Ismét az Almost Predictable Almost blogról fordítotam; ma David McElroy a Black Celebration albumon boncolgatja azt a kérdést, hogy miért is szerepel ennyi Martin-dal az 1986-os remekművön.
"Martin Gore. Hol is kezdjük Martinnal? Jelenleg joggal tartják az elektronikus zene egyik legbefolyásosabb művészének, de 1986-ban Martinra - mondhatni - nem egészen ugyanebben a megvilágításban tekintettek. Az Egyesült Királyságban úgy tűnt, hogy a figyelem középpontjában vagy az öltözködési szokásain való gúnyolódás állt, vagy pedig a dalszerzői munkásságának kigúnyolása, mivel az állítólag nem volt elég sötét vagy komoly - ahogyan azt a Black Celebration album, vagy a turné kritikáiban láthattuk. Martin is nyomás alatt érezte magát az írással kapcsolatban, ahogy azt a Black Celebration újrakiadásáról szóló DVD-dokumentumfilmben ki is mondja:
"Valahányszor úgy döntünk, hogy lemezt készítünk, 10-12 jó dal elkészítése tényleg hatalmas hegységnek tűnik. Emlékszem, hogy voltak vitáim Daniellel és Neillel. Igazából egy hétre egyszerűen elszöktem, mert Daniel és Neil azt próbálták mondani, hogy a dalok nem elég jók, nincs kislemezes dal a nagylemezen, és sosem fogják ezeket a dalokat játszani a rádióban".
Ahogy Gareth Jones a DVD-n található interjújában és a velem a hónap elején készített interjújában is említette, a Black Celebration elkészítése igencsak intenzív volt, és ez az intenzitás az egész albumon érződik. Minden bizonnyal ez az egyik első dolog, ami feltűnik a lemezen, és ez önmagában Martin dalszerzői munkásságából fakad. Hogy a dalszerzés a nyomásnak köszönhető-e, ami alatt Martin személyesen a zenekar és a kiadó részéről érezte magát, arról nem tudok nyilatkozni (szívesen készítek vele egy következő interjút, Martin!), de elég könnyű kitalálni, hogy ez volt a helyzet. A Black Celebration szövegeit tekintve minden bizonnyal sokkal személyesebb, mint bármi, amit a Depeche addig készített, és számomra ez a Depeche-katalógus legmartinosabb albuma.
Elismerem, hogy ez elég furcsa állításnak tűnik, tekintve, hogy a Speak & Spell-t leszámítva, az A Broken Frame óta megjelent 134 Depeche Mode-dalból tizenkettőt kivéve mind a tizenkettőt ő írta. (Megjegyzés - a különböző válogatásokon szereplő új dalokat is beleszámoltam. A remixeket azonban nem. Ezt csak azért mondom, mert tudom, hogy néhányan most éppen számolnak. Igen, úgy értem, te Panos (a cikk 2016-ban készült, a Spirit megjelenése előtt - a ford.)). A Black Celebration dalai azonban nagyon személyesek, és úgy tűnik, hogy Martin teljesen a saját szemszögéből ír, nem pedig elkendőzi az érzéseit, mint a korábbi munkáinál. Oké, talán az "All I want to do is/See You/Don't you know that it's true" nem egy nagyszabású misztikus kijelentés, de remélhetőleg értitek, mire akarok kilyukadni. A Black Celebration dalszövegei intenzívek, személyesek, és szerintem nagyon is Martin akkori lelkiállapotáról beszélnek.
Korábban említettem, hogy az intenzitás az egyik első dolog, ami feltűnik az albumon. A második dolog a Martin által énekelt dalok száma. Egy tizenegy dalból álló album esetében Martin négyet énekel, ami hatalmas arány (36,36%) a korábbi, sőt, a későbbi Depeche-lemezekhez képest. Erről kérdeztem Gareth Jonest, amikor beszélgettünk:
APA: Az előbb említetted az egót. Az egyik dolog, ami feltűnő ezen az albumon, hogy a tizenegy dalból négyet Martin énekel, ami a legtöbb (arányaiban is) a Depeche lemezek között. Problémás volt ez Dave-nek? És volt oka annak, hogy ennyi számban Martin énekel?
