Ma 20 éve kezdődött Kanadában, Québec Cityben a Depeche Mode EXCITER TOUR néven elhíresült nagy menetelése. A banda egy hosszú észak-amerikai turnészakasz után nyár végén jött át Európába, és november 5.-én Mannheimben zárult a koncertsorozat. A DM 89 fellépést abszolvált, ami a mostani turnék fényében megmosolyogtatóan kevés, de ekkortájt még mindig bizonyos fajta "rehabilitációs" érzete volt a turnéknak: nem akartak (ekkor még) olyan monstre megmérettetésekre indulni, mint amilyen az 1993-1994-es Devotional/Exotic Tour volt. A The Singles Tour 66 koncertjéhez képest ez így is derekas!
Az Exciter Tour arról híres, hogy a banda számos nagy slágerét nem játszotta el egyetlen alkalommal sem. Állítólag a The Singles Tour után nem akartak újra ismételni a slágerparádéval, de így is némiképp meglepő (akkor is az volt, és visszatekintve végképp az), hogy egy teljes Depeche Mode turné le tud menni olyan dalok nélkül, mint az A Question Of Time, a Stripped, a Behind The Wheel, a Policy Of Truth, a World In My Eyes, az Everything Counts, az A Question Of Lust, vagy akár a Just Can't Get Enough. A banda ehelyett a Violator klasszisaihoz nyúlt; újra volt Halo, Waiting For The Night és (a koncertek túlnyomó többségén) Clean; újra játszották a Black Celebration-t, és visszatekintve meglepően sokat adtak elő az Exciter-ről.
A koncertek kezdete kissé a Black Celebration Tour-t idézte: akkor a Christmas Island hangjaiból a Stripped motorhangja maradt meg, de aztán a Black Celebration-nel kezdődtek a fellépések; itt pedig az Easy Tiger hangjaira jött fel a zenekar a színpadra, majd Martin elkezdte elpengetni akusztikus gitáron a Dream On-t (kb. a Dave Clarke remix ritmusában), majd ezután jött a The Dead Of Night, és Dave beugrása a színpadra. A The Sweetest Condition következett, majd ezután a legutolsó próbákig a Dream On jött volna, de aztán ezt a dalt hátrébb tették a setlistben. Ehelyett a Halo következett (korrekt albumverzióval), majd az elmaradhatatlan Walking In My Shoes. A Dream On vagány, helyenként már-már drum'n'bass-be hajló koncertverziója után jött a (talán túl hosszú) lassú blokk: a When The Body Speaks érzelmes előadása után a Waiting For The Night duettje következett, majd jött Martin egy szabadon választott dallal (az énekes-dalszerző ezen a turnén kezdett el nagyon komolyan variálni az előadott dalaival: a The Bottom Line halovány akusztikus előadásával kezdett, majd jött a Surrender, a Dressed In Black, a Sister Of Night, a Condemnation, a Judas, az It Doesn't Matter Two, és végül, csak a legutolsó néhány koncerten a Somebody prezentálása). Ezután a Breathe következtett, majd a még mindig kicsit túl finom Freelove-val, és annak közönségénekeltetésével zárult a kissé hosszú lassú blokk. Ezután jöttek a slágerek: az Enjoy The Silence bravúros változata, az I Feel You Devotional-t ismétlő verziója, az In Your Room Zephyr mixe, az It's No Good Anton Corbijn bravúrós kivetítésével, az I Feel Loved kicsit nehezen emészthető koncertváltozata (ezt szeptember 9. után elhagyták), majd a Personal Jesus kiváló verziója. A ráadás mindig a Home-mal kezdődött, ezután jött a Clean (néhány koncerten a Condemnation - és Dave kérésére végül ez utóbbi került fel a turnét megörökítő DVD-re, a One Night In Paris-ra), aztán a Black Celebration sajnálatosan lassú változata, és végül a meglepő módon mindössze először zárószám, a Never Let Me Down Again nagyívű lezárása.
A színpadkép igencsak minimál volt, neon, háttérszínek és meglehetősen kevés háttérvideó; a Waiting For The Night csepegése vagy az In Your Room halacskái (valamint a már említett It's No Good) így is emlékezetes maradt. Visszatekintve ez egy kifejezetten jó korszak a zenekar életében, ráadásul a One Night In Paris DVD-t még a formátum újdonságának bűvölete miatt (is) rengeteget néztük; ugyanakkor sem Dave, sem Martin hangja nem volt mindig kifogástalan, és sok rajongót az említett slágerek hiánya (valamint a kezdődő ripacskodás) is zavart.
A színpadon egy kivétellel ugyanazok álltak, mint a The Singles Touron: újra helyet kapott tehát Peter Gordeno és Christian Eigner; Jordan Bailey vokalista mellett viszont az 1998-as koncerteken látható (és hallható) Janet Cooke helyett Georgia Lewis kapott helyet. Ez volt egyébként az utolsó turné, ahol vokalistahölgyek voltak a színpadon. A turné fő előzenekarai az Észak-Amerikai turnészakaszon a Poe, az európai turné során pedig a Fad Gadget volt - ez utóbbi nemes gesztus volt Francis John Tovey és csapata felé, hiszen 1981-ben számos alkalommal a Depeche Mode volt a Fad Gadget előzenekara. Sajnálatos módon később kiderült, hogy ez volt Tovey hattyúdala is, ugyanis 2002 áprilisában szívrohamban elhunyt.
És volt a turnéhoz turnénapló is, mégpedig kellemesen részletes; természetesen a szokásos sajátosságai megvoltak ezúttal is (kevés szó magáról a koncertről, annál több szó az együttes tagjai között zajló csocsóbajnokságról). Nézzük, mit írtak ezekről az izgalmas, 20 évvel ezelőtti napokról:
"Június 7:
Pénteken [június 8-án] este fél 12 körül érkeztünk meg Quebec Citybe, és elkezdtük a próbákat a helyszínen - a Colisee Pepsiben. Annyira csodálatos látni, hogy ennyi előkészület után minden felállt és működik. Az is annyira más, hogy a srácokat egy nagy helyen hallani fellépni, nem pedig abban az apró stúdióban, ahol korábban Santa Barbarában gyakoroltak.
Szombaton volt néhány interjú a kanadai sajtóval, ami nagyon jól sikerült - néhány napilapnak és néhány tévének szóltak a fiúk. Továbbá 6 versenygyőztes is eljött 3 különböző rádióállomástól, hogy találkozzon a zenekarral, majd 30 percig maradhattak a próbán. Úgy tűnt, hogy mindannyian élvezték, hogy egy nagyon különleges eseményen vehettek részt.
Június 10:
Ma este volt egy főpróbánk, ami jó móka volt, mert a srácok azt vették fel, amit az első fellépésen fognak viselni, és lement a teljes koncert, megállás nélkül ment. Csodálatosan szóltak, a fények és a vetítések pedig remekül néztek ki. Mindannyian nagyon izgatottak vagyunk a hétfői első előadás miatt.
Június 12:
A show nagyon jól ment tegnap este, de volt néhány malőr a vetítésekkel. Az It's No Good esetében a vetítés nem került fel időben, így a közönség nem láthatta Anton munkáját. Jordan (háttérénekes) fülesével is voltak problémák, de ezért volt ez az első néhány előadás, hogy kijavítsuk ezeket a problémákat, és minden tökéletes legyen! Bár a helyszín nem volt teljesen teltházas, a közönség elképesztő volt és mindent beleadott. A Never Let Me Down Again alatt megőrültek, és minden szót együtt énekeltek a zenekarral.
Utána néhányan visszajöttek a "Pub"-ba, ahogy mi hívjuk - a szórakozóhelyre a helyszínen, a színpad hátuljában. Természetesen van ott asztali foci és pingpongasztal is. A srácok nagyon elégedettek voltak a műsorral, és ez felcsigázta őket a továbbiakra.
Ma délután felszálltunk az Ottawába tartó gépre - először ültünk az új gépen, amit a turné amerikai szakaszára kapunk. Hadd mondjam el nektek, hogy ez egy nagyon szép gép, és szerintem mindannyian nagyon kényelmesen fogjuk érezni magunkat rajta!
Holnap lesz a koncertünk Ottawában, úgyhogy el kell kezdenem szervezni néhány dolgot erre a koncertre. Később többet fogok írni..."
Ezután a hosszas bevezető után hallgassuk meg tehát a ma 20 évvel ezelőtti Exciter Tour turnékezdést Québec Cityből: és novemberig a figyelmünket erősen erre a turnésorozatra fogjuk fókuszálni! A koncert teljes egészében rendelkezésünkre áll, igaz csak audioban: