Azt hiszem, itt az ideje, hogy az eddigi szürke eminenciás, a linkek és a hozzászólások összegyűjtője és publikálója végre valamit írjon is a saját blogjára. A Delta Machine-ról még mindig nem teljesen állt össze a fejemben a vélemény, csak valami bizsergető dolog van bennem, amit jól meg kéne írnom: az a jó érzés, amikor valami, számodra is váratlanul, nagyon pozitív meglepetést szerez. Már most szólok, hogy ugyanez a helyzet a koncerttel.
Mert, ahogy a címben is írtam, hirtelen minden összeállt.
Először is, lehet, hogy unalmas konformista vagyok, de végre nem esett az eső! Megáztam 2001-ben, 2006-ban és 2009-ben is, ez utóbbinál nem kicsit, elég volt már ebből. Tegnapra is esőt mondtak, de csak szél jött, magasban száguldottak a felhők és nem esett belőlük semmi. Aztán később, ezen a varázslatos estén, még a szél is elállt, hogy még ez se rontsa a csodálatos élményt.
Másodszor - tényleg konformista vagyok, ez most dőlt el - nagyon jó ötlet volt teljesen "jelen" lenni a koncerten: nem alkoholizálni (nem is kellett kimászkálnom vécére), nem okostelefonozni, csak teljesen benne lenni az élményben. Ez a "jelenben levés" eddig egyetlen DM-koncerten sem teljesen sikerült, vagy ha igen, csak másodpercekre. Most viszont majdnem minden egyes percét élveztem a koncertnek.
Harmadszor: kiemelt állóhely. Igen, tényleg sokkal jobban szól a cucc. Igen, tényleg sokkal nagyobb élmény. Annyival, amennyivel drágább is. Én sosem voltam kiemelt állón: 2001-ben még rohantunk, és úgy lett meg az első sor (erősen bal oldalon, szinte túl a hangfalakon, nem is szólt jól), a többi koncerten meg álltam-ültem. Felejtős! Elöl kell csapatni.
Negyedszer: hangcucc. Most nem volt fakezű hangmérnök, nem volt "jé, az ötödik számnál fedeztem fel, hogy félhangerőn ment a buli" jellegű bénázás, mint pl. 2006-ban. Viszont olyan hangerővel nyomták, hogy még kerületekkel arrébb is tisztán lehetett hallani. És emellett mégis olyan tisztán, hogy egyáltalán nem volt meg a koncert után az a kellemetlen fülcsengés, ami akár napokig is tud tartani.
Ötödször: a zenekar NAGYON egyben volt. Dave, aki 2001 óta általában leginkább üvölt (egy kollégám szerint szaval) koncerteken, most valamiért (talán a turné elején vagyunk, azért?) kristálytisztán, és bitangerősen énekelt. Még az olyan nehéz dalokat is, mint a Should Be Higher. Egyes-egyedül az I Feel You-nál fogyott el egy kicsit a hangja. Az együttes többi tagja is kicsattanó erőben volt: Martin vigyorogva vezényelt a Home végén, Dave csókokat dobált a Never Let Me Down Again és talán még az Enjoy The Silence alatt is, és hosszú idő után most először hittem el, hogy ők tényleg imádják ezt csinálni! Ezt a fajta élvezetet nagyon régóta nem láttam rajtuk. Még azt is elhittem - különösen a Home végén, a jammelésnél - hogy tényleg imádnak ide, Budapestre járni. A pár bejegyzéssel korábban betett blikk.hu-interjúban Dave emlékszik a legutóbbi pesti koncertre, és "megtisztulásról" beszél a "felhőszakadásban". Akik voltak már a turné korábbi állomásain, azok szerint állítólag itt nagyon jó volt a közönség is, főleg a korábbi helyszínekhez képest.
Hatodszor: igen, nagyon jó volt a közönség! Kevés bunkó, sok telefon a kézben, de ez van: sok helyen fűszag, de kibírható. Nem volt lökdösődés, és simán lehetett köztük mászkálni. És hihetetlen hálásak voltunk! Már a Welcome To My World-nél óriásit ugráltuk. De még előtte, Martin DJ szettjére is elég sokan táncikáltunk. Tényleg úgy tűnt, hogy bármennyire is "produkciószerű" egy mostani DM-koncert, itt mégis megtörtént az együttes és a közönség egymásra találása.
Hát mekkora volt már ez a Home? A ráadás első dala szokás szerint egy Martin-dal: ráadásul "bárzongorás" verzióban, ráadásul az 1997 óta sokszor csépelt Home. Minden adott, hogy a koncert "mélypontja" legyen, ehhez képest a végén Martin elkezdi énekeltetni a közönséget. Nem indul be könnyen az éneklés, de Martin remek karmester, egy idő után rájövünk, hogy a dal végi gitárdallamot kell énekelnünk. És aztán abba se hagyjuk! Jön ki Dave, kezdené a Halo-t, de mi még mindig éneklünk. És az együttes nem állít le minket! Dave int a dobosnak, hogy jöjjön egy kis ritmusszekció az éneklésünk alá, Peter Gordeno meg még rittyent alá egy kis zongorát is. Hát ezt hogy? A Depeche Mode jammel egy koncertjén? Mikor volt ilyen utoljára? Mikor volt ilyen egyáltalán? Óriási, felemelő pillanatok! (és sejtésem szerint a pillanat, amikor örökre a setlistbe ragasztottuk a Home-ot...) És persze ne feledkezzünk meg az "it was wonderful, thank you Budapest, you are the best!" kiáltásról Dave-től, és ez a fajta spontán reakció az énekestől nem hiszem, hogy állandó része a turné koncertjeinek... Talán még egy későbbi interjúban emlékezni fog erre is...
Itt a videó:
Hetedszer: a már említett ritmusszekció! Bizony, eddig én is azok közé tartoztam, akik szerint 1993-94-et kivéve, tökéletesen felesleges dobot használni DM-koncerten. Az említett két évben a DM sokkal rockosabb lemezt adott ki, mint korábban, így a turnén Alan WIlder dobolása teljesen indokolt volt. Az utána következő időszakban, és főleg a kétezres évek újra erősen elektronikus-digitális lemezei után viszont néha disszonánsnak tűnt az "ötödik tag", Christian Eigner dobolása; úgy tűnt, hogy "szétdobolja" a dalokat, indokolatlanul rockosítva az amúgy elektronikus hangzást. No, ennek vége. Tegnap annyira a helyén voltak a dobok, hogy annál jobban nem is kell. A Policy Of Truth az élő dobtól lett olyan, amilyen: az Angel beindulása még dögösebb lett, és még az általában élő dobok által agyonütött Question Of Time is működött ezúttal. Majdnem minden dalnak nagyon jót tett a feszes ritmusszekció. Hogy talán az egyetlen negatívumot mondjam azért ezzel kapcsolatban: a Black Celebration kihagyott dobhangjai, felére lassított, soha be nem induló üteme sajnos a koncert kihagyott ziccerének bizonyult.
Nyolcadszor: a setlist. Szerencsére a Welcome To My World-del indítottak, nem valami alternatív nyitást választottak (My Little Universe-re lehetett gondolni, ami egy remek dal, de talán koncertkezdésnek túl beteg). A lemezen is őt követő Angel volt a következő, ami szétfeszült az energiától. Utána jött a minden koncerten állandóan harmadik-negyedik-ötödik helyek valamelyikén eljátszott Walking In My Shoes (amit láthatóan imád az együttes, szokjunk hozzá, hogy kb. soha nem fog kikerülni a setlistből, és mindig a koncert elején fogják lenyomni), és az azután következő, hosszított instrumentális betétes Precious azt predesztinálta, hogy a szokványosnál is szokványosabb setlistet fogunk hallani. Na, ezt cáfolta meg a géphang, hogy "Brief! Period! Of! Rejoicing!", amivel a Black Celebration indult. Utána a Policy Of Truth meglepően kemény és dögös volt, nagyon kellett a Black Celebration soha be nem indulása után. Ezután Dave szíve csücske, a feltehetően harmadik kislemezes dal, a Should Be Higher következett, ahol a remek kivetítés és Dave meglepően ragyogó hangja már előrejelezte, hogy még a kissé furcsa közönségénekeltetés is fog sikerülni a szám végén (a fura hangon kiénekeltetni kívánt "Love" szót a magyar közönség frappáns üvöltéssel helyettesítette, ami el is nyerte Dave tetszését). A Barrel Of A Gun-ért aggódtam - legutóbb, Belgrádban ugye háromszor kellett újra kezdeniünk, ráadásul állítólag a soundchecken Budapesten az It's No Good-ot játszották, szóval tartani lehetett tőle, hogy kiveszik a setlistből - de szerencsére lenyomták. Itt is brutálisan jól szóltak a dobok, és még az is működött, hogy Martin más dallamot játszott a gitárral, mint a lemezen (a szám végén a hidegrázós szintihangok viszont nem igazán voltak a helyükön, elmosódtak, ejnye Gordeno).
De persze úgyis a Higher Love érte a legtöbbet. Martin énekelte, ami nem mindig a legjobb előjel, ráadásul lassan kezdte, abba is hagyta - hogy aztán végül mégis teljes hangszereléssel játsszák el. A koncert legfelemelőbb pillanata volt ez, könny csillogott sok szempárban (az enyémben most is, ahogy írom), mert ismét rá kellett jönni, hogy ez a Devotional Tourt felvezető, ám azóta méltatlanul elfeledett dal a Depeche Mode csúcsteljesítményei közé tartozik. Van ebben minden, emelkedettség, áhítat, panaszosság, mélységes elveszettség; és természetesen meseszép dallam, szépséges, költő szöveg, és felemelő, szinte templomba illő hangszerelés. És ezt most hallhattuk, mert szerencsére nem a csereszámot, a többek között legutóbb Belgrádban is lejátszott Only When I Lose Myself-et kaptuk meg.
Aztán jött a When The Body Speaks, amit én nagyon szeretek, igaz utána jött a Heaven, amit annyira nem, ráadásul két extralassú dal kicsit sok volt egymás után, de aztán elindult a lehengerlő bulivonat. Ragyogó időpontban csendült fel az új sláger, a Soothe My Soul, amelyre akkora tombolás indult el, mintha legalábbis valami régi klasszikus csendült volna fel. Lehet, hogy az is lesz, mert legalábbis a magyar közönség óriásit ugrált a dalra, tényleg mintha egy új koncertkedvenc születését láthattam volna - talán így is lesz.
A következő dalnál meg kell állnunk ismét egy szóra, mert a Depeche Mode ismét bebizonyította, hogy egyike az igazán úttörő elektronikus bandáknak, ráadásul nem szégyellnek tanulni a maiaktól. Az A Pain That I'm Used To versszakai a Jacques LuCont remixében szólaltak meg, amitől ez a kissé bárdolatlan dal hirtelen egy borzasztóan éles, ugyanakkor végletekig seggrázós, már-már funkys dögöt kapott. Mélységes tisztelettel kalapot emelek az együttes előtt, akiknek nem derogál egy "külsős" által készített mixet felhasználni a koncertverzióban. Az eredmény: az eddigi messze legjobb A Pain That I'm Used To, de még ráadásul a koncert egyik fénypontja is. És nem titok: a Halo-val ugyanezt csinálták; ott a Goldfrapp remixet felhasználva alkottak meg egy teljesen új dalt. Lehet, hogy túlzok, lehet, hogy érzelgős vagyok, de ez a fajta zenei alázat számomra mélységesen megható és tiszteletet ébresztő.
Az A Question Of Time egy kis régivonalas ugrálást hozott a közönség soraiba (a végén a flamencos tapsoltatás ugyanolyan showelem lett az elmúlt években, mint a Never Let Me Down Again végén a karlengetés), majd a némi meglepetésre ilyen későn felcsendülő Secret To The End okozott kellemes perceket. A nálam sokáig nehezen működő dal itt egész jó volt, köszönhetően az albumon is meglévő kérlelhetetlen elektronikus hangszerelés mellett a dal végi dob -és szintiorgiának. Aztán jött két kötelező kör: a szokásos, kissé hatásvadász kivetítéssel megtámogatott Enjoy The Silence, majd a Delta Blues jellegzetességével és lassúságával induló, majd kőkeménnyé fejlődő és gyorsuló Personal Jesus. És a végére volt merszük betenni a felemelő albumzárót, a Goodbye-t, ráadásul szinte egy mini-klippel a kivetítőn (a statisztikák kedvelőinek: 20 éve nem játszották az albumzáró dalt az aktuális turnén).
A ráadás a már említett Home-mal indult, hogy aztán a Halo-ra egyértelmű legyen, hogy ez az este örök ünnep marad a szívünkben: az eleve némi meglepetésre elővett Violator-dalnak a Goldfrapp-remixét játszották, ami azonban nem csak öncélú lassulást jelentett, hanem egy olyan oldalát domborították ki a dalnak, amit én eddig nem annyira éreztem benne (még a Goldfrapp-verzióban sem): mégpedig a drámaiságát. A kivetítő, amit még nem is dicsértem, pedig nagyon lehetne, egy hatásos klipet mutatott a dal alatt, abszolút audio-vizuális élmény volt. Aztán egy nagy ugrás vissza az időben: az ugrálós-kedves Just Can't Get Enough is olyan dögösen és élesen szólt, hogy az azonnal széthúzta az arcunkon az esetleges elnéző mosolyt egy boldog vigyorra. Ennyi kellemes meglepetés után szinte szokványos aztán a koncert zárása: a Renegade Soundwave mix néhány másodpercét (oké, kb. a gőzös hangját) felhasználó I Feel You "csak" dögös és bólogatós, a koncertet záró Never Let Me Down Again pedig "csak" azt a katarzist hozza, mint 1987 óta mindig. A kivetítőn sokezer kézpár integet, forgolódok hátra, és látom, hogy az ülőhely is hozza a koreográfiát, mint ahogy mögöttem és körülöttem mindenki; Dave meg már nem is foglalkozik a karlengetéssel, inkább csak a csókokat dobál a kifutón, mi pedig boldogok és hálásak vagyunk ott lent. A végén pedig nagy ölelgetések az együttestagok között és Dave búcsúja: "see you next time!", mi pedig egyetlen forintot sem érzünk kidobott pénznek, amit valaha a Depeche Mode-ra költöttünk.
Összességében: tényleg minden összeállt. Nincs rá jó szó: megdöbbentően jó koncertet adott a Depeche Mode, ami fényévekkel verte minden eddig általam látott produkciójukat. Egy meglepően jó lemezt egy meglepően jó turné követ tehát: ezek megint olyan évek, amelyek sok-sok évvel nyújtják meg a rajongásunk idejét. Közhelyes lezárás, de minden sejtem ezt sugározza, leírom hát: köszönöm az élményt!
