Milyen volt a nyolcvanas évek közepén NSZK-ban Depeche Mode-rajongónak lenni? Milyen volt egy mostani késő negyvenes első koncertje 35 évvel ezelőtt, Münsterben? Hogy lehet azóta is haragudni egy apára? Mai Black Celebration-történetünkből kiderül! :) Visszatérünk tehát az Almost Predictable Almost blog Black Celebration-hónapjára!
---
Nigels Uhlenbruch DJ és zenei újságíró, Münsterből, Németországból. 1984 óta Depeche Mode rajongó, és annyiszor látta őket élőben, hogy meg sem említem, mert féltékeny leszek. Niggels most a Black Celebration korszakról mesél nekünk, beleértve a Black Celebration Tour legelső koncertjét.
"Amikor tinédzser voltam, évekbe telt, amíg találkoztam olyan kortársammal, aki nem szerette a Depeche Mode-ot. Természetesen voltak páran idősebbek, akik elutasították a DM-et, mint tinibandát, aki "nem is igazi zenét játszanak", hiszen szintetizátorokkal és számítógépekkel nem lehet zenét csinálni, egy igazi zenének "kézzel készítettnek" kell lennie. El kell ismerni, hogy voltak persze kortársaim, akik a rockzenével és a metállal köteleződtek el, és persze ők se szerették a DM-et, de őket még csak ide sem számolom.
Emlékszem, hogy 1986 tavaszán volt egy asztalitenisz-meccsünk, amikor egy srác, akit nem ismertem, elég becsmérlő, ugyanakkor találó megjegyzést tett a Depeche Mode-ról és a rajongóikről. Megdöbbentem! Még az állam is leesett! Hogy valaki az én koromban, aki tök normálisan néz ki (értsd: nem metálos) NE szeretné a Depeche Mode-ot? Nahát...
Ez a kis unalmas anekdota talán jól lefesti a Depeche Mode helyzetét a nyolcvanas évek második felében Németországban. Szinte mindenki kedvelte őket, ők voltak az első számú együttes és abszolút kultikus státusszal rendelkeztek. Lehet mondani, hogy vagy szerették őket vagy utálták, de inkább szerették. Az idősebbek lenézték a DM-et és folyamatosan a "kézzel készített" zenékről meg más efféle marhaságokról beszéltek. Bla bla bla! Azt is mondták, hogy a DM csak egy tinibanda, amire azonnal, csípőből azt válaszoltuk, hogy "nem, nem azok!" Nem láttuk az iróniát, hogy 14-15 évesen ilyesmivel védekeztünk - hát persze, hogy tinibanda voltak! És utólag azt kell mondanom, hogy ezzel nincs is semmi baj, a tinédzserek fedezték fel a The Beatles-t, a The Who-t és a The Rolling Stones-t is, miközben az idősebb kortársaik panaszkodtak, hogy "ez nem is igaz zene!". Persze kristálytiszta, hogy a DM mindigis több volt, mint egy tiniknek szóló zenekar. Régen ez szempont volt még, és ezzel semmi gond nincs.
1984 május elseje óta vagyok Depeche Mode-rajongó, amikor dél körül először hallottam a People Are People-t. És igen, erre ENNYIRE pontosan emlékszem, nem kitalálom! Emlékszem az izgalomra, amikor a Master And Servant-ot hallottam a rádióban, megjelenése előtt. Fel tudom idézni, ahogy a barátaimmal együtt várjuk a lemezboltok nyitását a megjelenési napokon. Emlékszem, hogy nagyon izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy a Depeche Mode egy közeli városban játszik majd a Some Great Reward Touron. Ez a város Münster volt, az a város, ahol ma élek. A koncert napján az autoriter, öreg apám aztán nem engedett el, mert túl fiatalnak tartott, másnap iskola, blablabla. Szégyen! Nem is szégyen, hanem kibaszottul traumatizáló!
1985 nagy részét a 12'' kislemezek vadászatával töltöttem, hallgattam a Shake The Disease és az It's Called A Heart kislemezeket, és természetesen a Depeche régebbi cuccait is. És elkezdtem felfedezni más elektronikus produkciókat is: Soft Cell, Kraftwerk, Jean-Michel Jarre, Front 242, OMD, New Order, és így tovább. Már lenéztem a régi megfáradt arcokat, akik a "kézzel készített" zenével foglalkoztak. A rockzene a reakciós múlt volt, elavult baromság, a szintetizátoroké a jövő! És apám lószart se tud amúgy sem!
Aztán jött 1986, és vele egy isteni Stripped kislemez, és egy vadonatúj Depeche Mode album ígérete - valamit turné! Hurrá! És a Depeche Mode ismét beiktatott egy állomást Münsterre! Ezúttal okosabb stratégia mellett döntöttem. Vagyis, megvettem a jegyeimet, elintéztem az utazást a haverjaimmal, és ezután, csak ezután közöltem a szüleimmel, hogy megyek a koncertre. Hah, nesztek!
A Black Celebration a boltokba került és az asztaliteniszes srác kivételével mindenki szerette. Imádtam az albumot, még mindig szeretem és minden ezredmásodpercét agyonhallgattam. És akkor eljött a nagy nap - a koncert napja! Egy barátom szülei, akik látszólag sokkal liberálisabbak voltak, mint az én zsémbes, ódivatú szüleim, elvittek minket a münsteri Münsterlandhalle-ba, ami 40 perces autóútra volt mindössze.