Gareth Jones: "Számomra teljesen mindegy volt, hogy ki énekelte a dalokat, mivel csak az volt a fontos, hogy a dal illeszkedjen az albumra. Ahogy emlékszem, teljesen nyilánvaló volt, hogy mely dalokat kell énekelnie Dave-nek és Martinnak. Nem volt olyan, hogy Dave akart volna egy dalt énekelni, amit az emberek úgy éreztek, hogy Martinnal jobban hangzana - és fordítva sem történt ilyesmi. Tudom, hogy ez egy kicsit bezavart a külsőségek, az imidzs szempontjából. Fontos volt, hogy egy hang vezesse a projektet és összekapcsolja a zenekart a nyilvánossággal. Ez a Black Celebration készítése előtt és alatt is megbeszélésre került. Az az ember érzése, hogy az a banda, amelyikhez csak egy hang kapcsolódik, azok jobban megragadnak a köztudatban. A közönség, ha meghallja Dave hangját, azonnal tudja, hogy ez Depeche Mode. Emlékszem, hogy ez a téma napirenden volt, de a Black Celebration annyira kísérleti jellegű volt - majdhogynem a kisérleti popzene csúcsa - hogy ez végül nem vetett nagy hullámokat a bandán belül. Egyszerűen csak dalokat akartunk, amik illenek az albumra."
Ezt a választ lenyűgözőnek találom. Úgy tűnik, hogy azok a dalok, amelyeket Martin végül is énekelt, mindig is Martin-dalok voltak, ami, tekintettel a Martin által énekelt dalok magas arányára, azt sugallja számomra, hogy jó a feltételezés, miszerint ezek a dalok nagyon személyesek Martin számára.
Ideje továbblépni az arányokról és a számokról szóló fejtegetésen - mi a helyzet a zenével? A négy dal közül, amit Martin énekel a Black Celebrationön, van egy, amire a legtöbb Depeche-rajongónak kevés ideje van, és ez a dal természetesen a Sometimes. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem ezzel az albummal az elmúlt hónapokban, de nekem nagyon tetszik a Sometimes. Egy szép zongorás szám kísérteties vokáleffektekkel, és Martin sajátos bocsánatkérésével, noha alapvetően azt mondja: "Igen, tudok kínos lenni, de gyerünk, te is tudsz az lenni!". Megvallom, szerintem sem olyan jó, mint a többi szám az albumon, de még mindig jobb, mint a The Dead Of Night.
A Black Celebration visszaemlékezéssorozat ezen pontján azt hiszem, hogy tényleg eleget beszéltem már az A Question Of Lustról, úgyhogy ezt most átugorjuk, de azért annyit hadd mondjak, hogy gyönyörű. Az It Doesn't Matter Two számomra az egyik kiemelkedő szám a lemezen, nem csak a Martin-dalok, hanem az album összes dala közül. A címe mindig is szórakoztatott, mivel Martin nyilvánvalóan annyira szerette az It Doesn't Matter nevet, hogy a Some Great Rewardon és a Black Celebrationön is használta, bár a "Two" hozzáadását másodjára már szükségesnek tartotta. A "Two" hozzáadása azt a látszatot kelti, mintha a Black Celebration ezen című dala a Some Great Rewardon található első rész folytatása lenne, de ez nem így van. Az 1984-es első verzióban Martin arról énekel, hogy reméli, hogy egy kapcsolat erős marad, miközben elfogadja, hogy semmi sem tart örökké, míg az 1986-os Martin a kéjről és a szexről énekel, meg persze arról is, hogy semmi sem számít. Úgy tűnik, hogy a két év alatt elvesztette a romantikus jelentését a dal! Mindenesetre az It Doesn't Matter Two egy csodálatos dal, Martin egyik legjobb dallamával és a samplerek teljes kihasználásával a a refrénben, amely aztán végigvonul a dalon. Alapvetően a Black Celebration témáinak esszenciája számomra ez a dal.
Az album utolsó Martin-szám is csodálatos. A World Full Of Nothing a szex és a "Semmi sem számít" témáját viszi tovább, bár eltávolítja a szerelem minden jelentését a dalból - "Though it's not love/It means something". Ez minden idők egyik legborúsabb Depeche Mode dalcíme is. A dalszövegben rejlő sötétség ellenére mégis van remény a dalban. Ezen a négy dalon kívül a lemezen máshol is rengeteg Martin van. A Black Celebration "I'll drink to that" című sorától kezdve a Stripped "Let me hear you/Speaking just for me" című során át a Here Is The House-ig, amely helyenként szinte inkább Martin, mint Dave, Martin hangja az egész albumon jelen van, jobban előtérbe helyezve, mint bármelyik másik Depeche-lemezen.
Az az elmélet, hogy ez az album egy nagyon személyes Martin számára, még hitelesebbé válik, ha megnézzük, hogy Martin hányszor játszotta ezeket a dalokat élőben. Nyilvánvaló, hogy az A Question Of Lust és az It Doesn't Matter Two kiemelkedő szerepet játszottak a Black Celebration turnén, mindkettő minden egyes napon elhangzott, kivéve az utolsó koncertet, ahol az It Doesn't Matter Two-t a Somebody váltotta. Az A Question Of Lust ezután a Music For The Masses turné minden koncertjén elhangzott (101 alkalommal), és az azt követő turnékon is számos alkalommal szerepelt (bár a World Violationön egyáltalán nem (az Exciteren sem - a ford.)), vagy teljes zenekari hangzásban, vagy Martin és Peter Gordeno zongorával kísért duettjében. Például 67 alkalommal szerepelt a Devotional/Exotic turnékon, és további 56 alkalommal a Singles 86-98 turnén. Azóta minden turnén felbukkant itt-ott, és továbbra is népszerű dal mind Martin, mind a közönség körében, és valójában a Depeche Mode karrierjének 20. legtöbbet énekelt dala (azóta a 18. helyre jött előre, a Global Spirit Tournak köszönhetően - a ford.), összesen 336 alkalommal hangzott el koncerten (azóta 392-re emelkedett ez a szám) Azt a mindenit!
A Black Celebration Martin számai közül a World Full Of Nothing a másik népszerű szám, amit Martin élőben is előszeretettel prezentált. A World Violation koncertek túlnyomó többségén játszották, azóta felbukkant egy-egy zongorás verzió is, így az élő előadások száma összesen 64. Az Exciter turnén például egyszer játszották (valójában a World Violation után ez az egy Exciter Touros előadása létezik a dalnak - a ford.). A World Violation verzióban csak Martin és egy akusztikus gitár volt, és ez eléggé elragadó!
Apropó World Violation, mint már láttuk, a Here Is The House is szerepelt Martin akusztikus szekciójában azon a turnén, érdekes módon soha nem ugyanazon a koncerten, mint a World Full Of Nothing.
Mint azt valószínűleg tudjátok, ha idáig eljutottatok, a Sometimes soha nem szerepelt élőben Depeche Mode koncerteken. A Black Celebration másik Martin-dala, az It Doesn't Matter Two viszont igen. A Black Celebration turnén például 75-ször szerepelt. Martin 2001-től az akusztikus szettjében is elénekelte párszor a dalt, amit mindig élmény hallgatni. Összesen 107 alkalommal játszották élőben.
Martin azonban nem csak az albumról énekelt dalokat játszotta élőben. 2001 óta a Dressed In Blacket (élőben összesen 26) a szett közepén (nem mindig ott - a ford.) az akusztikus résznél játsszák, ami a közönség futball-stílusú skandálásához vezet az utolsó "Woah-ohh" résznél, amit vég nélkül ismételgetnek, amíg Dave végül le nem állítja az éneklést.
Szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy Martin szereti a Black Celebrationt. A négy albumszámból három mellett még kettőt élőben is eljátszott, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a fél albumot élőben énekelte. Az említett számok mellett a Stripped és az A Question Of Time nagyjából állandó szereplői maradtak az 1986 utáni összes turnénak, és szorosan mögöttük következik a Black Celebration. (a Global Spirit Touron aztán a Stripped és az A Question Of Time alaposan elhúzott a csak néhányszor játszott Black Celebration-től - a ford.)
Ahhoz képest, hogy az albumot Martin személyes nehézségeinek időszaka ihlette (különösen a lemezkiadó kezdeti kétségei után) mégis újra és újra visszatért hozzá, és nem csak a nyilvánvalóan eljátszandó számok miatt. Az én következtetésem? Nos, ahogy az elején mondtam, nem tudom a tényleges okot, de úgy tűnik, hogy a Black Celebration Martin egyik kedvence, és látva a reakciókat, amikor a fenti dalokat élőben játszották, azt hiszem, a legtöbben egyetértünk ezzel.
Elfogult vagyok, de egy-egy Martin számnak mindig van helye a koncerteken és a lemezeken. A Black Celebrationnel több Gore-t kaptunk, mint korábban bármikor, és ez akkor így még jobb volt :) "
A cikk eredetije képekkel és videókkal itt található.
