Mit ír régi barátunk, Dave McElroy a Speak And Spell-ről? Amennyire szigorú és röhécselő volt tegnap tegnap a Freelove-val kapcsolatban, annyira megértő ma a Speak And Spell-lel. Nézzük egy régebbi cikke fordítását:
""Könnyű a Speak & Spell-t gyenge albumnak lefesteni, és úgy tekinteni a Depeche Mode-ra, mintha az csak a Construction Time Again-nel jött igazán létre. Ezt csinálja a zenekar is, hát miért ne tennék ezt a rajongók is? Sokan úgy tekintenek rá, mint egy anomáliára; egy eldobható szintipop album könnyű dallamokkal, amelyeken csinos fiúk azt mondják, hogy menjünk, és nincs diszkó. Ezeknek az embereknek azt mondom, hogy hallgassák meg újra ezt a lemezt - a Speak & Spell sokkal, de sokkal több ennél.
Vessünk egy pillantást az 1981-es zenei körképre, amikor a Speak & Spell megjelent. Voltak forradalmi francia nemesnek, Dandy Highwayman-nek vagy sportosnak öltözött emberek szar öltönyökben és rosszul felvitt sminkben. Sokkal, de sokkal rosszabb, de voltak olyan tartánba öltözött pojácák, mint a Spandau Ballet. Oké, senki nem fogja azt állítani, hogy a Depeche Mode nem volt rosszul öltözve. Bárki, akinek van szeme, láthatja, hogy Dave-nek 1981-ben más fodrászra volt szüksége, és a Just Can't Get Enough videoklip öltöny/bőrszerkó kombóját tényleg mindannyian szeretnénk elfelejteni. Ahogy a videó "élő" része is mutatja, a Depeche kitűnt a társaik közül a bőr és a katonai stílusú ruházatával, annak ellenére, hogy ez mennyire nem tűnt odaillőnek, ha figyelembe vesszük a popos dalt, amire mimikáztak. Mindegy, a lényeg az, hogy a Depeche kiemelkedett azok közül a színvonal alatti ruhás-lovas zenekarok közül, amelyekkel a Depeche-t helytelenül egy kalap alá veszik. Ők mások voltak, mint a többi felsorolt banda. Ez az első pont.
A következő és legfontosabb dolog, amit figyelembe kell venni, a zene. A Depeche Mode már a kezdetektől fogva valami mást nyújtott, amit a Speak&Spell előtt megjelent Photographic Some Bizzare változata még jobban kihangsúlyoz. A popérzékenységet egy olyan elektronikus hangzással keverték, amely sokkal keményebb volt, mint bármelyik kortársuké, sok hatást merítettek a Kraftwerkből, a The Normalból, stb., de megtartották a fülbemászó dallamot. Míg a korszak más "szinti-klasszikusai" ígéretesek (például a To Cut A Long Story Short nyitó 8 üteme, amely az egyetlen 8 ütemnyi értékelhető zene, amit a Spandau Ballet valaha készített), nagyon kevés olyan album van ebből a korszakból, amely egyrészt tisztán elektronikus, másrészt kiállta az idő próbáját. A Speak & Spell mindkét kritériumnak megfelel.
Kezdjük a nyitó New Life című számmal. Az album megjelenésekor a New Life már jól ismert volt. A dal már kislemezként is jól szerepelt a slágerlistákon, és a zenekar első Top of The Pops fellépését eredményezte. Mint Vince dalszövegeinek többségénél, itt sem kell sok értelmet keresni, kivéve egy-egy sorát, de ez nem is számít egy ilyen tagadhatatlan minőségű dalnál. Szinte tánczenének is nevezhetnénk, tekintve a sebességet, amivel végigrepül, és gyönyörűen végződik egy Beatles-szerű 4 szólamú harmóniával. Tökéletes kezdése az albumnak. Az I Sometimes Wish I Was Dead (talán a korai jelei annak, hogy Vince milyen jól érezte magát a zenekarban) bukkan fel a következőkben, és ismét az elektronikát, egy elég erős basszusvonalat és gyönyörű harmóniákat ("Never say goodbye........but I don't know why") kever fantasztikusan. A 3. szám a Puppets, amely könnyen lehetett volna egy másik top tízes kislemez, és valójában az Egyesült Királyság televíziójában is előadták abban az időben, szóval talán valóban ez volt a szándék. Ismét el kell mondani: egy olyan albumhoz képest, amely első látásra egy szintipop album, ez egy elég sötét szám, mind zeneileg, mind szövegileg. Vince szövegeit a saját vagy egy barátja drogélményei befolyásolhatják. A Puppets tökéletes példa arra, hogy miért nem szabad ezt az albumot leírni, hiszen bár a zenekar a következő néhány évben sokféleképpen fejlődött, a Puppets a korai Depeche Mode munkásságának egyik alapköve egészen 1986-ig.
A Boys Say Go! a következő szám. Látszólag ez egy dal arról, hogy a srácokkal elmegyünk egy pár italra, és van némi huligános beütése, de ezzel nincs is semmi baj. A zenekar egészen a Black Celebration turnéig megtartotta ezt a számot a koncertsetlistben (valójában a Some Great Reward Touron nem volt - a ford.), ami sokat elmond arról, hogy mennyire jól működött élőben. Ismerek olyan embereket (vagy talán egy személyt - szia Niggels), akik szívesen látnák, ha visszatérne a koncerten eljátszott dalok közé, és miért is ne térne vissza? Úgyis ugranál rá.
A következő két dal számomra az album leggyengébb számai. A Nodisco zeneileg érdekes, de a dalszövegek csalódást okoznak. Mint az egész albumot, ezt is kifogástalanul producerkedte a zenekar és Daniel Miller, John Fryer és Eric Radcliffe hozzáértő közreműködésével. A stúdióban megformált és megalkotott hangok fenségesek, és néhányat leszámítva egyáltalán nem hangzanak elavultnak.
Az album legvitatottabb pillanata következik a Depeche Mode rajongók számára, a What's Your Name. Ahhoz képest, ez az írás védi az albumot, sőt könyörög, hogy adjatok neki még egy esélyt, azt kell mondanom, hogy ez egy rossz szám. A hangulatos, szinte kísérleti zenéhez képest, amit máshol találunk, ez egy szelet általános szintipop, ami a többi korabeli szemét közé illeszkedik. Az albumról nem hiányozna ez a szám, hogy így fogalmazzunk. Látványosan megment minket a hetes szám, a Photographic. A dal először a Some Bizzare albumon jelent meg, és ott egy olyan hajtós elektronikus szám volt, ami nagyjából tökéletes volt oda. Az albumváltozat azonban más, hosszabb és sötétebb, de még így is valami nagyon különleges. Mindenképpen illik a kor futurista címkéjéhez, és szövegileg szinte úgy hangzik, mintha mondjuk az 1930-as évekből íródott volna a jövő elektronikus világát elképzelve. Ettől függetlenül azt is mondhatnánk, hogy egy tiltott képeket készítő zaklató szemszögéből íródott, de én inkább az előbbi verziót részesítem előnyben. Ez egy lenyűgöző dal, és ismét bizonyítja, hogy a Depeche jóval társai felett áll.
Hogy Vince ne legyen lekörözve, Martin is közreműködik a következő két számban. A Tora! Tora! A Tora! egy darab electro-jóság, ami sokkal élesebb, mint Vince bármelyik száma, a szövegben csontvázakról és amerikaiakról szól, és mindez egy olyan egyedi számot alkot, ami semmi máshoz nem hasonlít, ami akkoriban mainstream volt. Ezt követi a Big Muff, egy instrumentális és "zengzetes" szám. A Sire, a zenekar amerikai lemezkiadója által akkoriban kiadott promóciós lapok a Big Muffról úgy beszéltek, mint egy "eurodisco" számról. Én nem egészen így írnám le, de ez akkoriban teljesen új volt számukra. Próbálj meg felkutatni néhány korai bootleg-felvételt, hogy meghallgasd, milyen jól szól a Big Muff élőben - nyers és fantasztikus. Vince ezután visszaszerzi a dalszerzői tollat az Any Second Now (Voices) esetében, Martin viszont átveszi az éneket. Ez egy gyönyörű szép dal, amely olyan érzetet kelt az emberben, mintha a magányos európai pályaudvarok füsttel körülvett peronjain állva gyászolná egy dédelgetett kapcsolat végét. Legalábbis valami ilyesmi. A zene tökéletesen illik a szöveghez és a dallamhoz, és az egész egyszerűen tökéletesen működik. Ha nem tetszik ez a dal, akkor tényleg nem próbálkozol eléggé.
Természetesen a Just Can't Get Enough-val fejezzük be, ahol a Depeche Mode azt mondta, hogy "Oké, csinálunk egy szintipop dalt, de ez sokkal jobb lesz, mint bármi, amit bárki más csinált", és nem tévedtek. Nagyon könnyű nem szeretni ezt a dalt, csak azért, mert mindig, amikor azt mondod valakinek, hogy Depeche-rajongó vagy, azt mondják: "Ó, igen... Tainted Love, ugye?" vagy "A 80-as évekbeli banda? Emlékszem rájuk" Ne törődj ezzel az érzéssel. Nyeld le mélyen magadba. A Just Can't Get Enough a legjobb szintipop-sláger. Ez minden, amit tudnod kell.
A Speak & Spell kritikája valójában eléggé zavarba ejtő. Oké, ez nem a Violator, a Songs of Faith And Devotion vagy a Black Celebration, de ez egy olyan zenekar hangja, amely valami újjal próbálkozik, miközben megpróbál más lenni és értékelni kell a puszta minőséget, amit produkálnak. Sokan joggal dicsérik a Dreaming of Me-t és az Ice Machine-t, de a Speak & Spell-t figyelmen kívül hagyják. Ezek mind ugyanannak a dolognak a részei, és együttesen mind megmutatják, hogy a Depeche Mode miért volt a korszak messze legjobb zenekara.
Ne feledjétek - a Speak & Spell nélkül nem lenne az a Depeche Mode, ami most van."