Depeche Mode: Spirit (6/10)
Valami tényleg brutálisan elcsesződött a világban, ha már a Depeche Mode sem a meggyötört lélek fekete bőrnadrágban izzadó kozmikus fájdalmára húzza fel a soron következő albumát, hanem több mint harminc év után úgy érzik: ami odakint van, az még annál is több okot ad a latex búslakodó felöltésére, mint ami odabent. Talán az 1983-as, a Margaret Thatcher-éra derekán megjelent Construction Time Againen volt csak ennyi politizáló dal, de még azok sem voltak annyira direktek, mint a most megjelent tizennegyedik lemez (úristen!), a Spirit jópár száma.
Ősember-mentalitás, visszafordított történelem, az összes profitjukat megtartó nagyvállalatok, a népet fegyverrel és terrorral fenyegető és manipuláló hatalom, lincselés az utcán, álhírek, tájékozatlan vezetők, tanulatlan újságolvasók: Martin Gore dalszövegei mintha a brexit és Donald Trump miatt kesergő Guardian és New York Times publicisztikáit fordítanák le kortárs szintipopra. Ezek után Dave Gahanék teljesen érthetően húzták fel magukat Richard Spenceren és küldték el a picsába a jólfésült amerikai újnácik vezérét, amikor az nemrég a kedvencének, sőt az alt-right hivatalos együttesének nevezte a DM-et. (Hogy a nácik idehaza is vonzódnak valamiért hozzájuk, arról Pándi kolléga osztotta meg az emlékeit.)
És nincs is ezzel semmi gond, így az ötvenes éveik derekára már úgyis kezdett egészen kínos lenni, hogy a ráncosodó Gahan és kissé leeresztett társai még mindig mintha kizárólag egy szexuálisan túlfűtött, de érzelmileg súlyosan visszamaradott tinédzser tapasztalati világából építkeznének (ami ettől még, félreértés ne essék, alapvetően tök szórakoztató és elég jól működik, és ezen a lemezen is akad persze néhány ilyen dal). Ami viszont sajnos gond, hogy a váltás jegyében hiába dobták ki az eddigi producerüket is, a helyére behozott (korábban az Arctic Monkeysszal, a Foalsszal és a Klaxonsszal is dolgozó) James Ford minden idők egyik legfantáziátlanabb, legjellegtelenebb zenei alapjait rakta alájuk. Az album húzódalán, a Where's The Revolutionön kívül így minden annyira enervált és elnyújtott lett, mintha nem is a populizmus terjedése miatti elkeseredettségről, hanem a kezdődő potenciaproblémáikról énekelnének.
Az angolszász zenei sajtó viszont érthetően annyira rákattant ezekre a dalszövegekre, hogy rendre két csillaggal és húsz-harminc százalékkal felülértékeli a sajnos totális unalomba fulladó lemezt. De mi itt Magyarországon legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy végre lett egy olyan DM-album, amit Ákos biztosan nem fog tudni egy az egyben lemásolni. (panyi)
Itt a cikk eredetije:
