Kezdjük az elején: a cím abszolút találó és helytálló: az album valóban nagyon “éteri”, lebegős, “űrkorszakos”, valahogy ez nem is esett le eddig, hogy ez tényleg ENNYIRE ilyen.. a kezdés számomra mindig bizseregtető, ahogyan a kiálló hangokból lassan összeáll a harmónia, annyira finom, annyira érzékeny ahogy bejön Dave hangja.. ez egy szép pillanat.
Az más kérdés hogy szegény In Chains-t továbbra is picit hosszúnak élem meg, variálnak a háttérben össze-vissza, de maga a szám és annak struktúrája nagyon “egyre áll” be nekem, eleve nem tartom szerencsésnek egy ennyire hosszú számmal kezdeni, de ez az én bajom. :-) Hole to feed megintcsak nem egy jó “dal-szám”, van aki úgy hallja, hogy a dallama nyúlásgyanús, nekem egyszerűen csak furcsa-picit semmilyen, a szám valahogy soha nem indul be, de amúgy sem kavar fel… ellenben a Wrong-al ami asszem Hillier legjobbja, mármint annak a zenének a legjobbja amit Hillier egy nem-túl-jó dal alapból ki tud hozni.. van benne energia, odaverés, ugyanakkor érzem: ez egy “nagyon jóra megcsinált szám”, de nem egy “jó” szám. :-S
Fragile Tension nagyon jól évül, mondhatni hogy ha már egyszer űrkorszak meg ellebegés, akkor ez az album koncepciójának csúcsa: jól variál összevissza, vált amikor “beállna” egy szintre és nagyon érdekes-furcsa-ámdemégisműködő a dallama, zenéje. Little Soul most kivételesen kevésbé hergel, most csak a cím kiéneklése rántja össze a gyomromat, amúgy az egésznek jó egységes a hangulata: picit tompa, elrévedős, “régimódis”, most egészen rendben van ez a szám, a tépősgitár is nagyon jó a végén, ezzel együtt már az 5. számnál járunk és még nagyon kevésszer éreztem, hogy egy Depeche albumot hallgatnék (minusz a Wrong na)… na de itt az In Sympathy!
Ami még tovább erősíti ezt a benyomást.. :-S egyszerűen olyasmi érzésem van,hogy megvolt egypár akkord, szám- és szövegkezdeménye Martinnak és már mentek is be a stúdióba ahol nagy élvezettel aggatták tele mindenféle hanggal, miközben Hillier néha elsütötte a szokásos húzásait (számok vége valami “beragadt-fura hang”, sokminden torzított, sistereg, sok a plasztik hang, pl. a dobalap itt is).. Az In Sympathynál is azt érzem, hogy variál össze-vissza , mégis elveszítem az érdeklődésemet 1 perc után.. furcsa.
Peace: vicces kettőség van itt kérem szépen; egyrészről rá kellett hogy jöjjek, hogy én nagyon nem szeretem az ”űrös” hangokat, másrészt ezt a dalt, ami a legűrösebb, legellebegősebb mindközül, ezt nagyon szeretem. Van valami erő abban, ahogyan Martin és Dave egyszerre énekel.. valami újfajta egységet hoznak létre ebben a számban, az egész olyan mint egy ima, vagy hálaadás, mondjuk 2050ben. :-))) A szöveg pozitív, a dallam furcsán ereszkedő, de mégis működik és valahogy az a fásultság, a “nem-ott-levés” amit Dave hangjában éreztem pl. az In Sympathy-ben is, az eltűnt. Nem tudom, egyszerűen szeretem.
Come Back: itt igen viccesen kibabrált velem a tabletem, ugyanis egy kiváló(?) mixet hozott be; ez volt fenn az albumverzió helyett. :) mondjuk annál emlékeim szerint bármi jobban tetszett, ez a mix sem volt pl. túlvezérelve. :-D Mindegy, erről nem tudok véleményt mondani, ugrom.
Spacewalker: a legjobb amit el tudok mondani róla, hogy markánsabb mint az Introspectre. A legrosszabb amit el tudok mondani róla, hogy űrösebb az űrnél. :-D
Perfect: kissé öreguras ez a dal (is), de legalább dal-dal! Azaz megvan a váza, a dallamok a helyén, a refrén is jó, van kiállás, mondanivaló is rendben van, továbbra is maradtak az űrös hangok, de ez egy korrekt dal.
