Alan: „A The Hitmenhez hasonló együttesek után úgy éreztem magam, mint általában: nem volt pénzem, unatkoztam, és lapozgattam a zenészeknek szóló hirdetéseket. Felfigyeltem az egyikre, amely így szólt: ismert együttes keres szintetizátorost huszonegy éves korig.« Jelentkeztem a meghallgatásra, de hazudnom kellett, mert akkor már huszonkettő voltam.”
Alan Wilder nem örült, amikor megtudta, hogy az „ismert együttes” a Depeche Mode. „Nem voltam oda a leegyszerűsített popos hangzásért - ismerte el -, de a megközelítésük tetszett, és vonzott az elektronika lehetősége. Ráadásul kellett a pénz is!”
Andy Fletcher így emlékszik a meghallgatásra: „Daniel [Miller] találkozott először a jelentkezőkkel, aztán mi is meghallgattuk őket a Blackwingben. Öt ember maradt a végére. Isten tudja, mifélék lehettek azok, akiket Daniel be sem hívott! A vicc az volt, hogy Alan hazudott a korát illetően - elmúlt huszonegy. Ettől függetlenül messze a legjobb volt. Akadtak köztük tényleg nagy Depeche Moderajongók is, de Alan klasszikusan képzett zenész volt. Mondtuk neki, játsszon egy keveset, de azzal a nehezítéssel, hogy énekelje is el! És megcsinálta! Mi csak annyit tudtunk hozzátenni, fantasztikus, két másodperc alatt sikerült neki! Tényleg vicces volt.”
Alan: "Igazság szerint, mielőtt csatlakoztam volna a Depeche Mode-hoz, gőzöm se volt az elektronikus zenéről. A legtöbben, akik megjelentek a meghallgatáson, mind rajongók voltak, ám szerintem tájékozatlanságom és felületességem volt az, amit Dave, Andrew és Martin nagyra értékelt. A másik meg, hogy azonnal tudtam velük együtt játszani. Az egyetlen dolog, amire emlékszem arról a meghallgatásról, hogy mindannyian Marks and Spencer pulcsikban feszítettek, és hogy rettenetesen félénkek és szerények voltak. Martin még mindig az, de akkoriban konkrétan azért érezted magad kényelmetlenül, mert ő is teljesen kényelmetlenül érezte magát."
Noha Alan lenyűgözte a zenekart, Daniel nem volt meggyőződve. Némi vita és egy második meghallgatás után a csapat végül a maga útját járta, és meghívták a Depeche Mode-hoz, kezdetben részmunkaidőben.
„A meghallgatás kicsit érdekes volt. Én, mint amolyan középosztálybeli, ők meg, mint munkásosztálybeli srácok. Zeneileg nekem kicsit együgyűnek tűntek, ám mégis volt bennük valami érdekes, és amúgy is, akkoriban annyira nyomorult helyzetben voltam, hogy bármilyen fellépést elvállaltam volna.”
Wilder szintén emlékszik Daniel Miller inspiráló és egyben védelmező szerepére is: „Daniel akkoriban nagyon óvatosan állt minden Depeche Mode-ot érintő döntéshez. Igazából mielőtt a meghallgatásra mentem volna, először Daniellel kellett találkoznom - mint ahogy mindenki másnak is. Lekáderezett minket, és csak utána mehettünk a meghallgatásra. A két visszahívott jelentkező közül nem hiszem, hogy ő engem akart volna. Kb. 20 embert hallgattak meg, majd visszahívtak kettőnket, a másik srác rögtön pár számmal állított be, amik nagyon bejöttek Danielnek, és szerintem úgy gondolta, hogy a srác jobban passzol a többiekhez. Gondolom látta, hogy egészen más a hátterem, és zeneileg is képzettebb vagyok, mint a fiúk. A banda azonban szerintem nem törődött ezzel - »tudja a nótákat és aránylag normálisan néz ki, jó lesz«. Végül is, Daniel felhívott, hogy megfeleltem és fel vagyok véve, mindenesetre nagyon egyértelművé tette, hogy csak a turnéra kellek.”
Alan: "Egyértelműen szükségük volt Vince pótlására, mivel turné és egyéb kötelezettségek voltak kilátásban, és a távozása váratlanul jött a korai sikerek után. Velem kapcsolatban azonban nagy volt az óvatosság. Akkoriban nehezteltek Vince-re a távozása miatt, és úgy érezték, hogy be kell bizonyítaniuk neki, hogy ettől függetlenül is képesek folytatni. Azt hiszem, ez büszkeség kérdése volt, és azt sem akarták, hogy úgy lássák, hogy beugrottak az "átigazolási piacra", hogy egy kész utódot vásároljanak."
Egy olyan ember számára, mint Alan Wilder, aki a Rick Wakeman-féle óriási hangszereken játszó vonulathoz szeretett volna tartozni, a Depeche Mode-os meghallgatás technológiailag és technikailag is igazán újszerű élményt jelentett:
„A Depeche Mode előtt számomra egy Hammond O3-as orgona Leslie Cabinettel, egy MiniMoog szintetizátor és egy nagy Fender Rhodes zongora jelentette az ideális felszerelést. Döbbenetes volt, hogy ők ezzel szemben a három létező legkisebb szintetizátort használták. A meghallgatásomon Martinnak egy kis Yamaha CS5-öse volt, ami alig volt egy láb széles, Fletch egy Moog Source-on játszott, én pedig egy Moog Prodigyt kaptam. Mindannyian egyszólamú dallamokat játszottunk, és az igazat megvallva, szinte meztelennek éreztem magam, hogy nincs körülöttem több hangszer.”
Kétszer is meghallgattak, mielőtt felvettek volna. A vetélytársaim vagy eleve esélytelenek voltak, vagy olyan rajongók, akik a slágereket betanulták, és ez persze nem volt elég. Igazából vegyes érzéseim voltak az együttessel kapcsolatban. Ismertem a Just Can’t Get Enough és a New Life sikerét még Vince idejéből, de úgy gondoltam, hogy nem elég határozottak - ami érthető is volt még akkoriban. Másfelől kedves és barátságos társaság volt, a zenéjük pedig egyszerű. Ezt nagyra értékeltem. Ha ma visszahallgatom Vince dalait, feltűnik, hogy bluesra és klasszikus heavy metal-riffekre építette őket. Úgy gondoltam, jót tenne nekik, ha egy kicsit tökösebbek lennének, de voltam annyira diplomatikus, hogy ezt ne mondjam meg. Csak annyit mondtam: szerintem jók vagytok.”
Miután Wilder bevallotta a korát, a Depeche Mode próbaidővel jutalmazta őszinteségét. „Eleinte részmunkaidős tagnak szerződtettek. Tényleg így volt: olyasvalakinek vettek fel, aki ment velük a tévéshow-kba, turnézni, élőben fellépni, meg mindenhova - emlékszik vissza. - De azt nem akarták, hogy úgy látsszon, kívülről hoznak egy zenészt, aki átveszi az irányítást. így aztán eleinte egyáltalán nem is vettem részt a stúdiómunkában. Még egészen kilenc hónapig.”
Daniel Miller: „Két srác maradt a végére, és ha jól emlékszem, nekem a másik jött be inkább, de a fiúk Alant akarták, úgyhogy belementem. Tényleg csak egy koncertzenészről volt szó, abszolút nem kerestünk állandó tagot. Szerintem Alan kicsit lenézte őket, mert egy kézzel le tudta játszani a számaikat, de végül is működött a dolog, mert semmit nem kellett neki megtanítani.”
„Amikor csatlakoztam a Depeche Mode-hoz, egyáltalán nem bírtam a zenéjüket - vallja be Wilder. - Martin, Dave és Andy nagyon rendes arcoknak tűntek, úgyhogy úgy döntöttem, velük tartok pár hónapig. Soha nem bántam meg...”
Andy Fletcher: „Azt hiszem, ötven fontot plusz költségtérítést kapott hetente. Eljött velünk New Yorkba. Nagyon vicces volt, emlékszem, mert dzseki és kötött sál volt rajta. Csakhogy New Yorkban akkor mínusz negyven fok volt!" (az idézetek Steve Malins: Black Celebration és Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak)
Íme egy kép New Yorkból:
