Depeche Mode összes
33 éves a Walking In My Shoes!
Talán a DM művészi csúcspontja, zene, szöveg és klip tökéletes találkozása: ma 33 éve jelent meg a WALKING IN MY SHOES kislemez!
Oslo, 40 éve
Teljes audio koncertfelvétel a 40 évvel ezelőtti osloi koncertről:
11 éves az MG!
16 kiválóan szóló instrumentális, a legkülönfélébb időszakokat és hangulatokat megidézve: 11 éve jelent meg az MG, azaz Martin Gore első instrumentális szólóalbuma!
A 25 éves Dream On feldolgozásai
Hurrah:
Ethan Band:
Scarlet Box:
DuoAcoustic:
Sham Makdessi:
BLLLY:
Wanderlust:
A Dream On koncerteken
Egyetlenegy Depeche Mode turnén játszották csak a Dream On-t – első kislemezként ez elég siralmas, még ha olyan lemezről is van szó, amelyről nem sok dal csendült fel a későbbi koncertturnék során. Természetesen az Exciter Tour-ról van szó, ennek a turnénak csendült fel minden egyes állomásán a Dream On, mégpedig a Walking In My Shoes és a When The Body Speaks között. Érdekesség, hogy eredetileg előbb szerepelt a setlistben a dal - a Sweetest Condition és a Halo között - de ezen az utolsó pillanatban változtattak (valószínűleg túl sok lett volna kezdésnek a három (introval együtt 4) Exciter-dal. Az előadás – hát nem a legemlékezetesebb: nincs kivetítés, nincsenek a színpadon a vokalistalányok, Dave hangja… nem túl jó, de legalább hatalmasat ugrálnak Martinnal a dal instrumentális betéttel megbolondított középrészén, ami a dal előadásának a csúcspontját is jelentette.
Meglepetésre Dave a 2003-as szólóturnéjának őszi szakaszára elővette a Dream On-t, mégpedig a második ráadás első dalaként. Dave szokás szerint „sajátságosan” értékelte a dalt, a Dream On az ő (és ekkori zenekara előadásában) leginkább valami utcazenészi produkcióra emlékeztet, amivel önmagában nincs nagy baj, viszont mégis némileg kényelmetlen érzetet kelt az emberben az „anti-artisztikus” megközelítés. Mindenesetre ez volt az utolsó alkalom, hogy a Dream On-t a színpadon hallassuk: a dal úgy tűnik, hogy a feledés örök homályába vész.
Az Almost Predictable Almost blog írása a Dream On kislemezről
Az Ultra bebizonyította, hogy a Depeche Mode továbbra is működőképes az egykori tag, Albert Winder (vagy hogy is hívták) nélkül, a The Singles 86-98 és a hozzá tartozó turné pedig visszavezette őket a turnék világába. Eddig minden rendben.
Az Ultra-t egyfajta visszatérő albumnak lehetne nevezni – válaszul a 93/94-es évek megpróbáltatásaira és Alvin távozására. A következő új albumot nagy várakozás előzte meg. Hogyan fog visszatérni a világ legnagyobb elektronikus zenekara? Több Ultra-szerű torzítás és zaj? Visszatérés a Violator tiszta elektronikájához?
Sem az egyik, sem a másik. A Depeche Mode ismét mindenkit meglepett az Exciter szikár elektronikájával. Az album első bemutatása azonban még ennél is meglepőbb volt. Egy Depeche Mode-kislemez, amelyen végig akusztikus blues-szerű riffek hallhatók? Ez bizony eléggé más volt, mint az eddigiek. Íme a Dream On története.
A Depeche Mode új kislemeze, a Dream On, BONG30, 2001. április 23-án jelent meg az Egyesült Királyságban. A kislemezt a Depeche Mode rajongói magazin, a BONG 47 jelentette be, meglehetősen visszafogott módon:
„Az első kislemez, a Dream On április 23-án jelenik meg, B-oldalán az Easy Tiger című dallal. A katalógusszáma BONG30 lesz.”
A kislemez néhány pozitív kritikát kapott. Az NME így írt róla:
„Tíz évnyi túladagolások, összeomlások és idegösszeroppanások után a Mode négy évvel ezelőtti, drogok által megsebzett Ultra című albumát követően első teljesen új albuma egy szomorkás spagettiwestern-tájkép formájában jelentkezik. Az album akusztikus gitárral és Dave Gahan lélegzetelállító, komor hangulatával kezdődik. Egy perc múlva bekapcsolódnak az elemi szenvedélyek és a nyers elektronika, sötét utalásokkal a parazitákra és a testhorrorra. Ez egy lecsupaszított Modeworld, megszabadulva a Spinal Tap önparódiájától, és visszakapcsolódva techno-pop gyökereihez az LFO/Bjork producer Mark Bell segítségével. Egy funkcionális első kislemez egy terjedelmes és kalandos albumról.”
Igazán méltányos kritika, és érdekesek a még meg nem jelent Exciter albummal kapcsolatos megjegyzések. Emlékszem, hogy ebédszünetben elmentem az Easy Internetbe (kérdezd meg az unokáidat), hogy fizessek azért, hogy meghallgathassam az Exciter minden számának 20 másodperces részletét, ahogy azokat feltöltötték a zenekar hivatalos honlapjára. Kétlem, hogy az NME kritikusának is ezt kellett tennie.
A Billboard magazin így írt:
„Nehéz visszaemlékezni, mikor csinált utoljára a zenekar ilyen organikus dolgot, és a Dream On meglepően frissítőnek bizonyul. A gitárszóló fülbemászó, és a minimalista dallam nyertesnek tűnik.”
A Music Week szerint a dalnak „csúszós, sötét ritmusa” van, és ki vagyunk mi, hogy vitatkozzunk ezzel?
A Dream On-nal a zenekar visszatért a Top Of The Pops stúdiójába is. Jamie Theakston, a műsorvezető azok számára, akik eddig Jamie Theakston-mentes világban éltek, itt körülbelül 11 évesnek tűnik. Elég élvezetes az előadás. Dave remekül néz ki, és élőben is nagyon jól énekel. Van pár utalás arra a morgó színpadi személyiségre, amelyet az Exciter turné során fejlesztett ki, de ezeket itt most kordában tartja. Fletch olyan pillanatokban pengeti a billentyűzetét, amelyek nem feltétlenül illeszkednek a zenéhez, és úgy tekergeti a portamento kerekét, mintha nem lenne holnap. Martin úgy tűnik, jól érzi magát, részben ülve, részben táncolva. Emlékezni fogtok, hogy régebben női ruhák viselésével keltett vitát. Úgy tűnik, hogy a pólóját, amelyen egy kaktusz volt látható, amit „finoman” pénisznek álcáztak, teljesen figyelmen kívül hagyták. Martin, soha ne tűrd be a pólódat! Soha nem néz ki jól. Végül Christian is ott van, a legfurcsább pillanatokban dobolva. A zenekar a dalt az ITV CD:UK című műsorában is előadta.
A kislemez jól teljesített, mivel a megjelenéskor a 6. helyen debütált a brit slágerlistán. Onnan azonban lecsúszott, először a 28., majd a 48., végül a 72. helyre, és ennyi volt. Júliusban azonban rövid időre újra megjelent, és valamilyen oknál fogva július 7-én a 100. helyre ugrott a slágerlistán. A következő héten még a 99. helyig is felkapaszkodott, mielőtt ismét eltűnt.
A Dream On egy olyan dal, amely igazán jól öregedett. 2001-ben mindenképpen érdekes volt. Ahogy a következő részben látni fogjuk, az I Feel Loved talán nyilvánvalóbb választás volt a visszatérő kislemeznek, de a Depeche a Depeche, és helyesen a Dream On mellett döntöttek. Van valami hipnotikus ebben a dalban, amelyet őszintén szeretek, és amely jobban állja az idő próbáját, mint az Exciter többi dala. Kifejezetten rád gondolok, The Dead Of Night. A Dream On nem sokszor került elő élőben. Minden Exciter turné koncerten szerepelt, de a Depeche soha többé nem játszotta élőben. Igazán kár, mert jól működött a 83-as koncerteken, és a refrén remek alkalom egy nagy, részeg kórusra. Dave zenekara a Paper Monsters turnén is játszotta.
A B-oldalon található a szinte teljesen értelmetlen Easy Tiger (Full Version) című dal, amelynek címe nagyon is a kor szellemét tükrözi. Az Exciter albumon rövidített formában szerepel, és ebben a formában jobban is élvezhető. A dal az Exciter turné minden koncertjének bevezető felvételének része volt, és a Dream On bevezetőjével keverték össze, amelynek során Martin tollakkal borítva sétált a színpadon, és úgy nézett ki, mint egy zavarodott nagynéni, akinek épp egy családi összejövetelen adtak egy gitárt a kezébe. Ennek következtében az Easy Tiger ugyanannyiszor szerepelt élőben, mint a Dream On. Furcsa világban élünk.
A videó
A zenekar ezúttal nem Anton-t választotta a videóhoz, hanem Stephane Sedanoui kapta meg a munkát. Hmmm.
A videó azzal kezdődik, hogy Dave térdel a sivatagban, és megérinti a homokban fekvő kísérteties alakot. Ha feltételezzük, hogy a kísértet egy álmot jelképez, akkor máris a vizuális analógia területén járunk. Dave hamarosan elrohan, mert elege van ebből a nonszenszből.
A zenekar tagjai a hátsó ülésen ülnek, és úgy tűnik, remekül érzik magukat. Nem is csoda. Dave bekapcsolta a Hole To Feed demóját, hogy kísérje őket az útjukon. Martin valójában elég szomorúnak tűnik, Fletch pedig csak bámul ki az ablakon. Egy névtelen forrás nemrég elküldte nekem az autóút hangfelvételét:
„Nyafoghatsz, amennyit akarsz, Martin, de te kényszerítettél, hogy elénekeljem a The Dead of F**ing Night-ot, a fenébe is. Meg fogod hallgatni a rohadt demóimat. Mondom neked, ez az utolsó alkalom, hogy a dalaim nem szerepelnek a Depeche Mode albumán. „A Zombie szobában vagyunk.” A KIBASZOTT ZOMBIE SZOBÁBAN! A fenébe, Mart.”
„Van benne valami, Mar…”
„Fogd be, Fletch. „Itt vagyunk. Szerethetünk. Megosztunk valamit” – ez nem éppen Keats, Dave. És ki táplálja a lyukat? Mi a fene?”
„Ne kezdd el, Mr. Houses and Trousers. Ne kezdd el…”
A szalag sajnos itt véget ér.
A videó ezután tényleg értelmetlenül folytatódik. Egy kísérteties nő jelenik meg az út mellett, miközben Dave továbbhajt. Martin és Fletch szomorúnak tűnik. Dave, aki ismét hihetetlenül néz ki, továbbhajt, és ennyi. Nem tudom, mennyi volt a videó költségvetése, de biztosan több száz font volt.
A videó azzal zárul, hogy Dave ismét térdre ereszkedik a homokos szellem nő előtt, utazása véget ért. Ez az utolsó alkalom, hogy elviszi őket valahova.
A Dream On recenziói és fellépései
A Billboard magazin kritikájában Eric Aiese a következőket írta a: „Nehéz visszaemlékezni, mikor csinált utoljára a DM valami ennyire organikusat, mindenesetre a „Dream On” meglepően frissítőnek bizonyul. A gitárvonal egy fülbemászó zenei fejtörő, és a minimális dallam meggyőzően hangzik. győztesnek hangzik.” Ugyanennek a magazinnak egy másik kritikája „kőkeménynek” nevezte a számot.
A dal az AllMusic-on ötből három csillagot kapott, Ned Raggett kritikus Timbaland munkáihoz hasonlította a szerzeményt, és megjegyezte, hogy Dave Gahan szövegmondása „az egyik legjobb”.
További Dream On recenziók 2001-ből: a Music & Media 2001. április 7-i számában a „Pick of the Week”-nek nevezte a lemezt, Ville Vilén a Radiomafiától pedig megdicsérte a „klasszikus” dalszerzést a „modern” hangzással.
Kristian Bartos a svéd WOW! 105.5 azt mondta, hogy bár a dalt másodszor is meg kell hallgatni, hogy teljes mértékben értékelni lehessen, „hosszan tartó hatású” kislemez lesz. Sandra Boussu, a belgiumi FM Limburg zenei vezetője pozitív kritikát adott a dalról, de kételkedett abban, hogy a „Dream On” európai szintű sláger lesz, szerinte túl erős a DM stílusváltása. (a recenziókat a Dream On Wikipedia oldaláról fordítottam)
Most pedig nézzük a fellépéseket - kezdjük egy Top Of The Pops-produkcióval! Összerakott produkció, de mintha fásult lenne a zenekar; és mivel tudjuk, hogy az Exciter kifejezetten nehezen jött össze (Martin ekkortájt volt a szövegírói leblokkolás időszakában), valamint hogy annak a tudásnak is birtokában vagyunk, hogy a turné után a szólóprodukciók során komolyan veszélybe sodródott a DM jövője (és hogy Dave pont az Exciter stúdiómunkálatait nevezte meg az egyik fő olyan pontnak, amivel a leginkább elégedetlen volt a DM-en belül), szóval mindezen tudások birtokában valahogy nem könnyű nyugtalanság nélkül végignézni ezeket a felvételeket.
Néha nagyon unalmas tud lenni a Depeche Mode élete is! 2001 márciusában forgatáson a banda a brit CD:UK műsorába forgatott le a fellépését. A csak áprilisban adásba kerülő műsorba két vadonatúj dalt, a Dream On-t és az I Feel Loved-ot játszották el a banda tagjai. Ám a DM Live Wikinek megvan az egész forgatás felvétele: ebből látszik, hogy a Dream On-t és az I Feel Loved-ot is hatszor (!) el kellett játszaniuk (és a közönségnek hatszor végig kellett tombolniuk), hogy minden alkalommal másra és másra tudjanak fókuszálni a kamerások (néha így Dave van a középpontban, néha Andy, néha Martin…). A zene playback, viszont a vokálok élők – Fletch is dombirít! Érdekes videó a DM kulisszák mögüli, néha bizony elég robotszerű életéből!
És hogy mi maradt meg a fellépésből? Egy I Feel Loved és egy Dream On előadás, és egy érthető okokból kissé nyúzottnak tűnő együttes. 2001, CD:UK fellépés tehát 2001-ből:
2001 nyarán New Yorkban tartózkodott a Depeche Mode, egy Letterman Show és két Madison Square Garden fellépés erejéig. Nichelle Carlson így írt erről az Exciter Tour turnénaplójában:
„Alli McGregor és én tegnap éjjel körülbelül hajnali 2:00-ig dolgoztunk a jegyek szervezésén, hogy ma 12:00 és 18:00 között kioszthassuk őket a szállodában. Csak 3:00-ig maradok, mert ma este a srácok David Letterman műsorában szerepelnek. Imádom Lettermant, úgyhogy nagyon izgatottan várom a fellépést. Egy MTV / VH1 koktélpartin is részt kell vennünk. Ez alapvetően azért van, hogy ezek a cégek egy kicsit hízelegjenek a srácoknak, és hogy könnyebb legyen rávenni őket, hogy a jövőben különböző dolgokat csináljanak nekik. Holnap majd mindannyiótoknak elmondom, hogyan ment.
(…) Hát, a Letterman hatalmas siker volt, remélhetőleg mindannyian láttátok. Nem tudtam a stúdióban lenni a műsor alatt, de láthattam a bepakolt cuccokat, amikor a srácok próbáltak. És nem vagyok benne biztos, hogy mindannyian tudjátok-e, de mindenki mindig azzal viccelődik, hogy milyen hideg van a Letterman stúdióban, én pedig mindig nevettem rajta, és azt mondtam, hogy ó, valószínűleg nem is olyan hideg. Hadd mondjam el nektek, hogy FAGYASZTÓ! Azt hiszem, ennek az az oka, hogy David Letterman soha nem akar izzadni a kamera előtt, ezért a stúdióban körülbelül -5 fok van – vicces, nem?
Mindenesetre a műsor jól ment, és a srácok elégedettnek tűntek vele. Szerintem vicces volt, ahogy Letterman leültette őket az íróasztala mellé, miután felléptek. Ez ritkán történik meg abban a műsorban – általában a zenekar fellép, aztán vége a műsornak. Szóval azt gondoltam, hogy ez elég király volt.