Miles Away: végre valami dög!! Van végre húzása a számnak, odaverős, jó koszos (bár kicsit megint Hillier-esen, azaz definiálatlan az egész), beérett szám-vázat itt sem érzek a háttérben, de legalább jól lett pakolva az egész, azért ez ezen az albumon messze egy csúcspont. Jezebel-t sajnos ugranom kell időhiány miatt, de emlékeim szerint az amúgy is egy abszolút kellemes, picit vontatott dal, valszin nagyjából egy szinten lenne a Child Inside-al, de akkor annak már hiderázósabb a szövege.
Mindegy, jöjjön a Corrupt. Ez baromi erősen nyit, az alapja a számnak nagyon tetszik, jó sötét, tökös, DM-es.. aztán jönnek a dallamok és megint problémám lesz; Dave hangemelései egyszerűen hergelnek, sőt úgy általában véve azt érzem hogy kidolgozott dallamok helyett ilyen “hatásvadászat” folyik dallamok terén: sok a kitartott, ordibálós hang a lemezen, vagy a nagyon egyszerű ereszkedős téma.. nem jók a számok na, kérem szépen! :-SS
Szóóval.
Ez az album szerintem nem túl jó POP album. Olyan érzésem van, mintha kezdetleges ötletekkel, akkordmenetekkel, vagy néha még annyival sem bementek volna a stúdióba és a nemlétező dal-vázlatokat körbepakolták volna érdekes, űrkorszakos hangokkal. Ezzel két bajom is van, az egyik tök szubjektív; én utálom az űrhangokat. Minden cseng-bong, közben nagy terek vannak, de minden olyan súlytalan, pont mint az űr, miközben ha van valami amit a Depeche-hez kötök az pont a mélység és a súlyosság. Ugyanakkor az igazán szálló dallamok meg hiányoznak.. és az egész plasztik közben, talán ezt ellensúlyozandó ott vannak a Hillier-es dobok, amiket a Playing the Angel óta jól ismerünk, de azok is sokszor nagyon plasztikok, sok hang meg agyontorzított, definiálatlan, sistergős-sercegős… de ez az egész nem számítana annyira, ha nem lenne a második szempont; a Depeche-nek mindig is a jó számok voltak az alapjai, lehet hogy szétcsavarták őket, de még egy Sweetest Perfection-nél is volt egy jó alap, amire lehetett ügyeskedni. Itt úgy érzem, hogy a hangszerelés uralkodik, mintha erre a koncepcióra beáldoztak volna mindent.. közben pedig paradox módon a számok maguk nem variálnak annyit, gyakran egy-egy szint “energiaszint” végigfut, így tud az érdekes hangok ellenére unalomba fulladni nálam az album.. :-S
Ha nagyon kegyetlen akarnék lenni úgy tudnám összefoglalni: érdekes hangok, érdektelen dalok. :-(
(tisztelet a kivételnek, sajnos azonban azoknál meg nagyon bejátszik az űrösdi, ami nálam ugye nem jópont).
A fentiek miatt sajnos nagyon nem tudom jónak érezni az albumot, pedig isten uccse akartam.. de bármennyire is sok a munka benne (ez abszolút kihallatszik) nem megy. A hangokat egy fokkal jobbnak éreztem mint a Playingen, de ami ott a kellemetlen sistergés-puttyogás kattogás volt, az itt lecserélődött űrprüntyire, ez nekem cseberből vederbe. :-S
Át kellett gondolnom a listám alját, hogy pontosan hova is jöjjön a SOTU, sőt újra elgondolkodtam a Speak and Spell helyén is, azért mégiscsak jó kis dallamokat rakott le azaz album.. igen, sajnos ha választanom kell –bár én imádom a variálást- de az üres(nek érzett) variálás helyett inkább választom akkor a dallamorientáltságot. Ugyanakkor a Playing the Angelt se érzem jogosnak arra, hogy annyival feljebb kerüljön a képzeletbeli listán, a SOTU fényében "különösen fájóan semmilyen" a B-oldala és borzasztó a hangszerelése…
Úgyhogy egy furcsa, személyes igazságosság jegyében:
SOFAD - Delta Machine
ULTRA
Violator
Black Celebration
Broken Frame - Construction Time Again - Some Great Reward
Speak and Spell - Playing the Angel - Sounds of the Universe
