Rögtön az elején el kell mondanom, nem vagyok Dave Gahan feltétel nélküli rajongója. Mint szinte minden korombelinek, természetesen nekem is megvolt a magam sötét, elektronikus korszaka, tiniként ott voltam az első budapesti koncertjükön is. Később mégis megváltásként tekintettem a Songs of Faith and Devotion albumra, amin a rock irányába nyitott a DM, ezt akkor rajtuk kívül szinte senki nem mert meglépni. Érdekes, hogy ugyanezt az utat fordítva járva érkezett hasonló ponthoz a Cult is, ők az indiános, csörgővel térdcsapkodós rockba merték bevezetni az elektronikát, így alkotva meg egyik kedvenc lemezemet. A crossover, a stílusok egybemosásának szülei ők nekem.
A rockos irány maradt, ám a következő két évtizedben kapcsolatom a Depeche Mode-dal nagyjából kimerült a négyévente érkező lemezek slágerlistás dalaiban. Hiába az egyik legtehetségesebb dalszerző Martin Gore, az, ami az ő fejében áll össze, túlságosan rátelepedett már a zenekarra. Ez önmagában nem baj, ezt a zenét, ezeket a fordulatokat imádják a rajongóik világszerte, de Dave Gahannak a 2003-as szólólemeze után már szűk lett ez az ösvény, ahogyan ő fogalmazott:
a dalszerzés kinyitott előttem egy ajtót, amit aztán sosem tudtam teljesen becsukni.
Dalszerzői karrierjének legújabb állomása a Soulsaversszel készített második lemeze, az Angels & Ghosts. De milyen ez az új ház, ahol mindez történik?
A Soulsavers egy zajos, visszhangos, lebegő gitárokra építkező, gospel kórussal vastagon megtámogatott játszótér, ahol Dave Gahan próbálgathatja dalszerzői képességeit, hogy kitalálja, mit csináljon pályafutása következő évtizedeiben.
Ennyit ér
Rolling Stone: 3,5/5
Guardian: 3/5
Pitchfork: 5,7/10
The Observer: 4/5
A lemezen 9 dal van, amik nagyrésze simán lehetne egy low budget Tarantino westernfilm zenéje. Jó példája ennek az első két dal, a Shine és főleg a You Owe Me. Ez a két dal mutatja meg, mit érdemes átmenteni a DM-ból, és merre érdemes indulnia az énekesnek.
Gahan nem tudta teljesen kiűzni a fejéből az oda az elmúlt 40 évben magát befészkelő Martin Gore-t, így a DM-rajongók örömére és az én sajnálatomra néhány dal simán rákerülhetne egy random DM-lemezre is, és ezek a dalok az album gyenge pontjai.
Ilyen dal Lately is, ahol hiába az új hangszerelés, a lebegő gitár, a mexikói fúvoshangzás, nem voltak elég merészek kidobni alóla a nagyzenekart. Pedig az olyan dalok mutatják, mint a Last Time vagy a My sun, hogy ezekben a balladákban igenis van annyi erő, hogy sablonos hangszerelési megoldások nélkül is katartikus magasságokba emeljenek.
Ezt támasztja alá, hogy a dalok élőben sokkal erősebbek. A lemezbemutató mini koncertsorozatának első előadásán láthatjuk, a Jazzmasteren játszó gitáros, Richard Warren milyen bámulatos dolgokat művel, és mennyire tökéletesen illik Dave Gahanra a Rocksztár szerep. Minden térdrogyasztó, karlengető gesztusa egyszerre belülről jövő mégis pozőr tisztelgés Mick Jagger előtt. Egy kezemen meg tudnám számolni, kiknek sikerül hitelesen ezt eljátszani, a magyar előadók közül is talán csak Legát Tibornak. (bakró-nagy)
Az eredeti cikk itt olvasható: http://index.hu/kultur/zene/2015/11/01/dave_gahan_and_soulsavers_angels_and_ghosts_het_lemeze_kritika/