Az MTV/VH1 koktélparti érdekes volt, bár nem túl izgalmas. Mindenki együtt lógott egy kicsit, szóval rendben volt”
Itt a Letterman Show felvétel:
25 éve jelent meg a Dream On kislemez!
A Dream On volt az Exciter első kislemeze: 2001 április 23-án került a boltokba.
A Dream On valóban egy teljesen új korszak nyitánya volt: ezt a dalt több mint két és fél év kiadványcsend után már szinte feszülten vártunk. Amikor végül megérkezett, különös elegye volt a könnyedségnek és a nyugtalanságnak – izgalmas, szokatlan, mégis nehezen megfejthető. Talán éppen ezért nem vált a zenekar klasszikus kislemezei közé sorolt darabbá, és azóta is van benne valami, amivel a hallgatók nem igazán tudnak mit kezdeni.
A dal szaggatott ritmikája, összetett basszusmenete és tompán pulzáló dobhangzása karakteres, de nem simulékony élményt ad; nem csoda, hogy a rajongói toplistákon ritkán kerül előkelő helyre. A hosszú, enigmatikus szöveg tovább fokozza a titokzatosságot – erről azonban majd később még részletesebben is szó esik. Ami viszont vitathatatlan: Dave vokális teljesítménye kiemelkedő, a jellegzetes „hümmögős” rész pedig kifejezetten emlékezetes. Külön öröm, hogy ismét együtt hallhatjuk Dave és Martin hangját, ami az előző albumon ritka pillanatnak számított.
Érdemes felidézni a klipverziót is, amelyet Los Angeles és Las Vegas között forgattak: igazi autós videó, látványos utómunkával, amely tovább erősíti a dal vibráló, nyugtalan atmoszféráját. A kisfilm azért is figyelemre méltó, mert ebben az időszakban a zenekar tudatosan nyitott más rendezők felé is; ezt az alkotást például Stéphane Sednaoui jegyzi.
Fletch: A ‘Dream On’ munkálataival kezdődött a folyamat. Talán egyike volt ez az első új számoknak, amelyet Martin megírt. Ezzel együtt, úgy érzem, a dal jól definiálja magát az egész albumot is. A szám tulajdonképpen nem más, mint egy elektromos ütem találkozása néhány blues-os, akusztikus gitárfutammal, amelyet egy igazán jól eltalált szöveg egészít ki a maga megkapó refrénjével. Örülök, hogy ezt a dalt vettük fel először és hiszem, hogy nagyban segített kijelölni az albumon hallható pozitív irányvonalat.
Martin: Nos, mindig is utáltam a számok jelentését fejtegetni. Már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert számomra jelent valamit egy dal, más számára pedig akár valami teljesen mást is jelenthet. Úgyhogy maximum a dal hangulatáról, illetve a megszületésének paramétereiről tudok beszámolni… Az eredeti demót Gareth [Jones] és Paul [Freegard] barátomnak játszottam le. A demóra persze akusztikus gitárral játszottam fel a számot… az alap ötlet ezzel szemben az volt, hogy a végére egyáltalán ne legyen benne gitár. Ki akartuk venni a gitárt, és ezáltal teljesen más irányba elvinni a számot. Amikor aztán már vagy négy napja dolgoztunk rajta és kialakult az a nagyon szeszélyes elektronikus ütem a háttérben, egy hirtelen ötlettel visszaraktuk az eredeti gitárszólamot. Az eredmény az volt, hogy kaptunk egy olyan blues-os, akusztikus gitárkíséretet, amely teljesen különbözött mindentől, amit a számban hallhatsz. Rájöttünk, hogy a kettő kombinációja valami igazán különös hangzást alkot. (a fordítás a HDMFC oldaláról származik).
Dave, 2017: „Mark Bell, aki az [Exciter] producere volt – és sajnos néhány éve meghalt, sajnos már nincs velünk – megtanított néhány érdekes dologra a hangom használatáról. Ő előtte Björkkel dolgozott, és sok mindent hasznosított a stúdióban abból, ahogy Björk bánik a hangjával. Megtanultam, hogyan kell szinte suttogva, nagyon halkan és nagyon közel énekelni a mikrofonhoz, hogyan használjam a hangomban lévő összes zörejt, hogy képes legyek létrehozni ezt a lényt, ezt a dolgot, és a „Dream On” szövegét tekintve egy olyan dal volt, ahol egy olyan karakterré válhatok minden szenvedés nélkül, ami csak akarok lenni. Beleléphettem, és kiléphettem belőle akármikor.”
Martin, 2001: „Milliószor mondtam már, hogy nem szeretek annyira beszélni a dalokról, de azt elmondhatom, hogy sok emberről szól, akiket ismerek, és rólam. A dalok sosem szólnak egy konkrét dologról. A dalok a többi ember és az én önutálatomról szólnak. Hogyan tettem ezt tönkre?! „Itt az új kislemezünk, az önutálatról szól (…) Soha ne használd esküvői dalnak”
Mark Bell: „A „Dream On” két fő gitársávból áll. Az elsőhöz nejlonhúrokat használtunk, a második vonalhoz pedig acélhúrokat. Mindkét sávot nagyon közel vettük fel a mikrofonhoz, hogy sok zajt és egyfajta különleges „pumpaeffektet” kapjuk. Ha nagyon halkan játszol akusztikus gitáron, akkor sok furcsa hangot és zajt kapsz, amitől szinte elektronikusan hangzik. Volt tehát egy gitársávunk a megfelelő groove-val, és úgy dolgoztunk vele, mintha egy loop lenne. A másik vonalat a PlugIn Vocalignnal állítottuk be. Olyan volt, mint egy élő előadás, de nagyon feszes időzítéssel.”
