A mai fordításunk az Almost Predictable Almost blogról a Violator korabeli brit és amerikai recenzióival foglalkozik. Lássuk:
"Ahogy azt korábban említettük, az Enjoy The Silence több pozitív kritikát is kapott a brit zenei sajtóban, ami ritka és üdvözlendő dolog volt akkortájt. A Violatort hasonlóan, sőt, még jobban dicsérték. Az NME 10/8-ra értékelte a lemezt, habár nem tűnt úgy, hogy nagyon élvezik az albumot:
"A szövegeket tekintve még mindig a nyers érzelmekkel foglalkoznak... Fontos témákról van szó, amelyeket nehéz lehet három perces popdalokban rögzíteni, nem is beszélve arról, hogy nehéz ezeket a felnőttkori küzdelmeket eladni a tinédzserek piacán. Az Enjoy The Silence egy egész jó utánérzése a Pet Shop Boys: Opportunities című dalának, és még soha nem jártam annyira közel a drogos utazáshoz, mint a Tangerine Dream-szerű Clean-ben".
Én biztosan tudom, hogy a Clean nem feldolgozás, hacsak nem értelmeztem félre a Violator dalszerzőit... és még így is 10/8? Oké .
A Melody Maker nem adott pontszámot. Paul Lester azért elég jó kritikát írt a lemezről: "A Violator, a Depeche Mode hetedik nagylemeze eddigi legelragadóbb munkájuk. A Violator komor, sötét, és nem is kicsit gonosz. Isten tudja, mihez fognak kezdeni a hippy-happy, pasztellbe öltözött klubzene-rajongók, de ez legyen az ő bajuk. A Depeche Mode következő vállalkozásának még gyilkosabbnak kell lennie"
És mind tudjuk, mi következett ezután..
Paul hozzátette: "Miközben kifinomultabb, radikálisabb kortársaik engednek a divat-hóbort kísértéseknek és a saját bizonytalan csillogásukban bukdácsolnak (League, Heaven 17, Cabs, stb.), a Depeche Mode alig hódol be a kortárs elvárásoknak, ritkán innovatívak, de mindig sikerül eltalálniuk a korízlést. Meglepő módon jelenleg a detroiti és chicagoi house műértők egyöntetűen a dance kultúra előhírnökeinek tartják őket... A Policy Of Truth lehet az egyik a Violator öt potenciális kislemeze között, ami szadista cinikus elektro-riffekkel és lassan terjedő valódi félelemmel támad. Mind közül a legjobb dal pedig a Halo, ami egy halványan derengő lassú funk-ra emlékeztető gyászhimnusz, ami megkísérli a lehetetlent azzal, hogy egyszerre mogorván elnyom, és közben dicsőségesen felemel."
A Vox magazin ezt írta: "A World In My Eyes induló dermedtségétől kezdve, egészen a Personal Jesus és az Enjoy The Silence párkapcsolati csatározásáig, ez egy nagyon erős és szexi album."
Helen Mead az NME-től: "Azt várnánk, hogy a zenei logikában nagy ugrást fogunk tapasztalni a Music For The Masses és a Violator között, de valójában úgy tűnik, ez visszalépés. Igaz, hogy tisztább, levegősebb, letisztultabb. És itt van egy buja dal, a Blue Dress, amely finoman tudtunkra adja, hogy a fétis mozgatja a férfit, nem a szerelem, mindezt keringő stílusban. Hát nem szép és jó? 10/8."
A Record Mirror 5/4-re értékelte a lemezt, és meglehetősen ügyesen használta az album borítóját és szövegkönyvecskéjét a kritikához. Tim Nicholson így nyilatkozott a lemezről: "Sok évnyi próbálkozás után végre a Depeche Mode-nak sikerült megcsinálnia a "Fekete albumát". Ebben a tökéletesre csiszolt formában nincsenek felesleges hangok. A dalok olyanok, mint a fényes csillagok a fekete égbolton, vagy ezüst díszgombok egy puha fekete bőrkabáton. Érdekes, hogy minél letisztultabbak, annál nagyobbak és nagyobbak lesznek. Vajon meddig tudják ezt folytatni?"
A Smash Hits 10/8-at adott és ezt írta: "nincs még egy olyan popcsapat, mint a Depeche Mode, nem igaz? A banda folytatja a furcsábbnál furcsább lemezeket, a poppiac többi szereplőjét teljesen figyelmen kívül hagyva. Ez már egy jó indok, hogy szeressük őket? Új lemezük hipnotikusan addiktív, de leginkább fantasztikus".
A Q magazin kritikájában szintén 5/4-re értékelték a lemezt. "A zene nem különösebben gyors vagy populáris, és mégis tele van olyan alattomos dalokkal, amelyek rád kúsznak és zavarba ejtő kitartással ölelik át az agyadat. De nem is annyira a végzet és a sötétség albuma ez, mint inkább egy csábító bemutatása a nyitottságnak és az intimitásnak... Kreatív, ugyanakkor fegyelmezett és mindig fenntartja a figyelmet. A Violator egy remek lemez, ami talán nem hozza tűzbe a világot, de azért egy kicsit talán megperzseli..."
A Sounds szigorúbb volt, 5-ből 3,5-öt adott. Ez egy elég rejtélyes recenzió, ami inkább irodalmi referenciákkal próbált hatni, mintsem a zene értékelésével: "Ha William Burroughs írna szövegeket Gahannek, a Depeche Mode rémisztőnek tűnne. De nem ő ír. Martin Gore ír Gahannek, így viszont a Depeche Mode inkább vicces. Kissé giccses közhelyeik sármja már eléggé megkopott. Ravaszságuk ezúttal kihúzta őket a bajból, de ébresztő, a Depeche Mode már nem 19 évesekből áll. Technikai szinten jók, de ettől még fejlődniük kell. Lényeg a lényeg, többet kellene olvasniuk. Dalszövegeik naivsága aranyossá teszi a gyerekes művésztelenséget, de amikor Gore a darkosabb megszállottságot hangsúlyozza, a végeredmény egyszerűren kínos. Ennyi balladát egy kupacon..."
A The Times tökéletesen összefoglalta a Depeche Mode-ot, legalábbis az utolsó bekezdésben: "A legtartósabb dolog azokban a vicces nyolcvanas évekbeli szintipop bandákba az énekes, aki úgy néz ki, mint Eric Idle. A Depeche Mode most viszont teljesen kívülálló, misztikus univerzumban létezik, a rock mainstream univerzumával párhuzamosan, és éppen egy gigantikus világ körüli turné előtt áll. A Sweetest Perfection egy tökéletes himnusz az intravénás kábítószerfogyasztás örömeiről, a Halo pedig hideg fenséggel bír".
Amerikában a Boston Globe írt a Violatortól, de kissé visszafogottnak tűnik: "Több névben, mint tartalomban." Kicsit úgy tűnik, mintha mindannyian aggódtak volna azon, hogy olyan címmel jelent meg a lemez, mint a "Violator".
A Rolling Stones június 14.-én írt a lemezről, és mindössze 2,5 pontot adott az 5-ből. Így írtak: "A New Order akkor tudott betörni a popba, amikor végre elhagyták Ian Curtis szomorúságát. A Depeche Mode viszont pont fordítva szerzi folyamatosan növekvő rajongótáborát: a csapat azóta süllyed a depresszióba, amióta Vince Clarke lelépett a Yazoo-ba és most már teljesen nyilvánvaló, hogy a banda soha többé nem fog olyan cuki diszkószámot írni, mint az 1981-es Just Can't Get Enough. A tinédzserek, akik túl öregek vagy túl perverzek a New Kids On The Block-hoz, rátalálhatnak Dave Gahan szexuális sikolyaira, de a Violatoron néha nyálas és önimádó lesz. A Depeche Mode nyugodt himnuszainak kellemes ambient sármja van, de amikor a fiúk megpróbálnak megtáncoltatni, azt morózus pop-pszichológiával teszik és soha nem mondják meg, hogy miért is olyan szomorúak".
Elég nagy faszfej, nem?
Az Entertainment Weekly kritikája 1990 március 16.-án látszólag kedvelte az albumot. "Évek óta létezik már a Depeche Mode a szintetizátoraikkal együtt, és minden bizonnyal mára mindenki, aki tud róluk, valamilyen következtetéssel rendelkezik már róluk. Van, akiknek a pop királyai, másoknak bolondok, valakinek túl gépiesek, másoknak túl csicsásak. De most a Violatoron valahogy a zenéjük sokrétűbb, mint amilyennek a fülbemászó popnak lennie kellene. Az album nyitódala, a World In My Eyes úgy kezdődik, mintha valami otromba rajzfilmfigura táncolna. A második dal, a Sweetest Perfection halkan kezdődik, aztán hamarosan olyasmi kísérteties hang kíséri végig a dalt, mintha ezer fiatal neonszúnyog zümmögne. Még a felületen nyugalomról szóló Waiting For The Night is a nyugtalanság tengerén sodródik. Van egy féreg, ami a Depeche Mode beleiben rágcsál. Talán nem is teljesen popzenészek ők a szívük mélyén.
Összességében a Violatort tehát nagyon jól fogadta a zenei sajtó, szerte a világon. Néhány kritikus persze nem tudott túljutni a korábbi álláspontján, ám ez szerintem részben (ha nem teljes egészben) annak köszönhető, hogy a Depeche Mode nagyon gyorsan fejlődött. A Violator megjelenése mindenestre sokakban megkérdőjelezte az együttesről alkotott elképzeléseiket és amikor később a Violator újrakiadása megjelent, majdnem mindegyik kritikus egyetértett abban, hogy a Violator korszakalkotó lemez.
Üdv a partyban, kedves zenei újságírók. Mi mindigis tudtuk, mennyire jó is ez a lemez. "
