Másodjára következzék egy hosszabb írás, a Népszavából, a szerző Podhorányi Zsolt.
Megállíthatatlan Depeche Mode-menet
A brit együttes világsztárhoz méltó koncertje az Arénában
A Depeche Mode harminc éve elfelejtett felbomlani – pedig pestiesen szólva a tagok dolgoztak a szakításon. Talán a közönség forró szeretete, újabb rajongógenerációk felnövekedése is segített a formáció egyben tartásában. A zenekar pályájának titkán töprengtünk, míg a dugig tömött Sportaréna forró hangulatú koncertjén hallgattuk muzsikájukat.
Jó volt nátha- és influenzavírusnak lenni hétfő este a Budapest Sportarénában. E járványos időben tömve volt a csarnok a Depeche Mode koncert hírére. Mi az, hogy tömve, kevés volt az Aréna a zenekar hazai rajongóinak. Rajongót írok, de bizony a klasszikus, fekete selyem- és bőrszerkós, sötét színekben pompázó tini lányból, akinek a világgal szembeni minden ellenérzését igazolja és megfogalmazza a melankolikus szintetizátormuzsika: csak mutatóban lézengett az első traktusokban néhány. Láttunk ellenben sok divatos ruhába bújt, ápolt húsz- s harminc- évest, szolidan ünneplő negyvenes-ötvenest, felénk jött egy-két zavarba ejtő dekoltázs, és felfigyeltünk mindennek koronájaként egy tükröződő nadrágra (életünkben először). Ezzel a közönség extravaganciája ki is fogyott az ötletekből, a farsangi hangulat elillant, inkább a szilveszter utóhatásait éreztük, mert elég sokan az etilalkohol különféle származékainak minél szorgalmasabb fogyasztásával szerették volna még inkább emlékezetessé tenni az estét. (A könnyebb füstölnivalókat most ne firtassuk.) Hiányoltuk azokat a régi, külvárosi és belvárosi, fekete körmű lányokat szakadt neccharisnyában, akik elmaradhatatlan virágai voltak a nyolcvanas és kilencvenes évek bulijainak, dupla s-sel és hosszú óval ejtették a Depeche Mode-ot. Hol lehettek? Talán ők voltak azok, akik ma szolid pulóverben, kosztümnadrágban, visszafogott ezüst ékszerekkel foglaltak helyet (majd ugrottak talpra) az ülősorokban? A Depeche Mode bizony elkoptatott egy generációt. Akik 1985-ben a Volánpályán várták őket szívszorongva, többségükben valószínűleg a híradót nézték otthon a koncert helyett, és akik önfeledten csápoltak az Enjoy the Silence-ra, talán még meg sem születtek, amikor 1980-ban David Gahan csatlakozott egy alakuló formációhoz, amelyet később Depeche Mode-nak hívtak. A zenekar nevét lehet távirati stílusnak fordítani, de jelenthet gyorsan múló divatot is a francia–angol névházasság. Ez a divatirányzat azonban három évtizede makacsul tartja magát, a formációt nem bomlasztották fel az elvándorló tagok, a személyi ellentétek, David Gahan korábbi drogfüggősége, túladagolása, öngyilkossági kísérlete, Martin Gore italozása és Andrew Fletcher idegösszeomlása. A Depeche Mode létező, működő zenekar, nem nosztalgiaformáció, új lemezt ad ki és szinte a színpadon él. Ha vesszük a fáradságot és meglátogatjuk a zenekar honlapját, látjuk, hogy szinte minden másnap, harmadnap koncertet adnak különféle országokban, stadionokban és arénákban. A titokra vagyunk kíváncsiak, de az együttes nem enged bepillantani a kulisszák mögé. Dave Gahan, az énekes bizony már nem húszéves. Az a kölyökarcú kamasz, aki a nyolcvanas évek végén másolt videokazetták szemcsés felvételein át felénk nézett, bizony manapság csontsovány, ritkás hajú, sokat megélt férfi ember benyomását keltette. Borostás arcát láva ráfoghatnám, hogy fáradt, és rutinból énekelt, de meg kell adni, szinte felszántotta a színpadot, a hangja pontos volt, és bizony volt ereje, amikor megragadta a mikrofonállványt és teli tüdőből kieresztette a hangját. (Kissé igazságtalan, de a program szusszanásnyi szünetében, amikor a gitáros-billentyűs Martin Gore énekelte a Home-ot, valóságos karavánok indultak a büfébe sörökért és egyéb lélekmelegítőért.) Mondhatjuk, hogy szinte biztonsági programmal készültek, hisz sorra dörögtek az olyan nagy slágerek, mint a Wrong, a Personal Jesus, az In Your Room vagy a Behind the Wheel. Mondhatjuk, de ugyanakkor ráébredünk arra is, hogy a tíz-, tizenöt, húszéves, ronggyá játszott számokat nem koptatta el az idő. Nem gondoljuk, hogy a new wave korszak kísértetei járták be a színpadot. A szintetizátor régi frázisa ma is ütött, ugyanúgy meglepődtünk a fordulatain, mint amikor először hallottuk a televíziótörténetet író Music Television adásában. A Depeche Mode nehéz hangzása, melankolikus, rockos popzenéje, érzelmes szövegei hamisítatlanul eredeti hangot képviselnek, diktálták a divatot, nem pedig követték a módit. Kevés ennyire önálló utat járó zenekarnak volt bérelt helye a brit slágerlistákon, és túlzás nélkül állítható, együttesek ezrei követték receptjüket szerte a világon – és idehaza. (Több-kevesebb sikerrel.) Ma, negyven fölött, megállíthatatlan utazócirkuszosként járják a világot és fáradhatatlanul adják egyik koncertet a másik után. Szokás kiemelni, hogy gyakran fordulnak meg Magyarországon, a nyolcvanas évek közepétől tényleg rengetegszer léptek fel. Göd mellett még klipet is forgattak és cikkeztek valamiféle flörtről is egy hölggyel, aki gyakran szerepel a színes lapok címlapján – és nem szenzációs tudományos felfedezései miatt. De máshová is visszajárnak. (Dave Gahan rosszindulatú daganata miatt tavaly májusban és júniusban vagy tíz arénakoncertet kellett lemondaniuk.) Talán maguk is meglepődnek, hogy három évtized múltán félelmetes tömeg gyűlik össze koncertjeiken, riasztó és bizsergető érzés újabb tini generációk rajongása, az őrjöngés még a hátsó traktusokban is. Bizonyos, hogy nem lehet abbahagyni, lezárni a Depeche Mode történetét, hiába próbálkozik mindegyik tag újra és újra szólókarrierrel. Gyanítom, hogy találkozunk még velük a számukra nagyon is ismerős Budapesten. Ha egészségük engedi...
Itt a Wrong a fellépésről:
