Ma ismét egy nagyon személyes beszámoló következik az Almost Predictable Almost blogról: egy hölgy, bizonyos Amanda Stock emlékei és érzései következnek a Violator albumról!
"Violator - a személyes megszállottságom
22 éves voltam, amikor megjelent a ragyogó, magával ragadó Violator 1990 márciusában. Akkorra már abszolút a rajongójuk voltam. Folyamatosan azt éreztem, hogy én vagyok az egyetlen rajongójuk az egész világon - de Nagy-Britanniában biztosan. Úgy tűnt, hogy a slágerlisták tele vannak a Stock, Aitken és Waterman által producelt slágerekkel, és noha valamennyire szerettem a popot, de a Depeche Mode volt a minden számomra. A holland fotós és filmrendező, Anton Corbijn a kreatív energiáit az együttes videóinak szentelte, aminek köszönhetően a Depeche Mode stílusos és cool lett a fekete-fehér, kissé film-noir szerű, homályos látásmódjával. Akkortájt baromira csodálatos volt rajongólánynak lenni. Azok a klipek telibe találták az érdeklődésemet. Azon szerencsések közé tartoztam, akik már látták a bandát 1988-ban a Music For The Masses Touron és amikor a dokumentumfilmük megjelent a 101. koncertjükről - stílszerűen 101 címmel - akkor emlékszem, hogy megvettem a videót a HMV-ben az Oxford Street-en, és megnéztem kábé ötvenezerszer. Igen, a filmben látható rajongók is rendben voltak, de nekem az egész az együttes előadásáról és azokról a pillanatokról szóltak, amik a köztük lévő interakciókat mutatták. És ne felejtsük el Alan Wilder kétperces szintibemutatóját a Black Celebrationről! Igen, erről szólt az egész. A Music For The Masses mindenesetre megerősítette a rajongásomat és a szeretetemet a banda iránt, de a Violator emelte az imádatomat megszállottsággá. Olyanná, ami 30 éve tart már.
Ennek három oka volt: 1) a Violator hipnotizáló, hibátlan, innovatív remekmű az elejétől a végéig 2) a zenekar imidzse és az albumhoz tartozó klipek baromira szexik voltak 3) amint említettem, 22 éves voltam, és reménytelenül szerelmes voltam Dave Gahan-be. És ez a három dolog még a mai napig igaz rám. Leszámítva, hogy már 52 vagyok - de elkalandoztam egy kicsit.
Egyszerre hihetetlen és valószínűtlen számomra, hogy a Violator már a 30. születésnapját ünnepeljük, mert még mindig olyan frissnek és eredetinek hangzik, mint anno, ami az igazán klasszikus albumok ismertetőjele. Ha valaki nem ismeri a Depeche Mode zenéjét, és ajánlást kér tőlem, mindig azt mondom: "Kezdd a Violator-rel". Úgy gondolom, hogy a rajongók döntő többségben egyetért velem abban, hogy ez a valaha volt legjobb munkájuk.
Nagyon sokat küzdöttem azzal, hogy szavakba öntsem, hogy mennyire őrjítően tökéletes ez az album. Egy kicsit meg is lepett engem ez, mert azt hittem, hogy könnyű dolgom lesz. De itt elfogynak a szavak. Meg kell hallgatni - el kell veszni, el kell fogyasztani benne, hogy valóban értékelni tudjuk. Szóval az volna a tanácsom mindenkinek, aki olvassa ezt, és soha nem hallotta még a Violator-t - kérlek, adj egy esélyt neki. Nagyszerű lemez. Addig is, írok arról a szerelemről, amit a Violator kilenc dala iránt érzek.
A Personal Jesus volt az első kislemez az album megjelenése előtt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy öröm volt nézni, ahogy az együttes sivatagi cowboyoknak öltözik és szexi éjszakai szenyoritákkal tölti az időt". A dal két bluesos gitárpengetéssel kezdődik (igen, GITÁR), és Dave hirtelen kiáltása következik: "Reach Out And Touch Faith!" Puffogó, dobogó dobritmusok és cool, bluesos gitárriffek visznek el egy vallásos utazásra. Valójában az üdvösség, a bűn, a bűntudat és a megszállottság mind-mind a Violator központi témái lettek. A Personal Jesus még mindig egy olyan dal, ami megragad és elsöpör. Persze, nyilván, minden imádat ilyen. Ez is az oka, hogy a dal örök kedvenc a koncerteken - mert egy pillanatban mindannyian egy egyházközösséggé egyesülünk, amikor felemelt kézzel üvöltjük azt, hogy "REACH OUT AND TOUCH FAITH!". Abszolút féleleműző, spirituális élmény, a zenei mellett.
