Alan Charles Wilder, Albert és Kathleen három gyermeke közül a legfiatalabb, a nyugat-londoni Hammersmithben született, 1959. június 1-jén. A Wilder család kétségtelenül zenészcsalád volt, így aztán az ifjú Alant semmi sem mentette meg attól, hogy két bátyja, Stephen és Andrew nyomdokába lépjen, és zongorázni kezdjen.
„Két bátyám klasszikus zenét tanult - mondja Alan. - Egyikük kiváló zongorista, énekeseket kísér, a másik Finnországban tanít. Öt és hét évvel idősebbek, így aztán engem is gyötörtek egy kicsit unalmukban, de azt hiszem, akkor még túl fiatal voltam hozzá.”
A jól tanuló fiú a Du Cane Roadon található St. Clement Dane általános iskolába járt London Shepherd Bush kerületében, és a zenében már tizenegy évesen megelőzte az osztálytársait. Noha az iskola csak pár lépésre volt a Wormwood Scrubs börtöntől, mégis fényévnyivel jobb volt a Laindon High Roadnál és abasildoni Nicholas Comprehensive-nél. Alan Wilder hamarosan megtanult fuvolázni és zongorázni, majd lelkes tagja lett az iskola zenekarának és rézfúvósegyüttesének. A zongoraórákon a legmagasabb osztályzatot kapta, ami komoly hatással volt iskola utáni karrierjére.
És hogy milyen volt a fiatal Alan Wilder? "Bunkó voltam, kócos, ellenszenves, arrogáns és elpirultam a lányok előtt."
Annak ellenére, hogy teljesítette az akkori gimnáziumi felvételi követelményeket, Alan nem érezte magát a szó hagyományos értelmében vett diáknak. „A St. Clement Dane gimnáziumba mentem Hammersmithbe, amely jó iskola, de mégsem érdekelt a dolog - mesélte. - Letettem három vizsgát közepes eredménnyel művészeti tantárgyakban. Szerettem a zenét és a nyelveket, de zongoraórákra csak kényszerből jártam.”
A Wilder család legkisebb csemetéjének egyéb iskolán kívüli kötelezettségei is voltak. Az egyik ilyen ad magyarázatot a szervezett vallásgyakorlással szembeni idegenkedésére: „Minden vasárnap, egészen tizenhat éves koromig, baptista templomba kellett járnom apámmal. Ez a legbiztosabb módja, hogy egy tizenévest egész életére elfordítsanak a vallástól.”
Az iskola aztán hamar nyűggé vált. „Tinédzserként nem tudtam komolyan venni a sulit - nem erre lett volna szükségem akkoriban. Máson járt az agyam. Az egyetlen dolog, amiben kitűntem, a zene volt, ami szinte ösztönösen ment. Bár az is igaz, hogy bátyáim sokkal jobb zenészek voltak, és azok is maradtak mind a mai napig.”
Wilder már viszonylag hamar ráébredt tehetségére, így arról is volt némi elképzelése, hogy mit vár az élettől: „Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de mindig is meg voltam arról győződve, hogy viszem valamire a zeneiparban. Mindig is ezt akartam csinálni.”
Alan érdeklődése a klasszikus zene iránt - ami a zongoratanulmányok előfeltétele - kevésnek bizonyult. Bach és Beethoven veszített nála a népszerűségéből, a rock és a pop aratott helyettük - főleg David Bowie és Marc Bolan, bár amikor azt kérdezték Alantől, hogy melyik volt élete legjobb koncertélménye, ő a The Who együttes 1974-es, Charlton stadionbeli fellépésére szavazott.
Alan Wilder: "Soha nem követtem lelkesen egyetlen zenekart sem. Ha nagy távolságokra utaztam, az olyasmi miatt lehetett, hogy megnézzem a Queens Park Rangers idegenbeli meccsét - szomorú, de igaz."
Alan Wilder: „Valójában a családomnak köszönhető, hogy a zene világába kerültem. A szüleim bátorítottak, hogy tanuljak meg zongorázni, így már sráckoromban tudtam játszani. A popzene kezdett érdekelni, nem annyira a klasszikus, bár valószínűleg azt várták tőlem, hogy kövessem a két bátyám példáját, akik mindketten zongoristák. De valamiért engem inkább a blues és a rock ’n’ roll vonzott.”
1975-ben, tizenhat évesen Alan folytatta tanulmányait a St. Clement Dane-ben, de egy év után kibukott: „Hatodikban hagytam ott a sulit, és munkanélküli lettem egészen addig, míg apám rá nem vett, hogy írjak zenei stúdióknak, hiszen semmimás nem érdekelt. Miután vagy negyven helyen elutasítottak, végül a DJM Studiosnál kaptam munkát a New Oxford Streeten.”
Alan szalagkezelő lett, ez minden stúdióban a szamárlétra legalsó foka. „Igazából teafőző és túlhajszolt kifutófiú voltam” - emlékezett vissza később a N0 1 című újságban. Akármilyen kellemetlen munka is, Wilder ezt az utat javasolja azoknak, akik a zeneiparban szeretnének dolgozni. „A képzést egy igazi stúdióra bíznám, nem az iskolapadra. Aki zenével foglalkozik, annak sokkal többet kell tudnia, mint gombokat csavargatni és bemikrofonozni egy együttest. Legalulról kell kezdeni - teafőzéssel, és azzal, hogy az embert a producerek piszkálják. De így összehasonlíthatatlanul többet lehet tanulni, mint akármilyen iskolában.” Bár az alantas munka csak egy évig tartott a DJM Studiosnál, megvolt a maga előnye. Wilder hamarosan közreműködött a cég saját produkcióiban, és művészeknek is dolgozott. Még a The Rubettes-hez is volt szerencséje! „A zenei jellegű feladatokban, mint például a vágás, nagyszerű voltam. Ugyanakkor hasznavehetetlen, ha a kábelelosztóval vagy a mikrofon bekötésével kellett valamit csinálni.” Más szóval a technikai dolgokban.
Nem ment pocsékba viszont az az idő, amit arra fordított, hogy zongoratudását vallásos áhítattal a lehető legmagasabb szintre fejlessze. A studiósegédet gyakran megkérték, hogy tudását különböző felvételeknél kamatoztassa. „A DJM-ben az volt a jó, hogy amikor végeztek az együttesek, gyakran otthagyták a hangszereiket. így el tudtam időzni a billentyűknél, vagy verhettem a dobokat” - emlékezett vissza. „Zenész akartam lenni, ez volt minden vágyam."
(az idézetek nagy része Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak, kisebb része pedig Alan Wilder Shunt nevet viseő weboldalán megtalálható Q+A fordításai)