Ma pedig a Some Great Reward album azon dalainak a koncertverzióit vesszük végig, amelyek nem jelentek meg kislemezen. Ez nem is olyan könnyű, hiszen az albumnak csaknem a fele kislemezen végezte: a People Are People koncertverzióit márciusban, a Master And Servantét augusztusban vettem végig, a Blasphemous Rumours-ét és a vele dupla A oldalon megjelent Somebody-ét pedig novemberben fogom ledarálni. Úgyhogy marad 5 dal koncertverziója, amelyből ráadásul az egyik soha nem is volt koncerten, csak egy studio session-ön játszották el. 

Elsőként nézzük tehát a Something To Do koncertváltozatait! Az album bővérű nyitódala messze a legnépszerűbb koncertdal volt a kislemezes dalok mellett a nyolcvanas években: a 101-ig minden egyes koncerten játszották. A Some Great Reward Tour minden egyes állomásán - a Master And Servant-ból kiimportált, "Slavery Whip"-nek nevezett intro után - ezzel kezdődött a koncert. Nem térünk el egy hanggal sem az albumbverziótól, de nem is kell, az öltönyös Dave máris felszántja a színpadot:

A Something To Do 1986-ban is a setlist része maradt, a koncertek kétharmada felé közeledve, egy pörgős blokk közepén játszották minden egyes Black Celebration Tour-koncerten. Ez a változat sem tér el az albumverziótól, bár a dobokat valamiért ütősebbnek érzem, mint egy turnéval ezelőtt.

A Something To Do a Music For The Masses Tour-ra is a setlist része maradt, mégpedig nagyon jó helyen csendült fel: a háromszámos Music For The Masses-kezdés után pörgette fel az "old-school" hangulatot. Alan ekkortájt nyilatkozta a dalról, hogy nagyon jól illik a koncertek folyamába a dal, ezért is játszák minden egyes koncertjükön. Következzék a 101 verzió!

 A Something To Do a World Violation Tour-ra kikerült a koncertek dallistájából, és azóta már csak egyetlenegyszer bukkant elő, meglepő módon a Devotional Touron. Tudomásunk szerint egyszer játszották csak, Brüsszelben, a második estén, mindjárt a második ráadás első dalaként (a Fly On The Windscreen cseredalaként). Át is dolgozták némiképp a dalt, sokkal lassabban, nehézkesebben indul (mintha élődobok lennének benne, de nem azok voltak), aztán nem sokkal később átváltunk az albumverzióhoz közeli sebességre. Nagyon nagy kár, hogy csak egyszer játszották - és még nagyobb kár, hogy azóta egyszer sem!

A Lie To Me a Some Great Reward Touron szerepelt egyedül, mégpedig a koncertek közepén, a Martin-blokk után nem sokkal. Ez egy enyhén lakodalmas változata a dalnak, nagy meglepetésemre az Almost Predictable Almost blog szerzője, Dave nagyon szereti ezt a koncertverziót. 

A zenekar is szereti, nézzük csak:

Martin Gore: „Nem tudom, hogy a legjobb verziót készítettük-e belőle, amit csak lehetett volna, de nekem nagyon tetszik, mint dal.”

Daniel Miller: „A Lie To Me szerintem az egyik legerősebb dal volt, amit Martin addig írt. Szerintem egyszerűen csodálatos érzés jelent meg benne.”

Martin Gore: „Ez volt az egyik első szám, amiben volt egy jellegzetes akkordváltás volt, amit az évek során túlhasználtam" során.”

Dave Gahan: „A Lie To Me egy olyan dal volt, amit már régóta játszottunk élőben, amit mindig is nagyon szerettem, szerintem nagyon egyszerű és közvetlen, és tulajdonképpen eljátszottunk az ötlettel, hogy eljátsszuk a Touring The Angel-en.

"Természetesen" a dal 1985 óta nem szerepel DM koncerteken.

 Az It Doesn't Matter két turnén is szerepelt, igaz a Some Great Reward Touron csak egyszer. Ez az egy előadás azonban igen emlékezetesre sikeredett... A 39 évvel ezelőtti tokioi koncerten az egyszámos Martin blokknál Alan leült a zongorához, és - mint addig a turné minden előadásán - a Somebody-t kezdte el játszani. Meglepetésre Martin viszont - a turné során először - a Some Great Reward másik általa énekelt dalát, az It Doesn't Matter-t kezdte el rá énekelni. Szinte hallható Alan megrökönyödése, de aztán továbbjátszotta az egyre inkább improvizációba hajló Somebody-variánst, Martin pedig továbbra is maradt az It Doesn't Matter-nél. A koncert után állítólag az elfogyasztott jelentős mennyiségű szakét hibáztatta Martin a "bakiért" :) Itt hallható a meglehetősen kakofón, ráadásul nem túl jó minőségű verzió; egy kis bájos gyöngyszem a korai Depeche Mode világából!