A fenséges, ragyogó Enjoy The Silence volt a következő kislemez. Még a nem DM rajongók is imádják az Enjoy The Silence-et. Ez egy tökéletes pop dal - extrém fülbemászó refrénnel és fantasztikus dance ütemmel, ami tökéletesen illik a kliphez, ahol Dave hegyeket mászik és gyönyörű tájakon sétál keresztül, Királynak öltözve, nyugággyal a hóna alatt.
Az Enjoy The Silence időtlen klasszikus. Van benne valami csodálatosan megejtő és dallamos. A nyitó csillogó sóhaja a sötét elektronikának mindig libabőröröket okoz, és a dal közepén az a gyönyörű, dús gitárriff mindig nagyon érzelmes hangulatba ejt. Ahogy a Violator többi dalában is, itt is van valami isteni költészet Martin Gore dalszövegében: "Minden, amit valaha is akartam, minden, amire valaha is szükségem volt, most itt van a karjaimban, a szavak teljesen szükségtelenek, csak árthatnak nekünk". Ez az, ami miatt az Enjoy Silence minden kétséget kizáróan az egyik legjobb popdal a világon. És ezért az én kedvenc Depeche Mode dalom is, és az is marad örökké.
Csakúgy, mint a Personal Jesus és az Enjoy The Silence, a Waiting For The Night is az Üdvösség témáját járja körbe. Mindig emlékszem, amikor énekeltem ezt a dalt Martinnal és Dave-vel (imádtam a visszafogott hangjukat ebben a dalban) mindig lenyűgözött a dal csendje és nyugalma. Gyengéd pulzálás és zümmögés nyitja a dalt, és Dave töprengőnek, befelé fordulónak tűnik: "Várom, hogy jöjjön az éjszaka, tudom, hogy ez fog megmenteni mindnyájunkat", majd Martin csatlakozik a harmóniához: "Amikor minden sötét, távol tart minket a kemény valóságtól". Imádom a rímet a "dark" és "stark" között - nem tudom az okát, csak mégis megfogott. A dal magányos, éjszakai atmoszférájú, visszafogott és bezárkózó, remek hallgatni, amikor egyedül akarsz maradni. Martin és Dave hangja szinte egybeolvadnak. Abszolút bámulatos. Mindig akkor hallgattam, amikor dolgozni mentem kora hajnalban, tök sötétben, telihold mellett, és be kell vallanom, hogy könnyes volt a szemem.
A Clean a bűnről és a megváltásról szól . Nem feltétlenül a drogokról, de mindenképpen egy rossz helyzetből való továbblépésről, majd a megbocsátásról, ami tökéletesen odaillik az album végére. A dal részegítő, kemény elektronikus pulzálással és baljós, dobogó dobveréssel halad előre. A vonóshangok a dal kétharmadánál felerősítik a hangulatot, és Dave soha nem hangzott még ilyen jól - énekhangja mély és dacos. Van egy baljós rész a dalszövegben: "Nem állítom, hogy tudom, hogy merre is tart a szentségem, én csak azt tudom, hogy tetszik az, ami most kezd előtűnni... néha.". Az utolsó szó hozzáadása azt a benyomást keltheti a hallgató számára, hogy Dave nem is annyira tiszta, mint ahogy azt állítja. Érdekes, pont most, ahogy a Clean-t hallgatom, észrevettem egy sötét suttogást, 3 perc 43 másodpercnél, amit még soha nem hallottam korábban! Ezt imádom a zenében - 30 éve hallgatom a a Clean-t és soha nem hallottam még ezt a részletet eddig! Ez is mutatja, hogy mindig van valami új, amit fel lehet fedeznünk a kedvenc albumunkon. Meg kell említenem a Clean klipjét is. Martin hölgyrajongói bizonyára nem voltak túlzottan lenyűgözve, hogy látták Martint azzal a lánnyal látták csókolózni. De menjünk is tovább.
Az albumot nyitó World In My Eyes az egyetlen dal, ami nem igazán illeszkedik a megváltás-bűntudat-megszállottság témakörébhez. De az biztos, hogy hangzásában bűnös a dal, és ez egy csodálatos dal a vágyról. Dave elég meggyőző útitársnak tűnik, amikor úgy kezdi a World In My Eyes-t, hogy "Hadd vigyelek el egy utazásra, a világ körül és vissza, és nem is kell mozognod, csak maradj nyugodtan ülve". Ez is ékesszólóan sugallja, hogy ez az utazás a testé, nem pedig fizikai utazás. A nyitó akkordok fémes hangzása azonnal rabul ejt, a dal csábító, kemény elektronikus hangjai szintén. Gyilkos dallam és nagyszerű táncos dal - és egy újabb kedvencem. A klip szintén fantasztikus - Dave egy autósmoziban van egy dögös modellel, és fekete-fehér, szemcsés koncertfelvételeket néznek a bandáról. Meg kell említeni, hogy Martin rövidnadrágban van, Dave pedig abban a bizonyos fehér nadrágban parádézik, és abszolút az elemében van.
A bűn témakörébe jobban belemenve ott a Halo (a kislemez, ami soha nem volt az), szóval a Halo egyszerűen DÖBBENETES. Soha nem fogok ráunni erre a dalra. Baljós, dübörgő basszus és homályos szintetizátor ad a dalnak komor, sötét atmoszférát. A dalszövegek a legjobbak közé tartoznak, amit Martin valaha is írt: "Viseled a bűntudatot, mint a bilincseket a lábadon, mint egy visszájára fordított dicsfényt" - egyszerűen remek. És a refrén jön, ami aztán tökéletesen felemeli a bűntudatból a dalt: "És amikor a világunk összeesik, és a falak leomlanak, talán meg is érdemeltük, de mégis meg fogja érni!". A Halo egyszerűen csodálatos. Annyi érzelem sűrűsödik ebben a dalban! A Policy Of Truth is ugyanezt a bűntudat-érzést járja körül, még a klipjével is. Őszintén szólva szerettem volna szerepelni abban a klipben... annyi árnyékkal van körbevéve a zenekar abban a videóban, ami az árulásról és a hazugságról szól: "Soha többé, ez az, amire korábban megesküdtél" - mennyire okos már ez a sor? Imádom az érzelmes szintidallamot 2:26-nál, a slide gitár-szerű instrumentális részt, a kristálytiszta elektronikát, mindent.
A Blue Dress és a Sweetest Perfection Martin által énekelt dalok a megszállottságról, és ez lehet az oka, hogy sok rajongólány megőrül ezekért a dalokért. A Blue Dress-t úgy ismerjük, mint "perverz dal", és nem véletlenül - a dal középpontjában az áll, hogy Martin néz egy lányt, ahogy az FELöltözik, és ez teszi Martint "boldog emberré". Azt mondja Martin, hogy "Vett fel, és ne szólj egy szót se, vedd fel azt az egyetlent, amit szeretek". Ez egy erotikus darab, csábító gitárhangokkal és füstös szintirétegekkel, és ahogy ezt most írom, rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem hallgatom eleget ezt a dalt.
A Sweetest Perfection remegő, szétszórt dobokkal, és bluesos, körkörös szintidallamával varázsol el és hipnotizál. "Megállok és túl sokat bámulok, attól félek, hogy túl sokat törődök, és alig merem megérinteni, mert félek, hogy a varázslat megtörik". Kínzó portré a megszállottságról.
Láttam az együttes a World Violation Touron még a régi Wembley Arénába 1990 novemberében. Őrületesek voltak. Sokan írtak a hírhedt 1993/94-es Songs Of Faith And Devotion Tour briliáns színpadképéről, de engem elbűvöltek a World Violation Tour fekete és fehér háttérvideói is. Számomra ez volt a Depeche Mode legjobb koncertje. Még együtt voltak a közönségükkel - ebben később azért voltak zavarok. Tisztán emlékszem erre az estére, mivel elveszettem a hangomat, ugyanis nem tudtam abbahagyni a sikítozást. Annyira szerencsés vagyok, hogy ezekben az években is láthattam őket!
A Violator az elmúlt 30 évben örök zenei társam maradt az elmúlt 30 évben - fogalmam sincs róla, hogy hányszor és hányszor nyúltam utána, hogy meghallgassam. Ha valaha is találkozhatnék a zenekarral, nem tudom, hogy pontosan mit is mondanék nekik, de az biztos, hogy a szívem legmélyéből köszönetet mondanék nekik a Violatorért.
A cikk végére itt hagyok néhány emléket a Violator időszakból: a turnéprogramot, a jegyemet, az 1990 márciusában vásárolt vinyl kiadványt és két CD-t. Az egyiket néhány évvel később vásároltam, mivel az első példányt aláírta az egész együttes - egy különleges ajándék, amit örökké megőrzök."
Az angol nyelvű cikk itt található, az említett képekkel együtt:
