Amikor még mindent el lehetett adni DVD-n: 4 évvel az eredeti The Videos 86-98 DVD után 90 percnyi új anyaggal megjelent a dupla The Singles 86-98+ DVD. Ezen négy, korábban nehezebben hozzáférhető klip (But Not Tonight, Strangelove '88, Condemnation, One Caress) mellett kellemes meglepetésre felkerült a 90-es évek három ikonikus (Violator, Songs Of Faith And Devotion, Ultra) lemezének az EPK (Electronic Press Kit) videója. Nézzük most a One Caress őszies klipjét!
Ez volt az (tehát ez nem a két extradalt - Halo, Policy Of Truth - tartalmazó DVD-verzió)
40 éve Ludwingshafenben tartott a Some Great Reward Tour nyugatnémetországi korszaka, azaz fél évvel az Elton Johnos fesztiválkoncert után egy sportcsarnok-fellépésre is visszatértek a Rajna-parti iparvárosba. Erről is van teljes audio koncertfelvétel, meglepően "közeli" Dave énekkel, íme:
A Depeche Mode koncertje egy őrület volt - az elejétől a végéig nagyon keményen zúzott a banda. Dave úgy égett, ahogy még soha nem láttam őt - a kifutón tett kirándulásaitól felrobbant a hely - a közönség táplálkozott belőle, és fordítva. Martin a zokniját is leénekelte (nem szó szerint - a zokni és a cipő is rajta maradt az egész műsor alatt), Fletch pedig szorgalmasan tekergette a gombokat, és lázba hozta a tömeget.
Az „I Feel You” headbangelős szekció volt a csúcspont számomra, de persze én odavagyok a súlyos ütemekért. A „Policy Of Truth” kapott egy kis újragondolást, Christian másképp játszotta, mint általában - ez egy finom változtatás volt, de nagyon feldobta a számot, ami számomra egy újabb csúcspontot jelentett. A „Home” kántálást végül Dave vezényelte a színlelt botjával, és nagyon beindította a tömeget. Egyre gyorsabb és gyorsabb lett, míg végül csak állt ott nevetve, és a tömegnek fel kellett adnia, hogy próbálja tartani a tempót. Nagyon vicces volt!
Általánosságban elmondható, hogy ma este kicsit átrendezték a setlistet, kihagyták a „World In My Eyes”-t, az „It's No Good”-ot más helyre tették, a „Sister Of Night”-ot is bevették, a „Dressed In Black”-et a „One Caress” helyett, a „Come Back”-et a „Miles Away” helyett, a „Waiting For The Night”-ot pedig csak egy estére hozták vissza. Elég érdekes két ilyen különböző setlistet egymás után látni.
A „Fly On The Windscreen” alatt kiosontam a mobil stúdióba és belekukkantottam a felvételekbe - már így is lenyűgözően nézett ki és hangzott, és ez „csak” az élő keverés volt. Jó volt újra látni néhány ismerős arcot a Live Here Now-tól - hiányoztak a legutóbbi koncertekről. Eléggé más felállást hoztak magukkal, mint amit eddig láttam.
A koncert után felmentünk a színfalak mögötti vendéglátóhelyre, hogy megigyuk a kilépő italunkat. Amikor Fletch belépett a terembe, tapsvihar fogadta, amit még soha nem láttam korábban. Egyértelmű volt, hogy a ma esti műsor rendkívüli volt, és szerencsére volt ott egy kamerastáb, amely megörökítette. A show utáni iPod-csatában Bamonte volt ismét a leggyorsabb ember a közmondásos ravaszon, aki az Apple kütyüjét a sztereóhoz csatlakoztatta, és egy elektro ütemekkel teli szettel indította a dolgokat. Erőfeszítéseit azonban meghiúsította egy bizonyos Mr. Gore, akinek iPodja több reggae zenét tartalmazott, mint amennyit még a legkeményebb rastafari is el tudna képzelni".
Itt a teljes Barcelona, a DVD-ről:
5 éve, a 40. születésnapomon együtt ültünk a Corvin moziban és néztük az új DM koncert-dokumentumfilmet, a SPIRITS IN THE FOREST című alkotást. Összességében aztán meglepően megosztott volt a rajongók reakciója a filmmel kapcsolatban. Sokan kiemelik a gyönyörűen fényképezett koncerthelyszíneket, az érzelmes sztorikat és azt, hogy végre nem egy steril koncertfilmet láthattunk, hanem a rajongás és a személyesség került előtérbe a filmben. Jónéhányan viszont kifogásolják, hogy kevés volt a zene, a sztorik nem futottak sehová, nem igazán tudtuk meg egyik történetnek sem a végét, és nem volt valódi kapcsolat a rajongók és a zenekar között; mintha két különböző filmet néztünk volna párhuzamosan. Sokan nehezményezték a saját neméhez vonzódó brazil rajongó kapcsolatának kidomborítását, megint mások a kemoterápiáról szerettek volna kevesebbet megtudni. A magyar rajongók közül sokan kapták fel a fejüket a román rajongón, aki az Enjoy The Silence átértelmezését a saját bevallása szerint „ősi román hegyek között” forgatta. Sokan érzelmesnek, megint mások hatásvadásznak tartották a Precious és a válás, valamint az A Pain That I’m Used To és a kemoterápia összekötését. Néhányan csalódottak voltak, hogy a magyar rajongók nem kerültek szóba a filmben, de Kalenda Niki magyar zászlója a Never Let Me Down Again alatt így is jónéhányunk szívét megdobogtatta. Sokan találták fülsértőnek a koncertfelvétel hangzását (főleg az első néhány dalnál), ami éles ellentétben állt a film „rajongói” részének a kiváló hangzásával. Jópár rajongó szerint a filmnek hirtelen lett vége, és amikor a mozi meghatott közönsége tapsban, és esetleg éneklésben tört volna ki, teljesen váratlanul bevágták a gúnyos arcú kolumbiai rajongót: „Mit néztek? Már vége a filmnek!”. E sorok írója például nagyon hiányolta Dave elbúcsúzását a Just Can’t Get Enough végén: „That’s all, Folks!” Sokan viszont kiemelik, hogy a Personal Jesus és a Never Let Me Down Again sose volt még ilyen hangulatos, hiszen majdnem végig a színpadról mutatták a tomboló közönséget.
40 éve volt az első Some Great Reward Touros koncert Németországban, Essenben. Van erről egy elég rosszul szóló teljes koncertfelvételünk. Csak rajongóknak!
Ma 20 éve DJ-zett Andy Fletcher Budapesten, a Hajógyári Szigeten található Events Hallban - már amennyiben a Client tagjainak csókolgatása és különböző DM lemezek borítójának felmutatása DJ-zésnek számít. Mindenesetre a buli óriási és nagyon jó látni Fletchet:
A HDMFC interjúját eddig nem is láttam az esemény kapcsán, íme:
"Management: Daryl Bamonte" - ez áll DEDE: CALLING THE CLOCK című szépséges souldala alatt a Youtube-on. Daryl kérésére vállalta el állítólag Alan Wilder, hogy zongorázik a dalban. Ez a ma 8 éves dal mindmáig Alan utolsó "zenei életjele". Dede karrierje is csak mostanában indul újra, legalábbis most láttam tőle néhány új dalt a Spotify-on.