Dave McElroy az Almost Predictable Almost blog szerzője is írt egy remek kritikát a Live Spirits lemezről. Íme a fordítás:
"Gyakran ér az a vád, hogy egyszerűen képtelen vagyok kritizálni a Depeche Mode-ot, mintha az együttes pomponlánya lennék, aki nem tudja a munkásságukat objektíven analizálni. Természetesen a Depeche iránti mély szerelmem azt is jelenti, hogy minden egyes albumot szinte féktelen lelkesedéssel fogadok - ezt a Spirit-kritikám önmagában is bizonyítja - de amikor mégis kritizálom a zenekart, ahogy azt tettem akkor, amikor kiadták a felesleges és viccesen drága MODE boxszettet, akkor meg meg lettem kritizálva a negatív véleményemért. Mindegy, ez az élet, és én vagyok annyira csacska, hogy elvárom az emberektől, hogy elolvassák, amit megosztok az interneten, ráadásul egy olyan együttesről, akinek a rajongói tábora - hogy is mondjam - igencsak odaadó, jól tehát nem jöhetek ki a dologból.
A Depeche Mode számos felületen megosztotta már a véleményét, még a saját rajongói bázisán belül is. Bármit is mondanak, az alaposabb elemzés alá esik a rajongók által, mint az Egyesült Nemzetek dokumentumai. Ismerjük a csata színhelyeit - Alan, vagy Alan nélkük, dobokkal, vagy dobok nélkül, rejtett albumdalok, vagy a legnagyobb slágerek, tetszőleges új anyag nem olyan jó, mint bármi régen és így tovább, és így tovább, egészen addig, amíg az internet kifogy a tárhelyből, mert valaki Ukrajnából azt mondja valakinek Montrealban, hogy az egész világ rosszabb lett, amióta Alan elhagyta a bandát bő két évtizeddel ezelőtt. Ennek soha nem lesz vége.
De a turnék azért még mindig a Depeche Mode rajongók legfontosabb egyesítő tényezője. Mindenki szereti a Depeche Mode turnékat, és a koncertek egyben óriási közösségi találkozók is, amelyeken mindenki közösen ünnepli a világ legjobb zenekarát (az objektivitás hiánya ezúttal teljesen szándékos). Oké, valójában nem is mindenki szereti a turnékat. A rajongók mindig panaszkodnak a setlist-variácókra (általában ők nem azok az 1984 óta töretlenül rajongó típusok), vagy a banda új felállására, de azért összességében nagyrészt a Depeche Mode rajongói szeretik a Depeche Mode turnéit.
És a Depeche Mode rajongói szerették a Global Spirit Tour-t. A zenekar az eddigi legnagyobb turéján játszott, 130 koncertet adtak, és az értékelések csaknem mindig pozitívak voltak. Én összesen 9 koncerten voltam, a Barrowlands-tól kezdve a két berlini estéig, és mindegyik hihetetlen élmény volt. Olyan dolgok, mint az Everything Counts és a Walking In My Shoes új remixei, a Heroes a londoni stadionban, a Personal Jesus a Barrowlands-en, és a három nap Berlinben régi és új barátokkal mind-mind olyan dolgok, amiket soha nem fogok elfelejteni, és amik nagyon emlékezetessé tették számomra a Global Spirit Tour-t. Tudom, hogy sok ember ugyanezt érezte, és és ezért is mutatkozott nagy érdeklődés a koncertfilm után, ami azután, hogy kiszúrtuk a kamerákat a Waldbühne-koncerteken, nyilvánvalóan és elkerülhetetlenül követte a turnét.
Egyetlen élő felvétel sem tudja megismételni az érzést, amit ott, a helyszínen érez az ember: és ezt senki nem is várja el. Szerencsés voltam, hogy ott tudtam lenni a Waldbühne koncerteken és én ott a helyszínen teljesen őszintén azt gondoltam, hogy utolsó koncert volt a valaha volt legeslegjobb Depeche Mode koncert. Azon az estén ott, a Stripped úgy szólt, mint a legszebb régi időkben, egy lenyűgöző szám, pont amikor a Nap végre lenyugodott a színpad felett. A Never Let Me Down Again hangosabb volt, mint valaha, és az egész setlist nagyon működött, kivéve a buligyilkos, lassú Poison Heart-ot és a Where's The Revolution-t. Pozitív elektromosság vibrált a levegőben a koncert kezdetétől a végéig. Ez egy különleges koncert volt, és a tömegnek volt egy kimondatlan megállapodása, hogy ezt a dicsőséges együttest úgy ünnepeljük, mintha ez lenne a Depeche Mode utolsó fellépése. Az érzés, amit minden jelenlévő érzett azon az éjszakán, az nem megismételhető, de legalább nyomokban felfedezhető lesz vajon a koncertkiadványon? A Live Spirits vajon meg tudja majd mutatni, hogy ez a koncert mennyire nagyon jó volt?
Sajnos, nem tudja. Ez az élő album lapos, unalmas. Rosszul kevert, bizonyos helyeken túl lassúnak tűnik (hallgasd meg a Stripped-et a koncertlemezről, aztán utána a bootleg felvételről - valamit elrontottak a stúdióban), és néhány helyen egészen szörnyen szól. És hát egy Depeche Mode koncerten nincs helye basszusgitározásnak, és néhány hang, amit a DM az Everything Counts-ban használ, olyan, mintha egy gyenge tribute-banda használna - ezeket a hangokat az együttes használta már jópár évig, nincs szükség arra, hogy megváltoztassuk őket. Túl sok minden van itt, ami valahogy nem klappol - nagyon furcsán.
Szóval összességében ez egy nagy csalódás. Vannak persze zseniális pillanatok, mint például a The Things You Said (sóhaj...), az Everything Counts hihetetlen kezdése (noha azokat az átkozott "tom!-tom!" kitöltéseket hanyagoljuk már), és persze a csodálatos Heroes, az este egyik érzelmi csúcspontja - de nincs elég ezekből a pillanatokból. Mindig félek összehasonlítani a régi dolgokkal az új koncerteket, de az tuti, hogy ez nem Devotional meg 101. Hogy teljesen őszinte legyek, a limitált kiadású koncertfelvételek a Get The Balance Right, az Everything Counts és a Love In Itself kislemezekről sokkal élettel telibbek, mint a Live Spirits.
Ez a koncertlemez olyan lesz - néhány daltól eltekintve - amihez nem fogok gyakran visszatérni. A DVD nagyszerű, mert visszavisz abba a csodálatos berlini éjszakába, és vannak olyan pillanatok, amik úgy felugrasztanak ültő helyemből, mintha Salah egy újabb gólt szerezne (a Liverpool éppen megnyerte a bajnokságot, bocsi), de egyáltalán nem jön át az az energia, ami az egész arénában megvolt. Vannak emberek, akik számonként végigveszik a koncertfelvételt, de én nem igazán vagyok érdekelt Dave táncában, Martin ugrálásában, és Peter Peterkedésében. Engem a zene érdekel, és sajnos, ez a kiadvány nem érte el azt a szintet, amire szükségem lenne.
Ahogy már említettem, soha nem várom el azt, hogy egy koncertkiadvány ugyanannyira megérintsem, mint egy koncert - de amit elvárok, az az, hogy legalább hangozzék hasonlóan a kiadvány, mint ahogy a banda hangzott azon a különleges estén. Ehelyett kaptunk egy visszafogott koncertet, ami úgy hangzik, mintha egy visszafogott helyszínen játszott volna a zenekar, egy visszafogott turné végén. Közel két évvel a Waldbühne után ez nem egy nagy turné emlékezete: ez csupán emlékeztető egy turnéra, ami lezajlott.
És, higgyétek el, mint a banda pomponlánya, utálom ezt mondani."
Itt az eredeti cikk:
http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2020/07/well-its-about-time-depeche-mode-live.html
