David McElroy így írt az 5 évvel ezelőtti berlini turnézáróról az Almost Predictable Almost blogon. Fordítottam:
"Még soha nem voltam a Waldbühne-ben, és megdöbbentett, hogy milyen lenyűgöző helyszín. A környezet hihetetlen és a hangzás tökéletes. Ez valóban egy varázslatos hely. Tegnap este két dologról akartunk megbizonyosodni - van-e jó hely a stadionban, de ami még fontosabb: van-e árnyékos hely? Skótok vagyunk, így a berlini őrült hőség nagyon-nagyon új volt számunkra. Túléltük a sorban állást, és a színpad bal oldalán foglaltunk helyet.
Minden alkalommal, amikor egy Depeche Mode turné véget ér, elkerülhetetlenül elkezdenek keringeni "a zenekar ezután abbahagyja" pletykák. Emlékszem, valaki például magabiztosan azt mondta nekem, hogy a Tour Of The Universe után feloszlik a banda. Vajon a tegnap esti koncert volt az utolsó alkalom, hogy élőben láthattuk a Depeche Mode-ot játszani? Nem tudom, és a zenekaron és a belső körükön kívül senki más sem tudja ezt. Az a gondolat azonban, hogy ez lesz az utolsó koncertjük (amit a szokásosnál sokkal többen mondtak most), minden bizonnyal a közönség fejében volt tegnap este. Ünnep volt a levegőben, de ez valahogy egyfajta szomorúsággal fűszereződött. Tudom, mert én is így éreztem. Ha a tegnap este volt az utolsó fellépésük, akkor nagyon látványosan a csúcson fejezték be.
A zenekar a koncert legelejétől csúcsformában volt. A Going Backwards szinte végigdübörgött a Waldbuhnén, megadva az est alaphangját. Míg a So Much Love visszatérését tegnapelőtt örömmel vettük, addig az It's No Good tegnap este második számként visszatért a setlistbe, és lenyűgözően dübörgött a hangszórókból. Ha egy ilyen dalt vagy a Stripped későbbi, brutálisan jó verzióját hallod ebben a környezetben, akkor tudod, hogy ez a helyszín a Depeche Mode-nak készült. A tegnap esti Stripped nyitó szintidallama talán életem egyik legnagyobb zenei élménye volt. Lélegzetelállító volt - hallani, nézni a színpadot, ahogy a Nap lenyugszik és leszáll az alkony... minden hajszálunkban éreztük, hogy az egész tömeg transzban volt.
Más szóval, nagyon élveztem a Strippedet tegnap este.
Nem fogok ezzel az egész "feloszlás" dologgal foglalkozni, de voltak olyan pontok tegnap este, ahol ennek a gondolatnak, az egész esemény érzelmességének és a Depeche-korsókban árult túlárazott sörnek a kombinációja egy kicsit elérzékenyített. A World In My Eyes alatt döbbentem rá, hogy mennyire fontos számomra ez a dal és a Depeche Mode. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez lehet az utolsó alkalom, hogy élőben láttam játszani, és ez egy nagyon furcsa pillanat volt. Bevallom, hogy ekkor könnybe lábadt a szemem, de tudod mit: na és? Azt akarod, hogy a zene érzelmeket ébresszen benned. Azt akarod, hogy megmozgasson. A Depeche Mode mindig is ezt tette velem, amióta rajongó vagyok, és tegnap este sem volt ez másképp. Gondolom, hogy a közönségben lévő 22 000 ember sok ponton ugyanezt érezte tegnap este.
A setlist érdekes volt. Nem hiszem, hogy bárki látta volna, hogy a Poison Heart egyhamar visszatér a koncertrepertoárba, de mégis játszották. Ekkora hatalmas helyszínen működött is, a "woah-oh-oh" rész még mindig teret ölelően hangzik, de egy kicsit lelassította a koncertet. A Where's The Revolution sajnos szintén ilyen hatással volt, de ezek apróságok - minden más a helyén volt volt, és a zenekar az egyik legjobb koncertet adta, amit valaha láttam tőlük.
A Cover Me és az Everything Counts is csodálatos volt. Az Everything Counts végén a közönség énekeltetése úgy tűnt, hogy soha nem ér véget. A Personal Jesus-ben úgy tűnt, mintha egy extra adag fenyegetés lenne benne, az Enjoy The Silence pedig, minden idők kedvenc dala, egyszerűen varázslatos volt. A "Heroes" visszatérése is jó volt, tekintve, hogy milyen városban voltunk, és szerintem Dave nagyszerűen adta elő. Tavaly júniusban Londonban az egész Olimpiai Stadiont átjárta a dalt, és ugyanez történt tegnap este a Waldbühne-ben is megtette. Dave azzal fejezte be a dalt, hogy "Ez neked szántuk, Dave", miközben az ég felé mutatott. Csodálatos pillanat.
A Never Let Me Down Again tegnap esti verziója volt az egyik leghangosabb és legfenyegetőbb verzió, amit ezen a turnén hallottam. Egy monumentális elektro-bestiát játszottak olyan hangerővel, ami egy várost is el tudott volna nyomni. Felháborítóan jó volt. A dal alatt olyan ember lett belőlem, akik élőben közvetítik a koncerteket a Facebookon. Tudom, hogy idegesítő, de úgy éreztem, meg kell örökítenem.
Martin feldobta az estémet azzal, hogy visszahozta a The Things You Said-et. Még soha nem láttam ezt a dalt élőben, és egyszerűen tökéletes volt. Megint úgy tűnt, hogy ekkor valami a szemembe ment. A másik két száma, az Insight és az I Want You Now is gyönyörű volt, az I Want You Now végén egy epikus énekléssel. A Home hiánya meglepő volt, de a három szám mindegyike csodálatos volt.
Az estét a setlist legutóbbi, meglepetésszerű kiegészítése, a meglepően lelkesítő és valójában elképesztően élvezetes Just Can't Get Enough zárta. A Personal Jesus vége és a Just Can't Get Enough kezdete között volt egy kis szünet, kíváncsi voltam, mi következik. Ilyenkor az ember mindig reménykedik a Lie To Me-ben, a Rush-ban vagy a rajongók más kedvencének felbukkanásában, de a Just Can't Get Enough jó választás volt. Akárcsak az I Want You Now, ez is tömeges énekléssel zárult, és mind a zenekar, mind a közönség nem akarta abbahagyni. Minden jó dolognak véget kell érnie, és Dave be is fejezte. Búcsúzóul azt kiáltotta, hogy "That's all folks!", mielőtt a sokat elemzett "We'll see you all some other time" következett. Lehet találgatni, hogy ez mit jelent.
A tegnap esti koncert valóban lenyűgöző volt, és egy sokáig emlékezetes turné csúcspontján fejeződött be. Senki sem hagyta el a helyszínt úgy, hogy hiányérzete lett volna, senki sem érezte magát lehangoltnak. Mindenki feldobottan, jókedvűen távozott e hihetetlen zenekar újabb hihetetlen teljesítménye után.
A Depeche Mode és a Waldbuhne egymásnak vannak teremtve. Remélem, máskor is találkozunk - a biztonság kedvéért a 2021-es beosztásomat üresen hagyom."
