Az Ultra második dala a THE LOVE THIEVES, és az első hangoknál, a visszhangos doboknál érezhető először, hogy az Ultra hangzásban el fog térni az elődeitől. Nagyon sok tere van mindennek, kényelmesen épül a dal, finom basszus kísér egy ízléses gitározást; szó sincs a helyenként zsúfolt, "barokkos" Alan-hangzásról, de szó sincs a Violator-féle elektronikáról sem. Amikor az Ultra lemezre gondolok, egy nyugodt, fennkölt lemez képe ugrik be, és talán pont emiatt és az ehhez hasonló dalok miatt van ez így. Jön Dave, aki Martin egyik legfilozofikusabb, vallási képekkel operáló dalszövegét énekli el enyhén visszhangosítva - érezhetően mindenre van idő, ráérősen építkezünk, a tempó sem fog változni erről a - jobb híján hívjuk így - lassú hip-hopos tempóról: Tim Simenon, (Bomb The Bass) keze nyoma szinte tapintható ezekben a pillanatokban. A vége felé néha felpörög a kissé statikusnak, üresnek ható dob, és szerencsére aztán a magányosan éneklő Dave mellé megérkezik Martin is 2-2 sor erejéig, hogy aztán a dal egy szépséges gitárszólóba torkolljon, amelyet kellemes, ízléses elektronikus effektek és Martin leheletszerű "há-há" vokáljai kísérnek. Egy dal, ami nem is akar több lenni, mint ami: az Ultra egyik kis rejtett gyöngyszeme!