Mark Bell (2001, Keyboard magazin): „A „Dream On”-ban az elektronikus hangokat ugyanolyan tisztelettel kezeltük, mint az akusztikusakat. Nagyon unalmasnak találom, amikor az elektronikus dolgokat úgy kezelik, mintha a jövőből jöttek volna, azzal a sok fázis állogatással és hülye pattogással mindenfelé. Ez a dal igazán őszinte volt, a teljes élő előadással, érintetlenül, a dekoratív elektronikával, ami hozzáad a tempóhoz és a dal narratívájához.” (a DM Live Wiki oldalról fordítottam)
Folytassuk egy különleges Dream On változattal. A The Best Of Vol. 1 egyik speciális kiadásán (The Best Of, Volume 1 ACDMUTEL15 EU Promo @1 Version) a Dream On című dal különlegessége az, hogy noha a dal a kislemezváltozat „in medias res” kezdésével indul, a zárás mégsem olyan hirtelen, mint a single változatban, hanem fade out-tal szelíden elúszik (még az albumverzió sem úszik el fade out-tal).
A Dream On kislemez B-oldalas dala az EASY TIGER című szerzemény volt. Ez egy instrumentális, nagyon nyugodt alkotás, amelynek az első fele később rákerült az Exciter nagylemezre is, ezért a kislemezes változatot „Full Version” kiegészítéssel látták el. Az aktuális turné introjául is szolgáló dal első fele egy szépséges, lusta ambient beütésű alkotás, az Exciter-re jellemző tompa dobokkal és hangsúlyos basszusokkal. A dal második fele aztán (ami már nem került fel az Exciter-re és ami már nem szolgált koncertintro-nak sem) valamivel mozgalmasabb, az ütősök izgalmasabbak lesznek, és amolyan „Exciter-esen”, kotyogó dobokkal sodródik a dal a végkimenetel felé. Nem a legizgalmasabb Depeche Mode dal, de egy szépséges, jóleső, nyugodt, teret láttató alkotás.
Az európai kiadású maxi CD harmadik dala mindjárt a kiadvány – de talán az egész Exciter-korszak – leglenyűgözőbb, legbombasztikusabb alkotása. Az EASY TIGER (BERTRAND BURGALAT VS A.S. DRAGON VERSION) épphogycsak felhasználja az eredeti alkotás dallamát, ám ezt a dallamot a világ ledögösebb, legfunkysabb, leginkább „San Francisco utcáin hangulatú”, legfilmzenésebb, leginkább láttató zenei alapjaira teszi. Burgalat és az A.S. Dragon (ami egy zenekar) kettőse ebben az évben kiadott már egy szenzációs, hasonló hangulatú nagylemezt (érdemes csekkolni, Spotifyon is fent van), és ezt a hiperkúl hangulatú zenét sikeresen átültette a Depeche Mode kiadványra is. Talán az egyik legkevésbé DM-es remix ez, de egyszerűen: bomba!
A Dream On maxi második CD-jén az első dal a DREAM ON (BUSHWACKA TOUGH GUY REMIX). A mix készítője az ekkortájt népszerűsége csúcsán lévő Layo & Bushwacka! név mögött rejtőző DJ páros, Layo Paskin és Matthew Benjamin volt. A mix egyszerű klubremix, house alapütemmel, némi ürességgel, kissé szomorkás hangulattal – és hatalmas népszerűséggel: 2001 egyik legnagyobb klubslágere lett ugyanis a dal szerte a világon. A DJ-k ugyanis – miután az előző két DM lemez kislemezes mixei között kevés volt, ami az ínyükre volt – keblükre ölelték újra a zenekart, és 2001 nyarán-őszén lépni sem lehetett a Dream On-I Feel Loved-Freelove remixektől. Nemcsak a nagylemez (az Exciter) lett tehát populárisabb, hanem a mixek egy része is (de messze nem az összes!). A mix népszerűségére jellemző, hogy a második DM remixválogatás, a Remixes 2 81-11 első számának tették meg (kisebb érdekesség, hogy az egylemezes verzión egy rövidebb változat szerepel, a háromlemezesen és a vinylen viszont ez):
Itt pedig az említett fél perccel rövidebb változat, az egylemezes kiadványról:
A második Dream On maxi második alkotása a DREAM ON (DAVE CLARKE ACOUSTIC VERSION), ami megkerülhetetlen jelentőségű brit DJ és producer, Dave Clarke munkája. Kisebb meglepetésre lelassított gitárjátékkal indul (pontosan így játszotta Martin az Exciter Touron, amikor az Easy Tiger-ből átment a Dream On-ba az intro), aztán bejön a kemény dobalap, ami valahogy az Ultra-korszak mixeire (főleg az Only When I Lose Myself Subsonic Legacy mixére) emlékeztet engem. A kitűnő mix nagyon hirtelen ér véget. Ez a változat is remixválogatáson végezte (ami – tekintve a remixelő hírnevét – nem is meglepő): ez a Remixes 81-04-en található meg.
A következő mixünk a DREAM ON (OCTAGON MAN MIX), amellyel belépünk az Exciter-korszakra igencsak jellemző „beteges mixek” közé. Octagon Man, azaz Jonathan Saul Kane már egyértelműen Martin ízlését tükrözi, annál is inkább, mert Octagon Man a Cess című dalával szerepelt az Exciter Tour koncertjei előtt felcsendülő Martin DJ szettben is. A mix nem könnyen hallgatható, többször mintha több hangsáv szólna együtt, bár legalább a ritmus nem csúszik szét, mint a következő mixnél... Gyakran rontottnak tűnik a hangzás is – igazi kísérleti zene, Martin 2001-es ízlésének tökéletes leképezése!
A második Dream On CD negyedik, utolsó dala egy még az Octagon Man Mixnél is szétcsúszottabb alkotás, szintén egy Martin DJ-szett „szökevénytől”. A DREAM ON (KID606 REMIX) úgy kezdődik, mint az eredeti változat, ám aztán néhány másodperc alatt a „teljes szétesés” lesz úrrá az alkotáson, és egy idegesítő, magas gépi hang vonul végig az alkotáson. Kid606, azaz a venezuelai (!) Miguel Trost De Pedro alkotásával indult a 2001-es Martin DJ szett (Nobody Wants To Be A Star Anymore), így legalább „visszamenőleg” érthető volt a szerepeltetése. Noha ez egy talán még nehezebben hallgatható mix, mint az Octagon Man (kortárs elektronikáért rajongó vájtfülűek előnyben), mégis valahogy sikerül hozni az Exciter korszak felületes, vibráló, széteső, enyhén beteges hangulatát.
2001-től a vinylek szűk évtizede következett a Depeche Mode diszkográfiájában: az Európában kapható 12”-esek közül egyetlen háromszámos kiadvány jelent mindössze meg. Ennek első dala a már ismert Bushwacka Tough Guy mix volt, a második pedig a DREAM ON (DAVE CLARKE REMIX). Ez talán a Depeche Mode történelmének legkeményebb hivatalosan kiadott mixe, semmi köze nincs a jobban ismert, CD-n is megjelenő akusztikus változathoz. Döngölős kezdés, és később sem ereszt a tempó és az agresszió – a remix többi összetevője (torzított Dave ének, zörejek) szerintem nem olyan izgalmasak, hogy megmentse ezt a változatot. Néhol Dave Clarke Club mix néven fut a remix elnevezése – tévesen.
A Dream On kislemez másik „vinyl only” mixe a DREAM ON (BUSHWACKA BLUNT MIX) volt, ami természetesen egy másik megközelítése volt Bushwacka részéről a dalnak, mint a klubos-houseos Tough Guy remix. Sejtelmes kezdés, izgalmas hangok, majd hirtelen mintha az albumverzióra váltanánk át, de aztán máris jön a négynegyed. Szerencsére azonban ezután nem fullad unalomba a remix, váratlan szintiszólamok jönnek, Dave hangja mint effekt van felhasználva: az ugyancsak tetszetős, ám eléggé üres Tough Guy mixhez képest váratlanul jó ez a változat!
Az Exciter korszak arról is híres volt, hogy különböző klub promó CD-kre meglepő, az alapverziókhoz képest új mixek kerültek fel. Ezért van a Dream On-nak, de főleg az I Feel Loved-nak és a Freelove-nak rengeteg átdolgozása. A Dream On-nak az USA-ban egy hatszámos DJ promója jelent meg, amelyen a Dave Clarke Acoustic Version-on kívül 5 vadonatúj mix volt megtalálható. Ezek közül négyet Richard Morel jegyzet, aki a Pink Noise név alatt már Pet Shop Boys remixekkel tette le a névjegyét 1996-ban (Se A Vida É). A négy mix – klubos, house-os jellege mellett – kifejezetten kellemes hallgatnivaló. Elsőként itt van tehát a DREAM ON (MOREL’S PINK NOISE RADIO EDIT!)
Az előző bejegyzésben említett Richard Morel (Pink Noise) mixekkel haladunk tovább. A következő a DREAM ON (MOREL’S PINK NOISE CLUB MIX), ami az előző radio editnek egy hosszabb változata. A meleg basszusok és a lüktető táncos ütemet megmaradtak szerencsére! Néha mintha Tori Amos: Professional Widow-jának Arman Van Helden remixéből bukkannának fel ismerős effektek…
Újabb Richard Morel (Pink Noise) mixszel folytatjuk a 20 éves Dream On kislemezezre való megemlékezésünket. A DREAM ON (MOREL’S PINK NOISE DUB) nem meglepő módon egy valamivel rövidebb, és kevesebb szöveggel bíró változata előbb említett Club Mixnek.
A Richard Morel-féle Dream On mixek legcsodálatosabbja a DREAM ON (MOREL’S PAIN IS WAITING MIX), ahol az eddigi klubos hangulatot szépséges, visszafogott, harmóniaalapú változatra cseréli Mr. Morel. Egyértelműen a kedvenc mixem a Pink Noise-újraértelmezések közül, noha mindegyiket élvezetesnek találom.
A következő mixünk egy igencsak fura szerzet: a Depeche Mode webmestere és „archiválója” (levéltárosa?) Daniel Barassi, azaz BRAT készített remixet a Dream On-hoz! Nem tudni, hogy hogy került oda emberünk, hogy remixet készítsen a DM-nek, még ha egy eldugott promó CD-re is: 3 évvel később aztán már egy széles körben hozzáférhető maxin is megmutathatta a tudását egy Mercy In You mix formájában. Az említett Mercy In You mix messze-messze jobban sikerült, mint ez a Dream On: igazi homemade-kalózmixes négynegyedes szögegyszerű mixről van szó, amelynek egyetlen érdekessége, hogy a vége felé Martin vokálsávja veszi át a főszerepet egy időre.
Néhány korlátozott példányszámban megjelenő, a Mute Records által DJ-knek szétszórt vinyl között az egyiken volt egy új mix: ez pedig a DREAM ON (OCTAGON MAN DUB). Ha az eredeti Octagon Man mix nehezebb hallgatható, akkor ez tényleg próbára teszi az egyszeri Depeche Mode rajongót! Valóban, ez a mix Octagon Man (azaz Jonathan Saul Kane) egy még súlyosabb merénylete a finomlelkű DM rajongók ellen. Széteső ritmusok, ijesztő dallamok, rontott hangzás, random elhalkulások, effektek össze-vissza: az ezredforduló IDM-hangzásának egy figyelemre méltó, nehezen emészthető lenyomata ez a mix. Haladó IDM-rajongónknak ajánlott! A mix aztán széles körben is elérhetővé vált az Exciter | The 12” Singles válogatáson.
Az amerikai 8 számos vinyl kiadványon szerepelt még egy eltérő mix, ez pedig a DREAM ON (BUSHWACKA TOUGH GUY DUB) változat. Ez nem meglepő módon egy még üresebb, instrumentális változata az eredeti remixnek.
35 éves az X1-X2 válogatás - kicsit mélyedjünk el a rejtelmeiben!
Ma 35 éve jelent meg a Depeche Mode történelmének egyik legkülönlegesebb kiadványa. Az X1-X2 elnevezésű, nyolclemezes (!) CD box set kizárólag Japánban jelent meg, az Alfa Records gondozásában. Mind a nyolc CD-nek külön címe volt: ezek számozások voltak különböző nyelveken (sorrendben: Uno, Zwei, Trois, Four, Cinco, Sex, Cemb, Oziem) stb.), valamint voltak alcímei is (szintén sorrendben: az első 3 lemeznek The Twelve Inches, a negyediknek Strange Mixes, az ötödiknek Instrumentals, a hatodiknak B-Sides, a hetediknek Live One, a nyolcadiknak Live Two). A még ma is jelentős összegért beszerezhető válogatás különlegességét a maga korszakában az adta, hogy korábban nehezebben hozzáférhető mixek is felbukkantak rajta (pl. Are People People?). És még számunkra is tartogat csemegét, hiszen három dal is kissé eltér rajta az általunk ismerttől, de ezekről később.
Ezek voltak a borítók:
Itt egy unboxing videó:
Két gyűjtői videó a két CD boxról:
Nézzük át akkor alaposabban a 8 CD tartalmát! Az igazi Depeche Mode geekeknek (szevasztok!) valódi csemege a 8 lemez tartalma. Annyi következetlenség, szervezetlenség, tévedés, slendriánság van itt, hogy csak úgy kapkodja a fejét az ember... de aztán három helyen csemegére lelhetünk, hiszen jónéhány másodperccel eltérő verziókra bukkanhatunk, szám szerint háromra.
Az első CD mindjárt a Master And Servant ritkaságszámba menő amerikai mixével kezdődik. De csak annyi van idevetve, hogy "Black And Blue Remix", noha a mix teljes neve Master And Servant (U.S. Black & Blue Version). Ennyi elég, hogy a perfekcionista DM rajongónak az egekbe legyen a vérnyomása, pedig ez csak a kezdet. Ezután jön néhány mix, rendes elnevezéssel, majd jön ismét egy hányaveti "Everything Counts (Bomb The Bass Mix)", ami pedig tudvalevőleg az Everything Counts (Tim Simenon/Mark Saunders Remix) névre hallgat. Aztán jönnek tovább a mixek, noha feltűnően sok a Strangelove és az Enjoy The Silence mix közötti időszakból származó dal: hiába 1991-es a válogatás, egyáltalán nincs benne Policy Of Truth vagy World In My Eyes remix, ugyanakkor alig győzzük kerülgetni a Personal Jesus vagy a Strangelove mixeket. A Personal Jesus maxi annyira túlreprezentált, hogy még egy Dangerous (Hazchemix) is idekeveredett.
Az első CD aztán szépen le is zárul, majd a második szintén egy Master And Servant mixszel kezdődik (Slavery Whip), majd jön az igazi sokk, ugyanis a Shake The Disease-nek az Edit The Shake mixe van ráhazudva a borítóra, pedig ez egyértelműen a Remixed Extended verzió... Kettővel később szinte már fel se kapjuk a fejünket, amikor az A Question Of Time (New Town Mix/Live Remix) csak hanyagul New Town mixként szerepel a kiadványon. Rögtön utána jön a Strangelove mixe is flegmán "Bomb The Bass Mix" néven elnevezve, pedig ez is egy Tim Simenon/Mark Saunders Remix - igaz ez a legtöbb nevű DM mix, mert máshol meg Highjack, vagy HiJack néven is hivatkoznak rá... Aztán jön 4 hiba nélküli remix - érdekesség, hogy az Enjoy The Silence Ricki Tik Tik mixéből a rövidebbiks szerepel itt.
A harmadik CD-n jönnek az igazi érdekességek. Először is meglepően a múltba nyúlunk: eddig Master And Servant-nál korábbi mixekről szó sem volt, de most visszamerészkedtünk egészen a... na jó, nem a New Life-ig, csak a Leave In Silence-ig, de ez a kiadvány eddigi termését figyelembe véve már szép eredménynek mondható. És aztán a második helyen jön is a kiadvány első különlegessége: a Get The Balance Right (Combination Mix) ugyanis itt nem elhalkul, hanem néhány másodperccel tovább tart és hirtelen ér véget. Hallgassuk:
És nem kell sokat várni a következő különlegességre: egy Everything Counts (In Larger Amounts) után máris jön egy Stripped (Highland mix), ami majdnem 20 másodperccel hosszabb, mint az eredeti - nagyon érdekes hallani a korábban ismeretlen lecsengését!
Ezután 5 további mixszel zárul a "Twelve Inch" szekció - természetesen itt is vannak további Strangelove és Personal Jesus mixek, és véletlenül sem megyünk az Enjoy The Silence után időrendben - majd pedig jön a negyedik lemez, ami a "Strange Mixes" alcímet kapta. Máris az egyik legidegesítőbb Depeche Mode mixszel, a Something To Do (Metal Mix)-szel kezdődik, ráadásul itt valamiért egybeírtál a "Metalmixet". Következik az Are People People?, ami ekkortájt ritkaságnak számított, majd további valóban különös mixek, bár mondjuk az A Question Of Lust Minimal mixet nem nevezném különösebben embertpróbálónak.
Máris a ötös CD jön, ahol az instrumentálisok következnek. Hányavetin csak annyi szerepel a borítón, hogy Any Second Now (pedig az Altered mixről van szó), hogy "My Secret Garden" (pedig a Further Excerpts From: My Secret Garden szerepel a lemezen) - aztán váratlanul megemberelik magukat és az Oberkorn Development mixét már rendesen kiírják. A The Great Outdoors!-ból azért gyorsan lespórolnak egy felkiáltójelet, majd a sok B-oldalas instrumentális közé idecsempészik az It Doesn't Matter Two (Instrumental)-t - hogy aztán teljesen érthetetlenül lehagyják a Sibeling-et a Memphisto utánról... a Sonata No. 14 in C#m nyegle "Moonlight Sonata" elnevezése pedig már szinte szót sem érdemel.
A hatos CD-n elvileg a B-oldalasak szerepelnek, el is kezdik, hogy Ice Machine, Shout (felkiáltójel ismét lespórolva), aztán jön az Any Second Now - de hát ez az albumverzió, a Martin által énekelt "Voices", nem az a változat, ami a Just Can't Get Enough B-oldalán szerepel! Újabb megmosolyogtató hiba... Aztán jön a Now, This Is Fun, amelyből egyrészt elspórolnak egy vesszőt, másrészről viszont ez a kiadvány harmadik eltérő változata: itt ugyanis egy darabig a sima 7'' verzió hallható, egészen a végéig, ahol viszont a dal az Extended Version-jának hosszabb lezárása csendül fel, Dave "this is funny!" bekiabálásaival. Íme:
A Now, This Is Fun után nagy ugrások kezdődnek a B-oldalasok sorában: az Oberkorn mindjárt nem szerepel itt (oké, az az instrumentálisok között már szerepelt, igaz a Development mixével), úgyhogy akkor az instrumentálisok elmellőzésével máris a Work Hard következik. És várjuk a Fools-t - hát azt várhatjuk. A Fools ugyanis nem szerepel a B-oldalasok között... az oka rejtély! Talán azért nem, mert Alan-szerzemény - villan be a mentőgondolat, ami azonnal el is engedhető, mert az Alan-szerzemény In Your Memory jön, aztán viszont a (Set Me Free) Remotivate Me ismét rejtélyes módon hiányzik - természetesen helyhiányról nem lehet szó, csak slendriánságról... Aztán végül a Flexible-től a Route 66-ig szépen elmennek a B-oldalasok, nincs újabb hiba, viszont hol van a Dangerous? A Sea Of Sin-Happiest Girl párost kár is várnunk, hiszen ugye ez egy olyan válogatás, ahol az Enjoy The Silence a legutolsó kiadvány, amelyről dalt válogattak...
Nézzük inkább a két utolsó CD-t, a koncertverziókat! Na, itt aztán tényleg van minden, mint a búcsúban. Szépen elkezdődik a My Secret Garden az 1982-es koncertről, várjuk a See You-t, ehhez képest a Shout! következik, a koncert végéről. A kilencedik számig szépen elmennek a Hammersmith Odeon koncert jól ismert dalai, teljesen random sorrendben (és persze nem mindegyik: nincs Satellite, The Meaning Of Love, A Photograph Of You), aztán jön a hidegzuhany, váratlanul 1984-be Liverpoolba érkezünk egy Ice Machine-Everything Counts párossal, hogy a buli egy 1986 Birminghames More Than A Party-val legyen nyakonöntve.
És az utolsó CD-n tényleg átváltunk a tortadobáló bohózat kategóriájába: egy alaposan megvágott Black Celebration-nel kezdünk a 101-ről (!), majd jön 2 dal az A Question Of Lust maxiról, az 1984-es baseli koncertről (If You Want, Shame), aztán Liverpoolba váltunk (Two Minute Warning - ebben még a Discogs is téved, mert ő ezt is Bázelbe képzeli). Innentől pedig már tényleg a fejünket kapkodjuk: hajmeresztő vágásokkal jön egy Master And Servant a 101-ről, egy Something To Do 1986 Birminghamből, egy Somebody 1984 Liverpoolból, egy People Are People ismét a 101-ről, egy Told You So 1984 Liverpoolból, egy Blasphemous Rumours 1986 Birminghamből, hogy aztán a teljesen kaotikus válogatást a 101-ről idevágott Stripped és A Question Of Time zárja.
Így zárul tehát a ma 35 éves X1-X2 lemez. Remélem, ti is élveztétek az utazást!