Rob: Te jó ég! Nekem ez elképesztő, hogy hány ember pályafutása alatt volt már az elején ilyen pillanat, amikor vagy az integritást választották, azt, hogy a szívük mélyén mit akartak, vagy a nagy pénzeket. Valahol az egész mögött ott vannak, ugye, ezek a meghatározó pillanatok, amikor a pénz helyett a szívük-lelküket, az integritást választották, azt az esztétikumot, azokat a dolgokat, amelyek egybevágtak a céljaikkal. Aztán pedig később arra jutottak, hogy igen, ez volt a jó választás. Mert sokszor hallani olyat, hogy ó, hát persze, hogy meghozhatta azokat a döntéseket, nézzék csak meg, hogy felvitte az isten a dolgát! Én pedig mindig azt mondom, hogy nem-nem, bármibe lefogadom, hogy valószínűleg minden egyes esetben egy ilyen döntéssel kezdett.
Martin: Hát igen, nagyon is proli környezetből jöttünk, nem úgy volt ám, hogy olyan gazdagok lettünk volna, hogy könnyen meghozhassuk azt a döntést. Én bankban dolgoztam, egy klíringintézetben, egészen a második kislemezünkig, éppen azelőtt mondtam fel és döntöttem úgy, hogy komolyan veszem a dolgot [1981 augusztusában], hogy a második kislemezünk a piacra került volna. Akkor döntöttem úgy, hogy komolyan fogom venni, amikor az első kislemezünk feljutott valami 50. helyig a brit slágerlistában, mert hogy írd és mondd semmit sem tettünk az 50. helyért. Ennyire komolyan azért nem vettük magunkat. Szóval elgondolkodtunk: ha komolyan vesszük, és tényleg beletesszük magunkat egy kicsit, talán lehet belőle valami.
Rob: De jó, hogy így gondoltátok! Hm, szóval eljött egy nap a bankban, hogy az volt az utolsó napod a bankban, és megkérdezték, mihez kezdesz, te meg azt mondtad, hogy van egy szintid?
Martin: (nevet)
Rob: Úgy értem, csak kellett, hogy legyen egy nap, amikor letetted a lantot a bankban? Biztosan nem kis pillanat volt.
Martin: Be kellett adnom a felmondásomat, igen. És még emlékszem, ahogy a főnököm azt mondja: "Óriási hibát követ most el."
Rob: Igen-igen! Akartam is kérdezni, volt egy főnök is, aki azt kérdezte: "Tudatában van-e annak, mekkora hibát követ el?"
Martin: Hát igen.
Rob: Mert mindig van egy főnök, aki azt kérdezi: "Tudatában van-e annak, mekkora hibát követ el?"
Martin: Bizony. Hát igen, volt, és azt hiszem, már korábban rájöttem, amikor elküldtek valami továbbképzésre, aminek a banki ügyintézősködésemet kellett volna előmozdítania. Ugye, könyvelést és jogot kellett tanulnom, és azt hiszem, valami fél évig tartott volna a továbbképzés. Azt hiszem, úgy két hónapig bírtam ki, aztán bementem a főnökömhöz, és bejelentettem: igazán sajnálom, de ezt képtelen vagyok tovább csinálni.
Rob: (nevet) Fincsi. Szóval ekkor a banda belelendül, egyik album a másik után... Mikor eszméltetek rá, hogy nahát, ezek a számok megpendítenek valamit az emberekben? Hogy képesek vagytok létrehozni valamit, aztán közzé teszitek és az megmozdít valamit az emberekben?
Martin: Azt hiszem, eltartott egy darabig, mert például az első album nagyon más volt, hiszen tizenegy dalból kilencet Vince írt, és mi ketten teljesen másféleképpen komponálunk. De még a második albumnál sem igazán tudtam, mit is csinálok. Még mindig csak valami húszéves voltam, azt hiszem. És tényleg olyan érzés volt, mintha bedobtak volna a mélyvízbe, szóval tiszta katyvasz az egész, nincs igazi irányvonal, ott van ugye ez a fajta popzene, aztán ott vannak apró nyomai valamilyen irányvonalnak, ami felé esetleg majd tartani fogunk a jövőben. De nem hinném, hogy van azon a lemezen bármi is, amitől az emberek felfülelnének, hogy "nahát, ezek valamit nagyon máshogy csinálnak", eltekintve az elektronikus aspektustól. Mert azért akad, akinek nagyon tetszett a tény, hogy még mindig ezt az elektronikus zenei utat jártuk, és már ugyancsak az elején volt pár arc, ugye, a detroiti techno szcénából, akik azt mondják, a korai anyagaink hatottak rájuk.
Rob: Ja. A Just Can't Get Enough, az az első album?
Martin: Igen.
Rob: Hm, jó, szóval az Vince?
Martin: Igen.
Rob: Jó, szóval onnan, hogy "When I'm with you baby...", egy-két album alatt eljutunk oda, hogy "Black Celebration", "People Are People", azok már teljesen mások. Úgy értem, van valami mélység, az, hogy miről énekelsz, miről írsz, ami csupán egy pár albumnyi idő alatt megváltozik. Hol van ez már attól, hogy "When I'm with you baby..." Érted, hogy mondom? Rád mi hatott? És persze tudom, hogy sok embernek a Nagy Problémákról szóló dalokat jelentette a Depeche Mode, míg sokan mások megelégedtek annyival, hogy szia, kislány! Érted, hogy mondom?
Martin: Azt hiszem, a Daniellel való találkozás komoly fordulópont volt az életünkben. Aztán pedig még azt is kimondanám, hogy egy másik ilyen fordulópont volt a találkozás egy Gareth Jones nevű hangmérnökkel [!], aki akkoriban Berlinben élt, felvetette nekünk, hogy menjünk Berlinbe és vegyünk fel ott egy albumot, vegetariánus volt, a világ dolgaiban jártas, öregebb, mint mi, és egyszerűen azt hiszem, hogy mindez egyszerűen segített... engem személy szerint nagyon is inspirált az, hogy Gareth mellett voltam, hogy Daniel mellett voltam, hogy Berlinben stúdióztunk. A Hansa stúdióba...
Rob: Ugyanide jött David Bowie is, később pedig a U2.
Martin: Ja, ja, és Iggy is itt stúdiózott, és nyilván ugye ők voltak a hőseink, szóval el sem akartuk hinni, hogy ott vagyunk. De egyszerűen azt hiszem, jókor, jó időben is volt ez, mert kezdtünk érettebbek lenni. Kezdtünk felnőni, és kezdtünk eljutni oda, hogy be fogjuk járni a világot. Úgy értem, 1982-ben csináltuk végig az első turnét, ahol bejártuk Ázsiát, és megtapasztalhattam Ázsiát húszéves fejjel, vagy mennyi, huszonegyéves fejjel, és azt hiszem, az nagy hatással volt rám a Construction Time Again írása közben, ami inkább volt amolyan kifelé nézelődő album, nem pedig szerelmes számokból álló lemez.
Rob: Mert hiszen akkor rendes angol gyerekek vagytok, olyanok, akik bankban dolgoznak és az anyukájukkal teáznak. Aztán egyszer csak Berlinbe kerültök. Aztán Ázsia. Azt kell, hogy gondoljam, hogy néha-néha azt sem tudhattad, hol áll a fejed. Messze kerültünk kis falunktól, ugye... Érted, hogy mondom? Onnan, hogy "egy szál gitárral, a hálószobámban", és a kulturális... ahogy tudatosul benned, hogy... hát még egy vegetariánus hangmérnök, aki ugye járt már... ha az ember fiatal, az ilyesmi óriási hatással van rá. Megfordult egyszer is a fejedben, hogy: "hogyan is jutottunk el idáig?" Csak kellett, hogy megtárgyaljátok ezt egymás közt, nem?
Martin: Nagyon is gyorsan történt meg minden a szemünk láttára, mert emlékszem, amikor először felmentünk Londonba, amikor tizenkilenc évesek voltunk vagy mi, amikor az első albumot vettük fel, azt hiszem, Daniel mondta, hogy rendeljünk indiait. Mi meg csak néztünk egymásra: "Indiait? Az meg mi?"
Rob: "Curry? Tessék?"
Martin: Basildonból jöttünk, abban az időben nagyon kevés étterem volt abban a városban. Azt hiszem, volt egy kínai kifőzde vagy valami ilyesmi. Azt hiszem, be is lehetett ülni, mert egyszer kipróbáltuk, de nem engedtek be minket, mert túl bizarr volt a külsőnk.
Rob: Egyszerűen csak azt látom, hogy... Mindenféle elméletek vannak arról, hogy miért is fejlődnek az emberek, de általában az van, hogy a kezünkbe nyom valamit az élet, amit nem... amit az akkori kategóriáinkkal és címkéinkkel nincs módunk megérteni, és így, amikor szembekerülünk valami újjal, legyen az fájdalom, veszteség, szenvedés, valami kultúrák közti kapcsolatteremtés, akkor mi vagy... megroppant minket, és ez az, ami képessé teszi az embert, hogy előre haladjon a nagyobb felvilágosodás/tudatosság/kitárulás/növekedés/érettség/spiritualitás/satöbbi útján. Vagy rávesszük magunkat, hogy keresztülmenjünk mindazon a fájdalmon, mindazon a "Messze kerültem onnan, ahol felnőttem"-en, és elérkezünk a nagyobb érettségbe/növekedésbe/kitárulásba, vagy megvetjük a lábunkat és ellenállunk neki/nem hagyjuk magunkat, csak még jobban betokosodunk. De amit mindig is a nagy rejtélynek találtam, az az, hogy valami okból, minden egyes stádiumban, mindannyiótok számára, csak mentetek tovább, Berlin, Ázsia...
Martin: Hát igen, amikor Gareth Berlint javasolta, hogy ott vegyük fel a Construction Time Again egy részét, kapva kaptunk az ajánlaton, és bejött nekünk az élmény, szóval innentől számított két éven belül már ott is laktam.
Rob: Tényleg? Tényleg.
Martin: Igen, szóval Basildonból Berlinbe költöztem.
Rob: Elképesztő! És mennyi ideig éltél Berlinben?
Martin: Két évig.
Rob: Elképesztő. És a családod, otthon Basildonban? Hogy úgy mondjam, veled voltak bizonyos értelemben? Nem úgy, hogy hozzád költöztek, de értették-e, mi is történik, azt gondolták-e, hogy ez az egész szuper, vagy, tudod, csak annyit mondtak, hogy majd írj nekik?
Martin: Hát igen, egyszer se jött át, egyik se, amíg ott éltem, meglátogatni. De nem, azt hiszem, értették, hogy igen, a banda addigra sikeres volt. Szóval nem arról volt szó, hogy... Ha a banda befuccsolt volna, akkor talán a szememre hányták volna: "Mit csinálsz? Fiam, mit csinálsz?"
Rob: Igen, igen. Szóval, egyik album, második, harmadik, aztán meg az arénák, stadionok, videóklipek, egyre nagyobbra duzzad a dolog. Mikor lesz irreálisan nagy a siker? Szépen fokozatosan folyt, folydogált, vagy azért voltak olyan pillanatok, amikor egymásra néztetek, hogy: "Ó, szintet léptünk, de még mennyire!"
Martin: Azt hiszem, nagy szerencsénk volt, hogy számunkra nagyon fokozatosan alakultak a dolgok. Szóval az első albumnál, annak sikere volt Angliában, Európában pedig tisztesen hozott a konyhára, de a Just Can't Get Enough többé-kevésbé nagyon is underground sláger volt, vagy talán klubokban a USA-ben, de igazából semmiség. Olyan nagy inváziót azért nem okoztunk vele. Szóval talán a második vagy a harmadik albumra kezdett egy kicsit jobban állni a szénánk Európában. De a USA-t tulajdonképpen leírtuk. Egyszerűen úgy éreztük, túlságosan is európaiak vagyunk az amerikaiaknak.
Rob: Igen, és egy brit bandának a USA szimplán masszív, tágas, irdatlan nagy. Szóval hol is álltatok meg és gondolkodtatok el: "Próbálkozzunk meg Amerikával"?
Martin: Hát igen, majdnem feladtuk. Azt hiszem, turnéztunk itt 1983-ban és kis mozikban [vagy színházakban - a ford.] játszottunk. A koncertlátogatók száma nem volt rossz, de nem is vágódtunk tőle hanyatt, és akárhány interjút adtunk, lényegében magyarázkodnunk kellett, mint banda, mert elektronikus voltunk, nem "rock". Szóval majdnem feladtuk. És aztán, már nem is tudom, miért, de valaki rábeszélt, hogy jöjjünk vissza 1985-ben, azt hiszem, akkor jöttünk vissza.
Rob: A Depeche Mode majdnem feladta.
Martin: (nevet) Nem, csak Amerikában!
Rob: Ó, hogy Amerikában, jó. Huh. Hosszú és rögös az út, mire az ember igazat szerez magának.
Martin: Hát igen, egyszerűen az volt a benyomásunk, hogy csak fejjel megyünk a falnak, akárhányszor Amerikába mentünk. Aztán 1985-ben visszatértünk, és egyszer csak ott volt már ez az egész alternatív rádió dolog.
Rob: Igen-igen!
Martin: Egyszerűen nem akartunk hinni a szemünknek. Csehókban játszottunk és estéről estére valami tizenötezer ember jött el. Hihetetlen volt.
Rob: Abszolút hihetetlen. És aztán a Rose Bowl, a 101-es koncert, az mikor is volt? '90? '89, '90?
Martin: Azt hiszem, igazából '87, '88 volt, hogy ott játszottunk...
Rob: Szóval, mittudomén, öt év leforgása alatt, már ott koncerteztek, tudod... Egyszerűen hihetetlen. Mármost, vannak ugye, rajongók, felteszem, hogy vannak ugye kőkemény rajongók a hotel előtt, utazás, pénz, az emberek az utadba vetik magukat, be akarnak kerülni a legbelsőbb klikkbe, te személy szerint hogyan birkóztál meg mindezzel? Vagy hogyan... Volt valakid, aki szólt, hogy na, ezen a szinten ezt már így és így kell csinálni, vagy csak úgymond próbáltál rájönni a hogyanjára? Úgy értem, sok embernél egy ponton elszáll a magukhoz való józan eszük, mert hát egyszerűen... úgy értem, annyiszor láttuk már ezt.
Martin: Hát ja, azt hiszem, el is szállt a mi józan eszünk is, és azt tettük, amit akárki, jó, nem, a legtöbb fiatal tett volna a mi helyünkben. A végén, hogy is mondjam, a bulizásban kötöttünk ki, az lett az életmódunk része, minden egyes... A koncertek akkoriban, hogy úgy mondjam, még ugyancsak másodlagos fontosságúak voltak. Úgy voltunk vele, hogy na, csak menjünk vissza bulizni.
Rob: Tényleg? Kábé: "tudjuk le ezt a koncertet, aztán buli"? Milyen érdekes! És aztán egy ponton darabjaira hullott a gépezet?
Martin: Igen. Szóval, ezerkilencszáz-kilencven... Hát, igazából már előtte. Azt akartam mondani, hogy a 93-94-es turné, amire a Songs of Faith and Devotiont vittük, az a turné tizennyolc hónapig tartott, és az egész világot bejártuk vele, és volt idő, hogy Szingapúrban voltunk, akkor már, nem is tudom, tizennégy hónapja voltunk turnén, és az embernek egyszer csak eszébe jut: "Mit is keresünk Szingapúrban? Itt nem is veszik a lemezeinket. Á, inkább berúgok megint!" Mindannyiunknak sikerült befejezni a turnét anélkül, hogy belehaltunk volna, de hajszál híja volt, azt hiszem.
Rob: Ja-ja. Nagyon érdekes. Mármost kezdettől fogva ott van ez a spiritualitás, szexualitás... Nem ugyanarról írsz mindig, mint amiről más bandák. Van mögötte mélység, van mélyebb értelem, ott van ez a... Úgy veszem észre, hogy megvan benne az ismerős közelség a megszentelttel, de nem szükségszerűen a székesegyházak szentségével, inkább a hús-vér, a bőrben és csontban testet öltött szentséggel. És ez honnan? Mit olvastál akkoriban? Mik voltak a te...? A spirituális témák, amelyek mindvégig jelen vannak ebben, ez technozene [!], ez komputerizált zene, ez "lehet rá táncolni" zene, de közben meg a lelket is megszólítja. Ez honnan...? Volt hozzá valami modelled, vagy egyszerűen csak úgy álltál hozzá, hogy: "erről kell szólniuk ezeknek a daloknak"?
Martin: Én nem...
Rob: Teremtőm, ez jó hosszú kérdés volt.
Martin: (nevet)
Rob: Csak nem bírtam abbahagyni!
Martin: Tudod, nem volt modell, nem volt semmilyen sablonom.
Rob: Néha valaki más inspirálja az embereket, akiknek az jár a fejében: "én is azt akarom csinálni", de...
Martin: Hát igen, azt hiszem, mindig is érdekelt a spiritualitás, sőt még a vallások is. Soha nem voltam semelyik vallás híve. Néha irigylem azokat, akik viszont igen, mert úgy érzem, nekik van valamijük, ami nekem soha nem igazán fog kijutni.
Rob: Mondjuk mint egy alapozás, vagy egy út.
Martin: Igen. Szóval, egész jól ismertem a Bibliát, és belelapoztam... régebben más vallások szent könyveit is olvastam, és úgy találtam, egész jól motivált a dolog, amikor a dalok megírására került a sor. Szerintem ez mindig is jó téma, különösen, ha az ember aztán ezt, ahogy mondtad, valami "hús-vér" dologgá tudja alakítani, egy kicsit megcsavarni. Mindig is igencsak tetszett nekem a gondolat, benne lenni egy popbandában, de ugyanakkor annyira szubverzívnek tudni lenni, amennyire csak akarom. Ez nagyon is tetszett. Van valami szimpatikus abban, hogy: "ó, hát ezek csak egy popbanda", de...
Rob: Igen! Nagyon örülök, hogy ezt mondod, mert éppen ez motoszkál mindenkiben, aki belekukucskált a lemezborítóitok szövegébe: "ez a fickó, ez aztán tudja, mit csinál, nem igaz?" Szóval ez volt a [kiindulópontod - a ford.]: "Igen, popbanda vagyunk, nem több, gyertek, vegyétek meg a jegyet, táncoljatok, vegyetek egy pólót, szuper!" De aztán meg ezek a témák, amikről most beszélünk, a legmélyebb kérdések, témák közé tartoznak, amikkel már évezredek óta viaskodik az emberiség. Gondolom, az anglikán egyháznak lehetett a legtöbb híve a falucskádban? Vagy az iskoláztatásod szolgáltatta ennek a szimbolikának egy részét?
Martin: Hát, vicces módon Andy és Vince régen eljárt a metodista egyházba, és azt hiszem, akkor is oda jártak, mikor a banda elindult. Erről valószínűleg senkinek nem volna szabad mesélnem. (nevet)
Rob: Ne félj! Aggodalomra semmi ok, ez csak egy podcast. Majd szépen kivágjuk ezt a végét.
Martin: (nevet) De emlékszem, hogy, Andy volt, azt hiszem, elhívott magával egyik este a metodistákhoz, és szerintem tizenhat vagy tizenhét vagy akörül lehettem, és el is mentem, volt ott valami koncert, vagy ilyesmi. Azt hiszem, Vince játszott, tényleg. És akkoriban egy akusztikus duettben játszott. (nevet) De nem sok minden akadt Basildonban, azon túl, hogy ülhettem a hálószobámban és számokat tanulhattam meg a Disco 45-ből, szóval egy rövid ideig eljárogattam a Youth Fellowshipbe [katolikus ifjúsági mozgalom, olyasmi, mint Mo.-on a gitáros misék stb. - a ford.], amúgy alkalmanként. Pedig egy betűt se hittem el az egészből. De valahogy érdekesnek találtam. És azt is érdekesnek találtam, hogy hétről hétre könyörgéssel zárták az összejövetelt, méghozzá általában a betegekért és haldoklókért mondott könyörgéssel. Aztán meg következő héten újra eljöttek a tagok, és a listán szereplő emberek nagy része már meghalt.
Rob: (nevet) Te meg azt gondoltad: "Valami nem működik ebben a dologban!"
Martin: Igen-igen! Megint csak, ez inspiráló volt valahogy, még a dalírásra is, mert azt hiszem, a Blasphemous Rumoursnak többé-kevésbé az ilyen elméletek... élmények voltak az alapja.
Rob: Hm, igen, igen, valahogy így: "Ez az izé ezt és ezt hirdeti magáról, de igazából nem működik. Vagy legalábbis az, ahogyan értik, nem úgy tűnik, hogy..." Szóval te dalszövegeket írsz. Volt úgy már, hogy David elé tettél valami dalszöveget, ő meg: "Hogy mi... Ez meg mi... Ezt nem énekelhetem el!" (Martin nevet), vagy hogy: "Ó, ez szédületes!", vagy megbeszélitek, vagy egyszerűen csak annyit mond, hogy: "Nahát, Martin, itt, amit látok, ennek a testben való emberi létnek a transzcendenciája és imminenciája,* a te materializmuspárti értelmezéseddel együtt..."? Úgy értem, volt már neki, ugye... Milyenek ezek a beszélgetések kettőtök közt? Mert hiszen más bandákban a dalszerző valószínűleg nem szokta azt mondani, hogy: "Szerintem ezt kellene elénekelned." Érted, hogy mondom? Akkoriban.
Martin: Hát igen, nem hinném, hogy valaha is tényleg, jó mélyen kitárgyaltuk volna a dalokat, tudod...
Rob: Az nem létezik!
Martin: Dave mindig azt mondja, jobban szereti a maga szájíze szerint értelmezni őket, ami szerintem a legnagyszerűbb a zenében, és a szavakban is, vagy a versekben, vagy akármiben az a legnagyszerűbb, hogy ki-ki a saját szájíze szerint értelmezheti őket.** És mindig azt kérik tőlem az interjúkban: "El tudná magyarázni nekem, miről szól ez a szám?", én meg azt mondom: "Nem, mert ha elmondom magának a saját világias kis értelmezésemet, az minden varázsát ki fogja ölni a dalnak, amit sok-sok ember érez iránta."
Rob: Hiszen ha valaki azt mondja neked, "esküszöm, ez a szám segített át életem legnehezebb szakaszán, miről is szól ez?", te meg: "izé, a kutyám meghalt... aztán ott volt még a müzli... meg a cippzár beragadt a pulcsimon..." Igaz? Hát én arra nem vagyok kíváncsi!
Martin: Amikor régebben erről faggattak, mindig ezzel példálóztam: abban a bizonyos lemezes szatyorban ott volt Chuck Berrytől a "Sweet Little Sixteen" [édes kis tizenhat éves - a ford.] - arra gondolok, hogy Chuck Berry-t még le is ültették a Mann-törvény vagy mi értelmében, mert kiskorú személyt vitt át az államhatáron - de a könyvében, az önéletrajzában, azt írta, hogy: "ó, hát csak azért írtam azt a számot, mert az ügynököm szerint az volt az a korosztály, akiknek bejön a zeném."
Rob: De fura! Jó, lenne még néhány dalokkal kapcsolatos kérdésem, aztán pontot is tehetünk a podcast végére. Szóval akkor kérdezem is: az It's No Goodban az a refrén, "Don't say you..." á, inkább nem is éneklem.
Martin: (nevet)
Rob: Amikor azt megírtad, úgy volt-e, hogy mittomén, mosogattál és egyszer csak elkezdesz énekelni, hogy: (a refrén dallamát dúdolja)... Ha sikerül kitalálni egy ilyen fülbemászó dallamot, ami egyszerűen csak fantasztikus - ezt úgy mondom, mint aki nagyra tart egy ilyen szuper, fülbemászó melódiát - hogyan...? Mert hát a stúdióban vagy, és egyszer csak beugrik, hogy (a refrén dallamát dúdolja)? És ha éppen a kutyát sétáltattad? Ó, nem bírom megállni, hogy tovább ne dúdoljam.
Martin: (nevet)
Rob: Tudod-e rögtön, hogy az a dallam be fog válni, mihelyt rábukkantál?
Martin: Nem. És kifejezetten erre a dalra emlékszem is, és egy barátom nagyon örülni fog neki, hogy rákérdeztél, mert van egy barátom, Denise D'Sylva [Kessler asszisztense volt a Devotional és Exotic turnén], aki Ausztráliában lakik, és nem sokat látjuk egymást, de amikor megírtam ezt a számot, úgy éreztem, hogy talán egy kicsit túlságosan is popos lett. Mindig megvan nekünk, ugye, ez a határvonal, amit meghúzunk, és ha egy szám túl messze megy rajta, akkor elgondolkodunk: "hm, nem is tudom, mit kezdjünk vele?" Ha felvesszük a repertoárba, akkor rendesen változtatnunk kell a számon vagy ilyesmi. Szóval nem azt gondoltam, hogy: "nahát, ez egy szédületes dal, egy megasláger", hanem, hogy: "nem is tudom". És még emlékszem is, hogy eljátszottam Denise-nek egy gitáron, ő meg azt mondta: (Martin, elég gyenge ausztrál akcentusban:) "Nem, Martin, ez lesz az, ezt le ne hagyjátok a lemezről, sláger lesz belőle!"
Rob: Tényleg?
Martin: Igen.
Rob: Ennyi, Denise felismerte, a dal leglecsupaszítottabb, vázlatos formájában...?
Martin: Igen.
Rob: Szóval nem is veszed észre, hogy minekünk ki sem lehet majd robbantani a halántéklebenyünkből [az agy hallásért felelős területe - a ford.] az elkövetkező tizenhárom évben, merthogy annyira...? Te csak arra gondolsz, hogy "hát, valahogy kipottyant, itt van, tessék"? Nem is feltétlen vagy tudatában a szám potenciáljának?
Martin: Nem, azt hiszem, talán párszor volt úgy, hogy a stúdióban voltunk, az egész banda, és befejeztünk valamit, és azt hiszem, egymásra néztünk és azt gondoltuk: "ebből talán lehet, hogy sláger lesz." Volt ilyen egy párszor. Tudod, angolok vagyunk, te mondtad!
Rob: Britek, bizony!
Martin: (nevet) Az egyik legtréfásabb, azt hiszem, a "Personal Jesus" volt. Azt hittük, hogy le sem fogják adni egyáltalán, mert még abban sem voltunk biztosak, hogy eleve ki lehet-e... különösen Amerikában... ki lehet-e mondani a Jézus szót a rádióban.
Rob: Ja-ja. Szóval, ez nyilván szakállas kérdés lesz, de mi volt meg előbb abból a számból? A cím, a dalszöveg, vagy a gitáros rész - ami ugye nyilván egyszerűen csak fantasztikus?
Martin: Ez most először egy kicsit bizarr lesz, mert...
Rob: Szerintem azon már rég túl vagyunk.
Martin: (nevet) Ha dalt írok, gyakran nem arról van szó, hogy leülnék és megírnék egy verset, vagy hogy megkomponálok egy zeneszámot, és aztán kezdek neki szöveget írni hozzá. Fogok egy gitárt, vagy elkezdek valami dalt játszani a zongorán, vagy valamin elindítok egy basszust, és egyszerűen csak elkezdek énekelni, azt, ahogy természetesen adja magát. Na, innen szoktak jönni az ötletek a számokhoz. És nem is tudom, hogy ilyenkor valami olyasmiből merítek-e, ami már létezik valahol, vagy... Nem tudom. De a dalok néha szinte maguktól íródnak.
Rob: Szóval van valami módszer, amellyel... Majdnem mintha hagynád az elmédnek, a racionális/elemző/kitekintő/örökké csak az adatokat regisztráló, meg az útitervet, amelyikkel magunkon kívüli szempontba szoktunk helyezkedni és gondolni, hogy: "szerintem ezt most jól csinálom, vajon nekik is bejövök? Vajon én...?" Majdnem mintha úgymond el kellene érnie az embernek azt a zónát, ahol az [ti. a racionális stb. elme - a ford.] elhallgatott vagy nincs az útban - vagy, ahogy egyes hagyományok nevezik, a majomagyat - és akkor az ember tulajdonképpen csak hallgatózik, hogy mi van egy-két réteggel lejjebb. És akkor kipottyan.
Martin: Igen.
Rob: És ez pottyant ki. A "your own personal Jesus" pottyant ki, egy loop vagy egy gitáros rész vagy valami tetejére.
Martin: Hát igen, úgy értem, a dallam azért annyira nem bonyolult.
Rob: És a banda? Úgy voltál-e vele, hogy "ugye, nyilván Personal Jesus a címe"? A banda úgy volt-e vele, hogy: "igen, ez hatni fog, szuper ez a dal", vagy hogy: "Miii?... Martin, ezúttal túlzásba estél!"
Martin: Nem. Nyilván nem gondoltunk rá azonnal kislemezként, mihelyt a banda először hallotta, és szerintem a stúdióban sokkal kommerszebb lett belőle, a jó értelemben, mint amilyennek a demóból hangzott. De azt hiszem, hogy amikor aztán tényleg úgy döntöttünk, hogy kislemezként dobjuk a piacra, egy kicsit haboztunk.
Rob: Aztán meg te lepődsz meg elsőnek a fogadtatásán.
Martin: Ja, mindannyian! El sem akartuk hinni, hogy mekkora sikere volt.
Rob: Nagyon érdekes. És hát a Personal Jesus a Violatorön van. Van azon egy olyan szám is, hogy Policy of Truth. Az égegyadta világon miféle hangok azok egyáltalán? Érted, hogy mondom? Ugye mintha idejönne valaki egy másik bolygóról, és én éppen valami, akármi zenét hallgatnék, azt mondanám: "Ez itt a gitár, ez a dobok, ez csembaló, ez meg fuvola." De abban a számban, ha azt a számot mutatnám neki, azt mondanám: "Ez itt mintha... izé... nem is tudom..."
Martin: Úgy érted, a fő riff, az a hang?
Rob: A riff, van benne, ugye, három vagy négy rész, ami úgymond egymásra van stócolva, nagyon szorosan, a mixben. Gondolom, valami nagyon szubjektív esztétikai elgondolás lehet az egész mögött, amikor is egyszerűen csak úgy gondolod, hogy "úgy kellene, hogy hangozzon, mintha összekevernénk a megütött üvegpohár szélének a hangját azzal, hogy..." Érted, hogy mondom? A stúdióban csak annyi jár-e a fejedben, hogy: "Tudni fogom, mihelyt meghallom"? [ezt nem Alantől vagy Floodtól kellene inkább kérdezni? :) - a ford.]
Martin: Szerintem ennél sokkal szervesebben megy a dolog. Szerintem az általad említett hangoknak egy része hangminta volt, amit mi... még a Violator alatt is egész sok samplinget csináltunk, szóval az valószínűleg valami furcsa ázsiai hangszer sample-jeit tartalmazó CD-ről jött, vagy egy klasszikus ázsiai zenei CD-ről, benne egy hajlítással [bend - a ford.: ?]
Rob: Jó, mert hiszen a fülünk, egész jól ismerjük a hangok széles skáláját, és nekem momentán nincs az adatbázisomban egy hajlított ázsiai izé, szóval meghallom, és csak arra tudok gondolni: "Ez meg mi...?"És akkor még egy kérdés. Live in Berlin, ott van ez a Just Not Tonight?
Martin: A But Not Tonight, igen.
Rob: But Not Tonight. Jó, But Not Tonight. Ott van ez a pillanat a végén, van, ugye, egy refrén - ezt már nem fogom nektek elénekelni - és akkor a dal elhalkul, kis szünet, aztán a stadion lassan, mint valami hullám, ami a part felé tart, az egész fokozatosan elkezd kialakulni, és hallani, hogy egy maroknyi ember énekli azt a refrént, aztán egyre többen és többen... Te ott állsz a színpadon a stadionban, és ez a valami, ami kétségtelen, hogy valahonnan csak előpottyant neked egy hónappal vagy két-három évvel korábban, mindegy, mennyivel. Érted, hogy mondom? Csak az imént adtad oda az embereknek ezt az ajándékot, a számnak vége, és az összegyűlt tömeg elkezdi ismételni a refrént, és az egész tele van örömmel és bánattal. Olyan érzés, mintha mindenki... Tudod, a buddhizmusban van ez a rezonáló intervallumnak hívott valami, amikor mindannyian egy ritmusra lélegzünk, szinte olyan, mintha élettanilag is elkezdenénk egymáshoz hangolódni. Ugye nyilván ez a közös éneklés és sírás ereje. Te merre is jársz abban a pillanatban? Érted, "na, itt szoktuk abbahagyni, ők meg folytatják", vagy egyszerűen csak jelen vagy a pillanatban, vagy pedig: "a következő számnál kelleni fog a gitárom"? Felötlik benned valaha is a gondolat, hogy: "Én vagyok Martin Gore, én csaptam ezt a zajt, ez itt az életem, és ötvenezer ember fogadja be éppen spontán azt a valamit, ami az énemen, egy brit férfi énjén keresztül pottyant elő"? Érted, hogy mondom?
Martin: Nem, tényleg szédületes. Gyakorlatilag minden egyes este, mikor turnézunk, végtelenül elkényeztet a közönségünk. És azok a varázslatos pillanatok csak úgy megtörténnek, rendszeresen. A dalmenet közben valószínűleg háromszor-négyszer fordul elő, hogy valami effélét csinálnak a számok végén. És [a közönség éneklése] csak folytatódik tovább, egészen öt percig. Dave végül többnyire mondani szokott valamit, vagy tapsol egyet, vagy csinál valamit, hogy leállítsa őket. De tulajdonképpen érdekes kísérlet volna megnézni, meddig folytatnák, ha tényleg nem állítanánk le őket.
Rob: Mert hogy a tömeg csak úgy volna vele, hogy: "tudnánk ezt még csinálni álló éjszaka".
Martin: Ja. Ez különben amúgy nagyon is európai szokás. Amerikában nem sokszor szokott megtörténni. Európában imádnak énekelni.
Rob: Igen: Mert hiszen nektek mindig is megvolt a törzshelyetek, a kocsmátok, ahol mindenki énekelt, a zene közös volt, közösségi. Olyan sok amerikai számára pedig a zene olyasmi, ami annak való, aki tud énekelni, vagy szerepelni. Az ember szerepel, mert zenész - szemben valami olyasmivel, ami mindannyiunknál közös. Nekünk nincs más hagyományunk, mint ugye nyilván sokak számára, a templom. Egyébként nemigen van olyan nagyon sok tere a közösségi éneklésnek, szemben azzal, hogy... És a legtöbben meg az alvóvárosokban laknak, szóval nincs az, hogy csak sétál az ember egy háztömböt és van egy összegyűjtött dalok összessége, amit mindenki ismer.
Martin: Hát igen, nos, Európában szerintem a közönségünk olyan fanatikus, amolyan szekta-féle, sőt talán már az egyház-félével határos. Szóval talán egy kicsit mintha afféle áldozás menne végbe azokban a pillanatokban.[LOLLOLOL, Martin, csak nem az eukarisztiát/úrvacsorát akartad mondani? - a ford.]
Rob: Abszolúte, igen. Mindig azt szoktam mondani: van itt valami. Van itt valami ilyenkor. Van valami, ami összeköt minket, ami áthalad rajtunk keresztül, és vannak ezek a pillanatok, amikor mindannyian megtapasztaljuk, megízleljük és szinte szemmel látható a teremben. És nyilván a vallás az a kísérlet, hogy nevet adjunk neki, az pedig lehet nagyon is hasznos, vagy nem hasznos.
Martin: Igen.
Rob: Nagyon érdekes. Szóval, ha megcsinálom ezt a podcastot, és meg se kérdezlek meg, hogy... Lesz még Depeche Mode album?
Martin: Most éppen azt tervezzük, hogy lesz egy találkozónk az elkövetkezendő pár hétben, és azt reméljük, hogy áprilisban nekikezdhetünk, úgy tudom.
Rob: És kavarog már valami a fejedben, vagy a géped meghajtóján? Megvannak nagy általánosságban a témák, az ideák, vagy csak különböző kis "Don't say you want me"-k?
Martin: (nevet) Benned egy énekes veszett el!
(mindketten nevetnek)
Martin: Csak nem póténekesi melót keresel?
(tovább nevetnek)
Rob: Jesszusom, dehogy, még csak az kéne. De ha keresnék...
Martin: Biztos vagyok benne, hogy valahogyan bele lehetne suvasztani a napirendedbe.
Rob: Tudod, voltam Green Day-koncerten, és mielőtt kijöttek volna [a színpadra], egy haverjuk kijött egy nyúljelmezben, részegen, és csak táncikált egy sort a színpadon körbe, ivott tovább, és ez abszolút... a tömegnél megtörte a jeget. Mire a banda a színpadra lépett, már úgy voltak, hogy: "Nyomás!" Szóval, talán a részeg nyuszi lehetnék? Nem is tudom!
Martin: (nevet)
Rob: De ennél többet... nem, nem.
Martin: De ja, visszatérve a kérdésedre: igen, persze, már befejeztem és demóztam egy pár dalt, Dave demózott egy pár dalt, szóval jó passzban vagyunk, készen állunk nekikezdeni.
Rob: Szóval a hivatalos infó az, hogy bizonyos személyeknek lesz egy találkozója.
Martin: (nevet)
Rob: Hát, nagyon örülök, hogy sort keríthettünk erre a beszélgetésre, nagyon érdekesnek találtam. És szeretem hallani... Különös, de mindig inspirálónak találom, ha emberek: "Ebbe az irányba léptünk, ez jól sült el, az a lépésünk viszont nem, az nehéz volt. Majdnem feladtuk Amerikával kapcsolatban, majdnem..." A küzdés nekem ugyanolyan inspiráló és megszentelt, mint amikor végre beindulnak a dolgok.
Martin: Ja.
Rob: És tudom, sokak nevében beszélek: amiről énekeltetek, az csaknem olyan, mint megtalálni az istenit a hétköznapiban. Van, aki egy székesegyházban fogja azt keresni, de van, aki a verítékben, a vérben, a bőrben, az anyaföldben, a mindennapi dolgokban. És ez egyszerűen nagyon...
Martin: Köszönöm, ezt nagyon szépen mondtad.
Rob: Igazán inspiráló, igazán gyönyörű, szóval, várom a következő adagot!
Martin: Köszönöm.
Rob: Rendben, nincs mit. Áldás, békesség, mindenkinek! Martin Gore stúdiójából jelentkeztünk, a műsornak vége.
