Kerek harminc éve, 1988 március 9-én lépett fel második alkalommal a Depeche Mode Budapesten, ami talán minden rajongó számára a legnagyobb, igazi identitásélményt jelentő DM-buli volt, amikor is sokan 9-én veszítették el a szüzességüket, de már a 10-i ráadáskoncerten újra megtalálták. Ennek a 30 évfordulóját ünnepelhettük ugyanazon a helyrajzi számon, a BS helyén átadott Arénában.
Szintén kimaradtak a 2009-es Sound Of The Universe dalai, ami végül is érthető: a zenekar talán leggyengébb albuma, ugyanakkor a Wrongot azért eljátszhatták volna róla. Kimaradtak az Exciter számai is, a rajongók közül sokan ezt tartják a másik igazán gyenge DM-albumának, ami tényszerűen nem is lenne igaz, hiszen a dalok fele potenciális sláger volt. Szóval, a koncert valójában nem is az új lemez bemutatója volt, hanem az Ultra valamivel több, mint húsz évvel ezelőtti megjelenése előtt tisztelgő nagygyűlés, hiszen az 1997-es albumról öt, míg az új albumról (melynek a turnébemutatója volt elvileg) csak három szám hangzott el. Persze, a tényleges bemutatója tavaly májusban volt a Groupama arénában, ezt a vendégeskedést pedig inkább afféle kísérőajándékként lehet felfogni.
A koncert természetesen teltházas volt, Dave Gahan természetesen azt csinált a közönséggel amit akart, amikor a tenyerét rázta, akkor 12.000 ember rázta a tenyerét, de Gahan valójában azt akarta, hogy mindenki tapsoljon, azaz érezze jól magát. És ez úgy ment, varázsütésre. A régebbi daloknak (pl. Everything Counts, Stripped) jót tett hogy a zenekar egy remek dobost és plusz szintissel a zenekar mögé, olyan dinamikát kaptak a felvételek, hogy ideje lenne sorlemezen, és nemcsak DVD-ken dokumentáln a klasszikus szintipop slágerek organikus fejlődéseit. Pont olyan jót tett a régi slágereknek az idő, ahogy egy kölyökarcú sztárt tesz charme-ossá néhány nevetőránc. Dave dress code-ja és frizurája nem sokat változott az elmúlt tíz évben, mellényke, középhosszú haj (semmi felnyírás, miközben csúcsra vannak járatva a körúti barber shopok), a fenekét ugyanúgy rázza, és ugyanúgy hozza a 2-3 kötelező forgást is, szóval a meglepetés inkább az lehetett, hogy még mindig mennyire hibátlan, még mindig mennyire biztos minőséget jelent egy-egy Depeche Mode-koncert.
Talán csak az volt meglepő, hogy ha egy zenekarnak rengeteg potenciális slágere van, akkor miért nem játssza el azok nagy részét, és miért épít ilyen erőteljesen a középtempós dalokra, de ez persze már egy ideje slágertéma a rajongók között. Talán azért, mert nem egy haknizenekarral van dolgunk, hanem egy jól átgondolt alkotói koncepcióval dolgozó, a vizuális világát is rendre megújító művészi projekttel. És hogy ezt még élvezni is lehet? Naná! De a tegnapi koncertben nemcsak ez volt az izgalmas, hanem a is, hogy harminc éve ugyanitt hallottuk az A Question of Time-ot és a Never Let Me Down Again-t, amikor még egy diktatúrában éltünk, de két este, kétszer 12.000 kamasz ávós kabátokban, bakancsokban, felnyírva megmutatták, hogy milyen az, amikor a gyerekek úgy viselkednek, mintha éppen forradalmat csináltak volna. Amikor tehát Dave Gahan azt kérdezte a koncert közepén, hogy Where’s the Revolution?, akkor mi tudtuk: majdnem ugyanitt, és kerek harminc éve. Igaz, hogy csak játékból, de egy tizenhét évesnek akkor éppenséggel ez vérre ment.
Vezető kép: Mohai Balázs