A Playing The Angel időszakot az Arcanum Digitális Adatbázis segítségével korabeli kritikákkal is felevelenítjük. Elsőként itt a Magyar Hírlap kiváló írása, Falrengető túlélőzene címmel.
"A Depeche Mode maga az élő abszurdum: az egyik legsekélyesebb stílusban (szintipop) alkotnak folyamatosan, egyre komolyabb és mélyebb dolgokat. Persze a szűkén vett szintipop kategóriát igazából rég kinőtte a csapat, és saját stílussal bír. Sőt a valóság az, hogy a huszonöt éves Depeche Mode túlélte az azóta gyakorlatilag elhalt műfajt. És mást is: Dave Gahan énekes például jó néhány túladagolást. Végre sikerült egy olyan elvonókúrára becsekkolnia, amelyik használt is neki.
Az újból megtalált élettől lerázta magáról Martin L. Gore Depeche- billentyűs-gitáros-programozó-guru szerzői terrorját, és szólólemezt készített. Méghozzá igen erős darabot (Paper Monsters). De a szólózás végén visszatért Andy Fletcherhez és Martin L. Gore-hoz, hogy megmutassa, a Playing The Angelre is maradt abból avitalitásból, amely a Paper Monsters albumon jellemezte. Martin pedig remek érzékkel keverte most össze a korai darkos DM-et, a sikerlemez (Ultra) világával. A megszólalás falrengető, a dalok pedig harapósak. Az előző korong (Exciter) finomkodó világa a múlté. Régen hallhattunk a Mode-tól olyan sötét eletrorock dalokat, mint a John the Revelator vagy a Nothing’s Impossible. Lassú, hömpölygő, komor a lemez. És kegyetlenül őszinte. Még a slágernek szánt, klippes Precious is megélt fájdalommal teli. A DM mintha az eddigi munkásságát összegző lemezt készített volna, de olyat, amelyik előre is mutat. És baromi jó. Nem csak fanatikusoknak. "