Ezen a történelmi napon sem feledkezünk meg az évfordulós Violator-ről, és az Almost Predictable Blog bejegyzéseiről. A mai írásban David McElroy a Violator három dalával foglalkozik: elsőként a Sweetest Perfection-nel.
"Sweetest Perfection
A Violator második dala egy mestermű. Az albumot nyitó isteni, zseniális Krafwerk-megidézés, a World In My Eyes után távolról dobzörgés kezd közeledni, egy basszusmenet kezdődik hirtelen, és máris érkezik Martin, hogy egy újabb dalt énekeljen az ő furcsa, megszállott szerelméről. Úgy is értelmezhető a dal, hogy valaki túszként tart valakit fogva a garázsában, vagy még jobb ötlet, ha csak egyszerűen élvezzük a dalt.
Két csúcspont van számomra ebben a dalban. Először is, csodás, ahogy a dal építkezik és építkezik a robbanásveszélyes csúcspontja felé. A 43. másodpercnél megjelenő a kavargó zaj, ami a dalnak azt a bizonyos furcsa, klausztrofobikus érzetet adja, tipikusan egy Wilder-féle megoldás, az egymásra épülő rétegeivel. A gitár tétlenül dörmög, majd egy fenséges fémes zaj egyesül egy fura fém ütős hangjával (nagyon Some Great Reward), és elviszi a dalt ebbe a szorító, furcsán ütősökkel teli irányba. De mi a fene jöhet bele a dalba, mint egy váratlan napfelkelte afelett a szeméttelep telett, ahol a DM régi albumai laknak? Meglepetésre egy vons szekció, ami 2 perc 7 másodpercnél kezdődik, hogy lecsillapítson minket, mialatt Martin elmondja nekünk, hogy bármi is legyen a tökéletessége a "válogatott gyűjteménynek", jobb, ha a tartalmát nem tudjuk. De nincs kereskedés, mivel Martin azt mondja a potenciális eladónak, hogy kopjon le, és egy furcsa fémes zaj, ami úgy hangzik, mitnha egy robotmacska nyávogna, visszatérünk egy nagyon is zajos és Wilderes összevisszaságba. Az utolsó két perc isteni. Az instrumentális rész 3 perc 12 másodperctől a zajok és a szaggatott dobok lázadása. Ez az a rész, aminél tuti, hogy légdobolunk mindannyian. Ugye? Oké, de én biztos.
Most, hogy elvesztettél némi értékes időt az előző bekezdés végigolvasásával, emlékeztetlek, hogy két csúcspontot említettem a dalban. A második az utolsó 1 percben történik, egészen pontosan akkor, amikor egy új hang lép be, amikor már csak 48 másodperc van hátra. Mindenki egyszerre mondta biztos a dal hallgatása közben: "Figyelj már, ez úgy hangzik, mint Dave!" Pontosan, ő Dave. Ez egy új látásmód a Depeche-ben. Régóta megszoktuk már, hogy Martin mindig harmonizálja, vagy ellentétes dallamokat énekel Dave-vel, de most először fordul elő, hogy ez fordítva legyen. Egyszerűen briliáns. Alan hagyja őket énekelni, amíg újabb és újabb zajt és zavart kever mögéjük, aztán a dal csúcspontja következik hátrafelé lejátszott zajokkal, és újabb szaggatott és baromira élvezetes kakofóniával.
Ahogy Alan mondta a Shuntban: "Az a fura rész a keverési időszak végén jött össze. Ezt akkor szoktuk használni, amikor már közeledünk a folyamat végéhez, de még nem értünk oda."
Zsémbes gazfickó. Mindegy is, a dal egy igazi meglepetés, és sokkal inkább tűnik egy Dave által énekelt dalnak, pedig tényleg Martiné a vezető vokál.
A dalt 20 alkalommal játszották a World Violation Touron Martin akusztikus blokkjában. Martin 2003-ban 8 alkalommal játszotta a szólóturnéján, azóta nem csendült fel. "
