Ma 40 éve jelent meg a Depeche Mode negyedik nagylemeze, a SOME GREAT REWARD! Kétnapos bejegyzéscúnami következik.
A Some Great Reward a második lemez volt, amelyet Alan Wilderrel, mint teljes jogú zenekari taggal vettek fel (az A Broken Frame stúdiófelvételeinél még nem volt Alan teljes jogú tag), és ez volt a második lemez, amelyet Berlinben, a Hansa stúdióban vettek fel. A lemezre kerülő dalok közül nyolcat Martin Gore, egyet pedig (If You Want) Alan Wilder szerzett. Első ízben két Martin által énekelt dal is felkerült a lemezre (It Doesn’t Matter, Somebody).
A lemez hangzása nem sokat változott a Construction Time Again óta, tulajdonképpen annak egy koforrottabb változata lett. A DM továbbra is lelkesen használta a sampling tulajdonságait: a lemezt ipari hangzású zajok színesítik (bár emellett előszeretettel használtak konyhai eszközök zajait, mint például kések, villák vagy ollók, sőt, még játékboltból származó gyermekhangszerek zajait is (marimba, zongora, szaxofon, xilofon). Gareth Jones producer kiemelte, hogy erőtől duzzadó, ütős, súlyos hangzású lemezt akartak készíteni. Gareth ekkortájt az Einstürzende Neubauten lemezén is dolgozott, szintén Berlinben, és az ott alkalmazott megoldásokat átcsempészte a Some Great Reward-ra is. Daniel Miller Steve Reichet, Alan Wilder pedig Philip Glasst emelte ki, mint ekkortájt érkezett zenei inspiráció, Martin pedig megemlítette, hogy ekkortájt Daniel Miller vásárolt egy Synclavier samplert, ami egyrészt kitágította a zenekészítés lehetőségeit, nem mellékesen pedig a mintavételezés is könnyebbé vált.
A dalszövegek jelentős változáson estek keresztül. Talán annak is köszönhetően, hogy Martin ekkortájt szerelmes volt a német barátnőjébe, de a szövegvilág szinte teljesen szakít az előző lemez társadalomkritikus, politikus szövegeivel, és teljes egészében az emberi kapcsolatokra koncentrál. Ebből a szempontból ez az első jellegzetesen DM témákkal foglalkozó lemez: a férfi-nő kapcsolatok, az alárendeltség-fölérendeltség kérdése, a szexuális kétértelműségek és némi szado-mazo sejtetés ezen a lemezen kerül a zenekar témarepertoárjába.
Már a lemez borítója - amit ezúttal is Brian Griffin tervezett - jól sejteti a lemez fő témáját: egy nagy ipari csarnokban egy picinek látszó pár szerelmesen nézi egymást. Ez számomra az elidegenítő, üres külvilág és az apróságnak tűnő, mégis nagyon fontos érzelmi élet éles kontrasztját jeleníti meg. A lemez dalszövegei jól rezonálnak erre a gondolatra.
A Some Great Reward az eddigi legjobb helyezést érte el a brit slágerlistán, ötödik helyen végzett. Az Egyesült Államokban az 51. helyig jutott. Meglett viszont az első listavezető helyezés: utólag nem meglepő módon Németországban került első ízben Depeche Mode lemez a slágerlista első helyére.
Itt az említett borító:
Itt pedig a lemez teljes tartalma:
Nézzünk néhány részletet Steve Malins: Black Celebration, valamint Jonathan Miller: Stripped című könyvéből a ma 40 éves Some Great Reward-ról, majd nézzük meg a korszakról készült dokumentumfilmet!
"A Christinával való kapcsolata a kezdetektől fogva óriási hatással volt az írásaira. Fletcher valamikor 1984 elején így nyilatkozott a Melody Maker-nek: „Martin megint szerelmes. A lényeg az, hogy ha valami fontos történik, írj róla őszintén, még akkor is, ha az csak neked fontos. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a szerelmes dalokat nem kell komolyan venni, csak a társadalmi problémákkal foglalkozó számok igazán fontosak.”
Ezekben a dalokban Gore leplezetlenül ír hatalmi harcról, kegyetlenségről, kiszolgáltatottságról, bűnrészességről, önzésről, emberi értékek elértéktelenedéséről, bizonytalanságról, ártatlanságról és egy új párkapcsolat legfontosabb tapasztalatairól. Szexuálisan túlfűtött dalok keletkeztek, erről számos szókép árulkodik. „I’d put your leather boots on / I’d put your pretty dress on” {Felvenném a bőrcsizmádat / Magamra ölteném a szép ruhádat) -Something To Do; „You treat me like a dog / Get me down on my knees” (Úgy bánsz velem, mint egy kutyával / Térden csúszok előtted) - Master And Servant. A Construction csodálatra méltó, ám a társadalmi problémák megfejtésében nem teljesen kiforrott próbálkozása után úgy tűnik, Gore megtalálta az igazi hangját. A Some Great Rewards (sic!) már egy kétértelmű, buja, incselkedő, provokatív és vicces ember munkája, akinek férfiúi egója is rendben van, ám anélkül, hogy beismerné, sebezhető is egyben. „I wouldn’t sacrifice anything at all to Love” (Nem tudnék mindent feláldozni a szerelemért) - ismeri be a Stories Of Old-ban. A Lie To Me azokat az apró hazugságokat tárja fel, amiket egy párkapcsolatban mindenképpen be kell vetni, hogy működjön a dolog. - „So lie to me / But do it with sincerity” (Hazudj nekem / De a hazugság őszinte legven). Az It Doesn’t Matter egy igazi törékeny szerelmes nóta, ami elkotyogja azt a nyílt titkot, hogy a szerelem nem tart örökké. A Somebody azonban egy lágy ballada, amit Gore énekel Wilder zongorakíséretével és a kölcsönös támogatásról, bizalomról, valamint a szexualitás szabadságáról szól.
„A dalok 70 százaléka valamilyen módon a szexhez kötődik, vagy arról szól. Elképesztőnek tartom, hogy sok embernek csak másodlagos dolog a szex. Hát nekem bizony nem az. (Martin)
Karrierjük legjobb kritikáit sikerült összehappolni. A Melody Maker külön kiemelte Gahan „mély, érett vokáljait”, és kijelentette: „Meg vagyok róla győződve, hogy a The Jam szikrázó ’80-as évekbeli verzióját halljuk”. Az énekes így lelkesedett a sajtónak: „Nagyon elégedett vagyok az énektémákkal az lemezen - rengeteget számított, hogy jól kijövünk a hangmérnökkel (Gareth Jones). Vettem pár leckét Tona deBrett-től, skálázgattunk meg ilyenek, bár a popdalok esetén nem sok hasznát veszem ennek, de mégis szerettem volna többet tudni a légzési technikákról.”
A Sounds szerint: „...a szövegek, ha jobban megnézzük, eléggé banálisak, sokszor naivnak tűnnek, tele közhelyekkel. A Depeche Mode tökéletesen lavíroz, de még bájos ügyetlenkedései ellenére, is sikerre fogja vinni.” A Record Mirror-ban Eleanor Levy 5-ből 4-et adott az albumnak: „A Depeche Mode felnőtt, Martin Gore végre megnyílt, a végeredmény pedig annyira a rabjává tesz, hogy egész évben ezt fogjuk hallgatni.”
A Smash HITS-ES Peter Martin 10-ből 8-at adott rá: „Az album úgy indul, mint egy túlhevült agyröntgen és egy sóhajtással végződik. Hogy mi van a kettő közt? Rideg fémes és kellemes emberi hangok bonyolult játéka, ami a gépies zakatolástól egészen az élénk énektémákig terjed.“
Talán az egyetlen ezektől eltérő, kritikus véleményt David Quantick fogalmazta meg az AW/E-ben: „A Some Great Rewards szenved a sok elszalasztott jó ötlettől. Lehetett volna egy zseniális versenyző a slágerlistán, aki a kereskedelmileg eladhatót és az egyedi hangzást mesterien összehozza, de ez nem az. A Depeche Mode azon kevés bandák egyike, akik megérdemlik a »pop banda« elnevezést. Csak hát kicsit jobbak is lehetnének.” Quantick-ot az albumon fellelhető pop és indusztriál hangzások kavalkádja is hidegen hagyta: „...semmi mást nem sikerült a két stílusból kihozni, csak furcsa döngető hangokat és csörömpölést.”
Martin Gore: „Egyik reggel Andyvel elmentem a Hamleysbe, és annyi játékhangszert vásároltunk, amennyit csak találtunk. Zongora, szaxofon, xilofon: mind megvettük és elvittük őket a stúdióba kipróbálni. A játék marimbát nagyon sokat használtuk, szörnyű hangja volt, de miután a mintát feldolgoztuk, remekül szólt. A játék hangja borzalmas volt, de pár oktávval lejjebb vittük, és tényleg jó lett.”
Gareth Jones: „Azt hiszem, hogy a Depeche Mode mindig megpróbált valami újat mutatni minden egyes albumon, és mindig sikerült is nekik. Akkoriban a sampler arra szolgált, hogy teljesen új hangszereket teremtsünk. Természetesen nem arra használtuk, hogy a meglévő hangszereket reprodukáljunk
Martin Gore szerint a kritikusok jócskán félreértették: „A számainkban mindig van egy kis humor is, amit az emberek észre sem vesznek: erről sosem kérdeznek bennünket. A mostani lemezünkön [Some Great Reward] az egyik versszak [a Something To Do-ban], így hangzik: »You’re feeling the boredom too / I’d gladly go with you / I’d put your leather boots on/ I’d put your pretty dress on« (Te is unatkozol/Szívesen veled tartanék/Felvenném a bőrcsizmádat/Felvenném a csinos ruhádat). Ezen el sem gondolkodnak.” Sok dal tényleg vicces, sok basildoni duma van bennük - mondta Andy Fletcher az NME riporterének, Don Watsonnak. - Olyan dolgok, amiket Basildonban hallasz, máshol nem sűrűn. A legtöbb ilyen szöveg önmagában is poénos, de az emberek nem értik - főleg, ha nem odavalósiak. Például [a Somebody-ból] »The world we live in and life in general« (A világ, melyben élünk és az élet általában). Az emberek tényleg azt hiszik, hogy komolyan írunk ilyeneket.”
Az együttes olyan messzire ment, hogy ezt a basildoni kifejezést az album külső borítóján megjelentették, ahol menyasszony és vőlegény látható egy sötét gyárépület előtt. „A borítót az ihlette, amit a lemez mondanivalójának éreztünk: egy szerelmespár a való világgal találja magát szembe” - magyarázta Wilder.
Andy Fletcher: „Az volt az első nagy albumunk Amerikában. Azt terveztük egyrészt, hogy otthagyjuk Berlint, másrészt meg akartuk mutatni nekik, hogy jók vagyunk - nem tipikus brit zenekar vagyunk, hanem európai zenét játszó együttesnek tartjuk magunkat.“
Egy fura, elidegenítő effekt - ami a Blasphemous Rumours-ban majd visszaköszön - aztán beindulnak a gyors, agresszív dobok és a gyomorbavágó basszusok: a Some Great Reward a szenzációs, tempós SOMETHING TO DO című dallal kezdődik! Már a Dave első sora ("My little girl"), előrevetíti, hogy ezúttal nem a Construction Time Again társadalmi, természeti, politikai viszonyokkal foglalkozó, távolságtartó attitüdje lesz jelen, hanem két ember kapcsolata, a testiség, és minden olyan téma lesz jelen, amit aztán a DM később a tökélyre fejleszt... Dave őrületesen énekel egy képzeletbeli bőrcsizmás lányhoz, amelyre Martin mániákus vokálja felel: "Van itt valami tennivaló?". Az egyre fokozódó hangorkán aztán egy kissé esetlegesnek tűnő, némiképp a Love In Itself végét idéző szintis kiállásba torkollik, de aztán jön az őrület, a dal csúcspontja: "Nem bírok ki még egy italt, meglepő, hogy ez a város nem süllyed el". Aztán az egyre gazdagodó hangzásból egy újabb kiállás jön - talán nem is bírnánk már az őrült tempót - majd a dal vége jön, további fokozás nélkül. Kedvencem Martin egyre erősödő (aztán kissé a háttérbe vesző) "uuuu" hangja a dal legvégén. Bivalyerős kezdés!
A Something To Do őrülete után már a kezdő hangokból hallatszik, hogy egy jóval megfontoltabb alkotás következik! Aztán jön a szépséges szintiszóló, ami végigkíséri a dalt, és máris jön Dave a LIE TO ME refrénjével (kissé szokatlan, hogy refrén kezdi a dalt). Dave sokkal érzékibben énekel, mint korábban bármikor, a "lie"-t szinte rekedten ejti ki. A második refrén második felében megérkezik a refrénbe Martin is, aki teljesen más dallamot énekel - a kettejük "felelgetése" a refrénben a dal emlékezetes részei közé tartozik. A dal Martin elmondása szerint nem egy "anti-szerelmes dal", hanem arról a paranoiáról szól, amit bárki felfedezhet magában. A második versszak utáni bridge-ben van ismét egy közéleti kikacsintás "hát hazudj nekem, úgy, ahogy ők teszik a gyárban", majd jön a lemezcím: "tégy úgy, mintha valamifajta nagy jutalom várna a nap végén" - ezzel is alátámasztva, hogy ezúttal a testiség a lemez fő témája. A dalt hosszú instrumentális levezetés zárja, elhalkulással. Sokak kedvence, főleg a hölgyek lelkesednek ezért a dalért - nekem nem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé. Nézzünk meg egy remek fanvideót:
A People Are People-t alaposan kielemeztük tavasszal, a negyvenedik évfordulóján: a falrengető hangszerélű, harsány dalhoz egy lágy énekdallam és egy kissé naiv, ám jószándékú szöveg társul - a zenekar már nem kedveli a dalt, noha hangszerelésében a korszak legjobbjai közé tartozik, és a lemezen is kellemes "ébresztő" a Lie To Me andalgása után. A kislemezváltozattal szemben albumverzió vége nem elhalkul, hanem szépségesen, ünnepélyesen, lelassulva ér véget.
A negyedik dal a Some Great Reward-on egy igen furcsa alkotás: a Martin által énekelt IT DOESN'T MATTER egy kellemes dal, de a néhol igencsak disszonánsnak tűnő hangszerelése nem teszi a legkönnyebben emészthető Depeche Mode-alkotások közé. A félinstrumentális, Martin "úúúú" hangjaival kísért levezetés azért inkább a jó oldalra billenti a mérleget, bár nekem sokáig ez volt a legkevésbé kedvelt dalom a zenekartól. A dalszöveg Martin szemérmes és szabadságvágyó vallomása.
Az egyszerre idegesítő, egyszerre andalító It Doesn't Matter után máris jön Dave kemény hangja és egy rövid, ám annál ütősebb alkotás, a STORIES OF OLD! Hatalmas mennyiségű szöveg hangzik el viszonylag rövid idő alatt, és mégsem feszül szét a popzenei keret: van itt refrén (háromféle szöveggel), van hódító szintidallam, sőt a végén egy kissé lakodalmas jellegű másik szintidallam is befigyel. Dave lenyűgözően hozza az egyszerre kemény, egyszerre érzéki éneklését (a "the things you do" kiéneklése örökké emlékezetes marad). Martin szövege ismét a párkapcsolaton belüli szabadság és a testiség témáját feszegeti. Kiváló dal, én legalábbis nagyon szeretem! Rendkívül furcsa módon ezt a dalt soha, de soha nem játszották koncerten, egyetlen egyszer vették elő 25 évvel később egy studio session alkalmával, de erről majd holnap :)
Az album zárt, klausztrofób világába hirtelen a külvilág zajai szűrődnek be, sőt, akkor sem szűnnek meg, amikor megszólal Alan zongorája és Martin lágyan elkezdi a Depeche Mode egyik leggyönyörűbb alkotását, SOMEBODY című dalt. Martin lágyan, szelíden énekel - a hírek szerint a jobb beleélés kedvéért a dal feléneklése közben meztelenre vetkőzött a Hansa Stúdió pincéjében - és a szépséges hangulatot Alan magabiztos zongorajátéka kíséri. Bő 4 perc időtlen szépség az album nyugvópontján, bár aztán a dal végén a külvilág zaja újra felerősödik (talán valami kikötő és játszótér hangjai hallatszanak, meg egy szélesen derülő, koccintó társaság). A dal szívdobogással, néhány érzéki sóhajjal és aztán egy halk, de meglepően elidegenítő ismétlődő szintidallammal zárul - talán ez ismét a külvilág betüremkedése? A Somebody eredetileg Dave által énekelt dal lett volna, de aztán úgy döntöttek a stúdióban, hogy Martinnak jobban áll ez a lágy köntösbe csomagolt, a női nemnek szóló meglepően nyílt "ultimátum". A dalt Martin és Alan élőben rögzítette, és mindössze három alkalom kellett a tökéletes végeredményhez.
A Somebody andalító dallamai után nagyobb kontraszt nem is jöhetne, hiszen jön az album legharsányabb dala, a MASTER AND SERVANT! Ez egy igazi "mindent-bele"dal, agresszív dobokkal, kemény basszusokkal, ostorszerű effektekkel és öblös, harsogó Dave énekkel. Nem olyan rég alaposan kielemeztem a dalt (hiszen augusztus 20-án negyvenedik évfordulója volt), úgyhogy itt csak megemlíteném, hogy az albumverzió valamivel hosszabb, mint a kislemezes - főleg az elején hosszabb az instrumentális betét. A 2009-es koncertverzió erre alapult!
Vészjósló hangokkal indul a következő alkotás, az album egyetlen (és egyben a DM történelmében utolsó alkalommal) Alan Wilder által írt dala, az IF YOU WANT. A hosszas instrumentális felvezetés (ami legalább 6 And One nagylemezt inspirált) Dave "fenyegető" hangjával egészül ki: aztán jön néhány fémes effekt (mégpedig a Master and Servant-ból a "Mas-mas-mas!") és máris indul a második versszak, egy őrületesen táncos alappal és egy egy meglepően dallamos, mániákusan ismétlődő fémes hangsorral. A szöveg témája a szürke hétköznapok utáni kikapcsolódás: töröld le az összezavarodottság könnyeit, és keresd a hétvégi eksztázist... A dal egy hosszú és emlékezetes instrumentális levezetéssel, majd elhalkulással zárul. Kissé szokatlan, hogy a gyors zenei alapra Dave viszonylag lassan énekel - sokakat ez elriaszt a daltól, pedig egy kivételesen nagyszerű alkotásról van szó!
Nézzük, mit mondanak róla a dal készítői?
Alan: "Ebben a dalban Martin indián hangot utánzott és ezt egy fagott szerű dallal kombináltam"
Martin (indián hangot utánoz): "Nagyon népies volt".
A Black Celebration könyv így ír Alan későbbi gondolatairól a dallal kapcsolatban: „Gyanítom, akkoriban tetszett a szám” - mondja enyhe grimasszal. A dal refrénjét hallva „Exercise your basic right / We can build a building site” (Gyakorold, mi jogosan megillet / Alkothatnánk magunknak egy helyet) a mai napig kiül az arcára a fájdalom, és hevesen rázza a fejét.
Az If You Want vészjósló hangulata egy percig sem enged az album végére sem, ugyanis a Some Great Reward az egyik legsötétebb Depeche Mode alkotással, a BLASPHEMOUS RUMOURS című dallal zárul. A dalt végigkísérő, kísérteties kezdő szintidallam, a szaggatott dob, a térben zörgő fazekak az ollónyisszantás-hangok, valamint a Something To Do kezdőhangjainak újra feltűnése mind-mind csak gyászosabbá teszi az amúgy is szomorú dal összhatását, amelyen még a poposabb, beindulósabb refrén sem segít. A dal egy lányról szól, aki 16 évesen, el akarta dobni az életét, de nem sikerült neki, majd 18 évesen, Jézus Krisztusra rátalálva ütötte el egy autó. És a konklúzió: noha szinte mentegetőző a refrén kezdése "nem akarok semmiféle istenkáromló diskurzust elindítani", ámde "szerintem Istennek beteges a humorérzéke", majd a csattanó: "ha majd én halok meg, szerintem nevetni fog". A dal refrénje feloldozás nélkül halkul el, majd egy rövid instrumentális betéttel zárul a Depeche Mode ma 40 éve megjelent Some Great Reward című nagylemeze.
