Szívdobogással és vonósokkal indul a következő alkotás a 20 éve megjelent Exciter-en: ez a WHEN THE BODY SPEAKS! Hamarosan bekúszik egy mormogó, hipnotizáló, némiképp a Waiting For The Night-ra emlékeztető basszus, ami szinte végigkíséri a dalt. Majd pedig indulnak a versszakok: megintcsak Dave lágy énekével (itt egy kicsit talán sok már a líraiságból, főleg a Shine és a Sweetest Condition után). Az elszórt ütősök, a vonósok, az említett mormogás és a kissé U2-ra emlékeztető gitárok egyedi atmoszférát adnak a lassú dalnak. A tipikus "Exciter-effektek" a második versszak alatt lépnek be, de ezúttal kevésbé tolakodóan, mint a lemez első 3 számában. A versszakok nekem tetszenek, a bridge már kicsit elfolyik, a refrén pedig nekem már nyálas: csak egyet tudok érteni Martinnal, aki a refrének utolsó sorában kikacsint, hogy "oh, I pray too much" :D (ezt egyszer együtt is énekli Dave-vel). A számban található csellón egyébként Knox Chandler játszik, aki ezután lett Dave segítő-és szerzőtársa a Paper Monsters szólólemezen. A dal hosszú instrumentális levezetéssel zárul, ami nekem nagyon tetszik: ebben egy finom zongora is bejön, egy-egy hanggal, közben Dave finoman dúdol, tovább fokozva a dal lágyságát, törékenységét. És aztán szépen elhalkul minden: csak a zongora, a mormogás és a gitár marad, aztán eltűnik az első kettő, és az akusztikus gitár hangjaival zárul az alkotás. Ez volt Dave kedvenc dala a lemezről, és minden egyes koncerten játszották is az Exciter Tour-on: és ez az egyetlen dal, ami a nem kislemezes dalok közül előkerült a lemezről később is, Martin néhányszor a Delta Machine Touron adta elő.
