkedő, a lemezhez képest slágeresnek mondható szintidallam (csengőhangként beállításért kiált!). Az ereszkedő, erőteljes szintidallamra egy magasan eljátszott felelget. Alapütem ezúttal nincs, 1:45 körül megérkezik egy kissé mélyebb hang is a fülhallgatónk jobb oldalának "aljára". 2:22.-től egyre erősödő effektek próbálják színesíteni a hangzást, de semmi nem zavarja a dal végéig egymásnak felelgető két szintihangot. Ismét egy "ötletszerű", "szkeccs" dal.
A CROWLY a legtempósabb dal a lemezen. Egyértelműen a DJ-szettek által ihletett kemény, húzós techno, mérges, egymásnak felelgető, nyolcütemű, egyszer magas, egyszer alacsony varangyszerű effektekkel. A kemény hangzást 1 perctől kissé véletlenszerűnek tűnő éteri szintidallamok kísérnek, és megjelennek az egész lemezre jellemző dob-belepörgetések is. Ez a dal "ennyi": messze a legtáncosabb dal a lemezen, és érdekesség, hogy a dal alapütemét két évvel később a Depeche Mode felhasználta a Scum című DM-dalban is.
A SOUTHERLY következik a kissé ötlettelen Trysting után az MG-n. Űrhangos kezdés után méltóságteli dobok érkeznek, amelyek nyugodt, de erős alapütemet adnak a dalnak. Fél perc után finoman kidolgooztt, "magas" dallamok jelennek meg, amelyet 1 perctől egy megnyugtató szintidallam kísér. Ám 1 perc 20-nál hirtelen megváltozik minden, akkordok változnak, és a lemezhez képest szokatlanul telt, filmszerű lesz a hangzás, egy pillanatra akár Vangelis is beugorhat. Aztán ismét visszatérünk a méltóságteljesen döngő alapütemhez, és a kellemes szintidallamhoz, de szerencsére ismét belecsúszunk a filmszerű "refrénbe" (érdekes, hogy elég nagy különbséget érzek a dalok kidolgozottság közti különbségében). A második refrén után már csak az említett döngő dobok maradnak, amelyeket finom effektek kísérnek a teljes lehalkulásig.
A FEATHERLIGHT című dal az utolsó előtti dal a lemezen, ebből annak idején remixverseny is lett kiírva, noha egy mindössze 2 és fél perces szösszenetről van szó. Játékos szintidallamra a lemezre annyira jellemző, kiválóan kidolgozott dobok érkeznek, ezúttal tört ritmusban. Később mély hangok jelennek meg, majd jön egy olyan ismétlődő basszusrész, ami a Depeche Mode Shine című dalának a refrénjére emlékeztet. Később a finoman beinduló dobalapok kissé a Trans-Europe Expresst is eszünkbe juttathatják, de a dal megmarad a finom, álmoskás, valóban kissé "Exciteres" hangulatban.
A BLADE című dallal zárul a ma 10 éves Martin szólólemez, az MG. Ez az egyik kedvencem: egy űrszonáta méltóságteljes, fennkölt lezárása. Dobok, ajtózáródás-szerű hangok, majd pedig megérkezik egy szépséges, nagy teret felölelő szintidallam, amelyet aztán kitartott, szőnyegszerű szintihang, és söprésszerű effektek kísérnek. Másfél perchez közeledve kissé komorabbá változik az elegánsan lépegető alkotás, aztán 2 perc után új, erősen DM-re emlékeztető effekt jelenik meg, de semmi sem változtatja meg a dal mélységes eleganciáját. Nyolc szívdobbanás-szerű dobhang, a "söprő" hanggal kísérve, és máris leszáll az űrhajó, amin az eddigi bő 54 percet töltöttük...