Elég nehéz írni egy 35 éves előadásról. Annál is inkább, mert akkor még csak 15 éves voltam, ez volt a legelső koncertem, és ez volt a legkedvesebb zenekarom is. Lenyűgözött a fekete ruhás tömeg és a rengeteg divatos gót frizura. Még nagyobb hatást tett rám a tömegben feltűnő számos Dave Gahan, és még Martin Gore is akadt néhány. Nem tudtam, hogy lesz valami Depeche Mode-hasonmásverseny is! Azt sem tudtam, hogy lesz előzenekar is, de őszintén szólva teljesen jól bírtam a Book Of Love jókedvű szintipopját. Azonnal három csajjal kavartam, ami megintcsak olyan dolog, amit 15 éves korában tud csak jól az ember. Sajnos aztán kiderült, hogy mindhárom csaj annyira elérhetetlen, mint a Book Of Love tagjai a színpadon...
Emlékszem a Christmas Island instrumentális intrójára, és arra, hogy hogyan úszott át a motorhangba, ami arra utalt, hogy a Stripped-del kezdenek, de aztán a motorhang is átúszott a Black Celebration első ütemeibe. Emlékszem, hogy a függöny lehull és ez az a pont, amikor a történet kezd úgy hangzani, mintha a Másnaposok egyik része lenne. És ezt nemcsak a 35 év távolság mondatja velem; ez egy eksztatikus rohanás volt, egy kéjes őrület, ami 90 percig tartott. Amikor a fényeket újra felkapcsolták a ráadás után, olyan volt, mintha egy álomból ébrednék fel! Nem emlékeztem a setlist felére, de basszus, micsoda álom volt! Ismered azt az érzést, amikor egy átpiált, fantasztikus este után másnap reggel alig van emléked, de azért van egy holyan homályos sejtésed, hogy ez volt életed csúcspontja és még annál is jobb? Nem? Nekem sem, de kb ez festi le hitelesen, hogy hogy éreztem magam, amikor először láttam a DM-et. És egyetlen csepp alkohol sem volt bennem! Emlékszem pár részletre, például amikor Martin a lépcsőkön sétált a szólóblokkja alatt, emlékszem a More Than A Party tapsolós részére, a furcsa fémszobrokról, amelyeket néhány dalban ütögettek, egy agyonizzadt gót házaspárra, ahogy próbálnak visszakeveredni a színpad előtti pogóból; ahogy a barátaimmal üvöltjük, hogy "Boys Say Go!" és pont az a dal jött; valamint levettem a pólómat a Stripped alatt - és ennyi. Ennyit tudtam felidézni 5 perccel a koncert után is, és ma is csak annyit mondhatok, hogy éppúgy emlékszem a koncertre, mint a koncert után 5 perccel. Teljes szétcsapás volt, és egyértelműen többet akartam belőle kapni.
Ezután a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy a Holdra lövünk, és kijelentettük: "innentől minden évben megyünk Depeche-koncertre" - és így is tettünk! Akkoriban ez még lehetséges volt, mivel nem voltak azok a 4 év szünetek, amelyekkel mostanában meg kell birkóznunk. A DM 1987-ben és 1988-ban is visszatért, aztán jött egy év szünet, majd 1990-ben következett a World Violation Tour. A turné végére már 12-szer láttam őket. 1993-ban, 15-ször láttam a Devotional-előadást, és a mai napig megtartottam azt a szokásomat, hogy egy turnén belül többször megnézem a fiúkat. Látod, apa? Ez lett abból, hogy egyszer a kibaszott életben azt mondtad nekem, hogy "nem!"
A DM turnén olyan dolgok történhetnek, amik a blog sok olvasójának ismerősek lehetnek. Barátokat szerez más országokból, sőt, a világ minden tájáról, a következő turnén újra talkozik velük, sok különböző helyen jár, ahová a DM nélkül valószínűleg nem látogatott volna el, általában szélesebb látókörre tesz szert a világról, és akkor még ott van a bulizás és bizonyos egyéb szórakoztató szempontok. Mi, rajongók, a Depeche Mode mellett nőttünk fel, és a zenekar szerves részünkké vált. Az én esetemben ez annál is inkább igaz, mivel a Depeche iránti szenvedélyem egy általános szenvedélyhez vezetett az elektronikus és az alternatív zene iránt, ami arra késztetett, hogy DJ-ként, szabadúszó zenei újságíróként és rendezvényszervezőként dolgozzak. Elhagytam végül a tétova tervemet, hogy biológia, földrajz és anglisztika tanár legyek és már az egyetem mellett teljes munkaidőben a rendezvény-és zeneiparban dolgoztam. Kilenc éve önálló vállalkozói tevékenységet folytatok és saját vállalkozást vezetek. Előfordul, hogy különböző DM Klubokban is zenélek. Ahelyett, hogy egy unalmas tanár lettem volna, inkább ezt az egész életen át tartó fekete ünnepet választottam. Köszönöm apa ezt a "nem"-et: ez segített megtalálni az utam".
A cikk eredetije itt található:
http://almostpredictablealmost1.blogspot.com/2016/03/a-guest-black-celebration-4-niggels.html
