Nincs élesebb kontraszt egy DM lemezen sem annál, amikor a When The Body Speaks végső ellágyulása után hirtelen a THE DEAD OF NIGHT elkezdődik. Túlhúzott, fülsértő, emelkedő analóg hang a dal elején, majd egy igazi kemény, nyers alkotás indul el, kissé Marilyn Manson modorában. Az idegesítő első 20 másodpercet egy jobb rész követi, aztán a nyers versszakok után váratlan fordulattal egy jazzes-operás bridge-be megy át, ahol Dave hangja "távolabbról szól", majd jön a kemény refrén, analóg zajokkal és puttyogó "űrhangokkal". A kissé felsorolásszerű, nem túl dallamos refrén második felében Martin is beszáll az énekbe. Jön a második versszak, hasonló modorban, még zajosabb hangszereléssel, majd újra a "vígoperás" rész, majd pedig a lemez egyik legnagyobb kihagyott ziccere következik: az újabb refrénnel nem tér vissza az első refrén dögös kemény döngölése, hanem inkább idegesítő analóg hangkavalkádba fullasztják a dalt. Az utolsó másfél perc idegtépőségét fokozza hogy például nem mindig ugyanolyan hangmagasságig húzzák benne az effekteket... Dave gúnyos kacaja mintha rajtunk, rajongókon nevetne :D Nagy kár a lezárásért (és a kezdésért), mert így inkább trollkodásnak tűnik a dal, pedig akár az album üde színfoltja is lehetne. Dave azt nyilatkozta a dalról, hogy bele tudta csempészni egy kis régi idők 'Dave Gahan-ját' is, amely számára egyet jelent a David Bowie és az Iggy Pop-féle sötét hangulattal. A dalban megénekelt "Zombie Room" pedig egy szoba egy kocsmában, ahol "mindent lehetett csinálni, ami az egészségre ártalmas, de persze legfőképpen nagyon, de nagyon sokat inni." A The Dead Of Night nyitódal volt az Exciter Tour minden egyes koncertjén, azóta nem játszották (ezt sem).
