Milánóban járt a Depeche Mode - és szerencsére Zoltán Vaár-Nagy barátom is, aki tudósított a koncertről! Természetesen visszatért a Strangelove a setlistbe (a Home maradt), visszatért a Waiting For The Night is, viszont megmaradt a Before We Drown. Dave "Ciao Milano"-val köszöntötte a tömeget. Az Everything Counts után ismét volt Happy Birthday, de Dave nem tudta olyan szépen kiolvasni a rajongó nevét, mint Lottiét Budapesten :)
Holnapután folytatás ugyanitt!

Milánó, első este, setlist:

Speak To Me (intro)
My Cosmos Is Mine
Wagging Tongue
Walking In My Shoes
It's No Good
Policy Of Truth
In Your Room
Everything Counts
Precious
Before We Drown
Strangelove
Home
Ghosts Again
I Feel You
A Pain That I'm Used To
Behind The Wheel
Black Celebration
Stripped
Enjoy The Silence

Waiting For The Night
Just Can't Get Enough
Never Let Me Down Again
Personal Jesus

Itt pedig Zoli egyik képe, az It's No Good alatti kivetítésről:

Itt.

Itt és itt.

Itt.

Ezt a napot teljesen a Depeche Mode-nak szenteltem. Szabadságot vettem ki, készülődtem, hangolódtam az estére. Koncertfelvételeket hallgattam (2023 Sacramento és Los Angeles verhetetlen továbbra is), és már 4 óra felé a szállodához értem, hogy megnézzem, hogy van-e ott valami. Persze, rutintalan vagyok az ilyesmiben, tudhattam volna, hogy ilyenkor már a zenekar és a rajongók is rég a helyszínen vannak. Én viszont a szállodához közeli 101-es klub felé indultam ahol már javában szólt a DM, fogyott a sör és a nemzetközi közönség jókedvűen hangolódott a koncertre.

Ezután az MVM Dome felé vettem az irányt. Már a metróból felfelé jövet látszott a hatalmas tömeg, és az aréna körül is rengetegen álltak már, kicsit fázósan a kora tavaszi élénk szélben. Lenyűgöző volt látni a stadion hatalmas kivetítőjén, hogy ma este a Depeche Mode játszik! A beengedés zökkenőmentesen zajlott. Most voltam először az MVM Dome-ban, és nekem kellemes meglepetés volt, nagyszámú segítő személyzettel, kulturált környezettel, egyedül a kizárólag melegvizet folyató csapok szereztek kellemetlen meglepetést.

A tavaly nyári early entry-kiemelt állóhelyes élmény után most egy távolságtartóbb verziót szavaztam meg: majdnem a színpaddal szemben ültem, azaz a hangzásra mentem rá. Bizony, a zenekar így eléggé távoli volt, főleg, hogy az MVM Dome kivetítői sem éppen a legnagyobbak, a hangzás viszont minden szempontból „elért“ hozzám, de erről majd később.

Nekem kifejezetten kellemes közönség jutott. Meglepetésemre szinte csak magyarok ültek körülöttem, és senki sem zavarta meg az élményt, még akkor is sűrűn elnézést kért mindenki, amikor vécére kellett kimenni. Jó korán érkeztem, kényelmesen elhelyezkedem (pirospont az MVM Dome-nak, hogy nem volt kötelező letenni a kabátot, így az a lábamnál pihent végig a koncerten), és máris bőszen Shazamozhattam a Martin által összerakott techno DJ szett dalait. Itt jegyezném meg, hogy sok rosszat hallottam az MVM Dome székeiről, de ennek majdhogynem az ellenkezője igaz, kifejezetten kényelmes ülésem volt, és még a lábamnak is bőven volt hely. További pluszpont, hogy bőségesen volt internet-elérhetőség, pedig más arénákban ezzel azért szokott probléma lenni.

Pontban fél 8-kor lépett színpadra a „Deeper Chicagoból“, ahogy azt az énekes többször el is mondta. Az előzenekar engem a 2006 márciusi budapesti DM koncert előzenekarára, a The Bravery-re emlékeztetett, az énekes hangja pedig néha megdöbbentően pontosan idézte Robert Smith-t. 40 perc után köszöntek el, és szerencsére régen véget értek már az előzenekart ledobáló évek; a magyar közönség kifejezetten pozitívan állt a zenekarhoz.

A Martin DJ-szett szögelősebb dalai következtek, majd 20:43.-kor hirtelen lecsavarták a fényeket és már indulhatott is a Speak To Me intrója. Most először fogalmazódott meg bennem, hogy azért ezek a hangok kicsit túlzottan emlékeztetnek az In Chains nyitányára, de még a The Dead Of Night „ítéletnapi harsonái“ is beugorhatnak. Aztán máris érkeztek a My Cosmos Is Mine húsbavágó dobjai és az már egyből látszott, hogy hangerőnek nem leszünk híján ma. Az egész koncert kifejezetten hangosan, tisztán, néha már-már kissé túlzottan is tolakodóan, helyenként „kukorékolóan“ szólt, a dobok pedig néha elnyomtak minden mást. A Cosmosnál kisétált a zenekar, utolsóként Dave, aki a szokásos guggolós jógapózzal köszöntötte a közönséget, amely póz talán a mögötte látható M betűt akarja utánozni. A Cosmos sötétsége után képletesen és szó szerint is fénybe borult a színpad, hiszen jött a Memento Mori számomra messze legjobb dala, a Wagging Tongue. A panaszos Kraftwerk-tiszteletadás után Dave többször megköszönte a közönség reakcióját, majd jött egy kissé elhadart „good evening Budapest!“ is. Következett a Walking In My Shoes, a Global Spirit Touros „rockszörny“ változatban, és megvolt az elmaradhatatlan dobszóló is Dave „Christian!“ felkiáltása után.

Az It’s No Good szamaras kivetítésénél - akárcsak az intrónál - mindenki menetrendszerűen vette elő a telefont: valahogy szinte az volt az ember érzése, hogy ez a setlist így lett összerakva, hogy legyenek a „tombolós“ dalok, aztán következhetnek olyan szerzemények, ahol csak lehessen bámulni, és persze videózni. A dalcsokorban egyébként most éreztem meg a koncepciót, hiszen tulajdonképpen csak a My Cosmos Is Mine és Black Celebration volt NEM kislemezes dal: azaz itt a rajongótábor teljes kiszolgálása volt a cél a slágerparádéval, nem vittek bele annyi döccenőt, mint pl. a Global Spirit Tour első felében. Nagyon szomorú voltam anno, amikor a Sister Of Night-ot lecserélték a Policy Of Truth-ra, de el kell ismernem, hogy jobban működött a koncerten a Violator klasszikusa. Most fedeztem fel, hogy a harmadik versszakban van egy kiállás, amit eddig nem vettem észre a korábbi verziókban (ugyanezt fedeztem fel a Precious-nél is). Az In Your Room sose volt ilyen zúzós, majd az Everything Counts ünnepélyes pillanatai következtek. Azzal, hogy nemrég egy dallal rövidebb lett a setlist, több helyet engedtek a közönségénekeltetésnek, és a Construction Time Again slágerének „midis“ lezárásában alaposan meg is dolgoztatták a hangszálainkat. Vicces közjátékként Dave kicsit lemaradt az első „it’s a competitive world“ részről. Némi meglepetésre nem dicsért meg minket a dal végén Dave, azaz nem volt „so much better than...“, bár az utóbbi koncerteken erről mintha leszokott volna az énekes. A közönséget egyébként csak dicsérni tudom, nálunk az ülőhely utolsó soraiban már a Policy Of Truth-nál felállva táncoltak az emberek, sok ülőhelyes kiment a folyosóra és ott tombolta végig a koncertet - szerencsére a bizonságiaknak sem volt ezzel semmi kifogása.

Következett a már szokásosnak mondható (bár nem minden helyszínen beiktatott) születésnapi köszöntés. Nagy meglepetésemre az általam is ismert Kovács Lottit választotta ki Dave, és neki énekelte el a Happy Birthday-t, zenekari kísérettel. A közeli felvételeken látszik Lotti meghatottsága, minden bizonnyal életreszóló élményt jelenthetett! Én annyit tettem hozzá, hogy én is énekeltem az ülőhelyen (ahol állítólag többen „Laci“-t értettek), hogy „happy birthday, dear Lotti!“

Az Everything Counts tombolása után a Precious-nél ismét előkerültek a telefonok, én pedig azon izgultam, hogy a Depeche Mode vajon mennyire figyel arra, hogy ne játssza ugyanazt egy turnén belül egy adott városban. Tavaly nyáron Budapesten a My Favourite Stranger, a Strangelove és a Condemnation hangzott el azok közül a dalok közül, amelyek cseredalok ugyan, de az utolsó koncerteken rendre szerepelnek (a Strangelove egyenesen kirobbanthatatlan az idei dallistából). A Precious végén szinte szuggeráltam Peter Gordeno-t, hogy ne jöjjön ki a szintik mögül és ne ragadjon basszusgitárt, mert az a My Favourite Strangert jelentené. Szerencsére Peter Gordeno maradt a szintik mögött, így már csak az volt a kérdés, hogy a két szépséges Dave szövegű dal közül melyik következik. A Before We Drown-ra esett a választás, nagyon tetszett a végén szinte 3D-be átmenő kivetítés. Ezután pedig jött a Martin-blokk, amikor sokmindent megbocsátottam kedvenc zenekaromnak. A Depeche Mode ugyanis igenis figyeli, hogy mit hol játszik, ugyanis - idén mindössze másodszor - NEM játszották a Strangelove-ot! Helyette volt egy akusztikus Home (a szokásos közönségénekeltetéssel, amit Martin guggolva-felemelkedve vezényelt), majd pedig az utóbbi koncerteken elmaradhatatlan Somebody, Peter Gordeno kissé bárzongorás előadásában. Talán még soha nem tartott ekkora kiállást Martin a dal vége felé, a „kiss me tenderly“ rész után! Visszajött Dave, aki szokás szerint megköszönte a „gyönyörű, angyali hangú“ Martinnak, a „nagyon jóképű“ Peter Gordenonak és a dobok mögé visszatérő Christian Eignernek a produkciót.

A Ghosts Again alatt Dave kétszer is bemutatta védjegyszerű pörgését, amit az A Question Of Time-ból ismerhetünk - a Memento Mori slágerére egyébként meglepően nagy üdvrivalgással reagált a közönség. Az örvendetesen rövid I Feel You következett, a végén ment az ökölpacsi Dave, Martin és Christian között. Az újkori koncertklasszissá váló A Pain That I’m Used To refrénje alatt szinte húsklopfolószerűek voltak a dobok, majd aztán jött a „retro blokk“. A Behind The Wheel óriási üdvrivalgást kapott, bár talán én még nagyobb tombolást is el tudtam volna képzelni, egy kicsit mintha kifáradt volna a tömeg a kifejezetten erős koncertkezdet után. A dal végén felvillant a kivetítőn Andy félig letakart szemű, Violator-korszakból származó fotója, miközben Dave a dalt a billentyűs emlékének ajánlotta, a végén az ég felé mutatva. Ezután kifejezetten nagyot ütött a Black Celebration monumentális új verziója - nem lehetünk eléggé hálásak, hogy ezen a turnén nem a felére lelassított Exciter és Delta Machine Touros változatot játsszák! Jött a másik 1986-os klasszikus, a Stripped, éles szintihangzással (de jó lett volna hasonló az Everything Counts-ba is, ahol a dobok gyakran elnyomták a billentyűs hangszereket), majd a John The Revelator setlistből történő kiejtésével máris az Enjoy The Silence következett. Sokat szomorkodtam már János Apostol kiszórásán, de el kell ismerni, hogy elég jól „gördült“ így a négyszámos retróblokk! Az Enjoy The Silence kivetítése turnéról turnéra szörnyűbb, de ha ettől elvonatkoztat az ember (nem könnyű!), akkor élvezetes a dal, táncolt mindenki boldogan a fényárba boruló stadionban

Mielőtt végképp elolvadnánk a setlistre figyelő Depeche Mode-tól, képesek voltak a ráadásra nyár után ismét a Condemnation-nel visszatérni - imádom ezt a dalt, de meghallgattam volna a Waiting For The Night-ot helyette... Éles váltással a Just Can’t Get Enough következett, hatalmas közönségénekeltetéssel, aminek a végén Dave-től kaptunk egy kissé szigorú „ébresztő, ébresztő Budapest!“-et. A Never Let Me Down Again karlengetése tűpontos volt (legalábbis az állóhelyen), szerencsére senki sem kalimpált ellenkező irányba ezúttal, a Personal Jesus lezárás pedig már tényleg szinte az egész Arénát talpra ugrasztotta. A menetrendszerű 23 órás lezárás előtt pár perccel aztán felkapcsolták a lámpákat, és viszonylag hamar kiürült az Aréna. Nem tehetünk mást, mint várjuk a következő turnét, annál is inkább, mert Dave ismét „see you next time!“-mal búcsúzott, pont úgy, mint nyáron. Lesz még Depeche Mode koncert Magyarországon!