Világszerte meglepően megosztott a rajongók reakciója a SPIRITS IN THE FOREST mozifilmre. Sokan kiemelik a gyönyörűen fényképezett koncerthelyszíneket, az érzelmes sztorikat és azt, hogy végre nem egy steril koncertfilmet láthattunk, hanem a rajongás és a személyesség került előtérbe a filmben. Jónéhányan viszont kifogásolják, hogy kevés volt a zene, a sztorik nem futottak sehová, nem igazán tudtuk meg egyik történetnek sem a végét, és nem volt valódi kapcsolat a rajongók és a zenekar között; mintha két különböző filmet néztünk volna párhuzamosan. Sokan nehezményezték a meleg brazil rajongó kapcsolatának kidomborítását, megint mások a kemoterápiáról szerettek volna kevesebbet megtudni. A magyar rajongók közül sokan kapták fel a fejüket a román rajongón, aki az Enjoy The Silence átértelmezését a saját bevallása szerint „ősi román hegyek között” forgatta. Sokan érzelmesnek, megint mások hatásvadásznak tartották a Precious és a válás, valamint az A Pain That I’m Used To és a kemoterápia összekötését. Néhányan csalódottak voltak, hogy a magyar rajongók nem kerültek szóba a filmben, de Kalenda NIki magyar zászlója a Never Let Me Down Again alatt így is jónéhányunk szívét megdobogtatta. Sokan találták fülsértőnek a koncertfelvétel hangzását (főleg az első néhány dalnál), ami éles ellentétben állt a film „rajongói” részének a kiváló hangzásával. Jópár rajongó szerint a filmnek hirtelen lett vége, és amikor a közönség tapsban, és esetleg éneklésben tört volna ki, teljesen váratlanul bevágták a kolumbiai rajongót: „Mit néztek? Már vége a filmnek!”. E sorok írója például nagyon hiányolta Dave elbúcsúzását a Just Can’t Get Enough végén: „That’s all, Folks!” Sokan viszont kiemelik, hogy a Personal Jesus és a Never Let Me Down Again sose volt még ilyen hangulatos, hiszen majdnem végig a színpadról mutatták a tomboló közönséget.
Összességében egy igen érdekes, megosztó film lett a Spirits In The Forest, amit minden bizonnyal jónéhányszor újra fogunk még nézni! �
