Idén a két ünnep között sem maradunk kétnapos bejegyzésdömping nélkül: 1987-ben ugyanis valamiért ezen a meglehetősen különös dátumon, december 28..-án jelent meg a Depeche Mode egyik leghíresebb kislemeze, egyben az én egyik kedvenc Depeche Mode dalom: ez a BEHIND THE WHEEL!
Pont 3 hónapja már áradoztam a dalról (akkor jelent meg a Music For The Masses): Guruló dísztárcsa hanggal kezdődik, majd jön két vesébevágó dob, hogy aztán induljon a kérlelhetetlen dob és a klausztrofób basszus, amire ráérősen jön az egyujjas szintidallam, majd a gitár (!) riffjei, majd az újabb, kicsit komolyabb szintitéma... hogy aztán jöjjön Dave és Martin legkáprázatosabb „duettje“. Alig néhány dallam van jelen, a szöveg se sok, és van valami vésztjósló lefojtottság az egész dalban, mégis egészen káprázatos a végeredmény. Még a kasztanyetta-szerű dobok és a random elhúzó autóshangok is csak hozzáadnak az élményhez. A dalszöveg pedig kitűnő - dominancia és kiszolgáltatottság, kínzás és odaadás, erő és alázat, mindez autóvezetői környezetbe ültetve. Az utolsó versszak „tonight“-tól a lehalkulásig külön káprázatos, főleg, hogy közben megérkezik az It Doesn’t Matter Two-ból ismerős sample-ezett Martin hang is, ami még tovább növeli a sejtelmességet és az enyhén nyomasztó hangulatot. Egészen elképesztően jó ez a dal!
Hogy vélekedett a Behind The Wheel-ről Martin és Alan? Nézzük:
Martin: Még mindig nagyon kedvelem ezt a dalt. Emlékszem arra, amikor éppen befejeztük a remix változatot és még a megjelenés előtt előadtuk Svájcban, a montreaux-i pop fesztiválon. Ott játszottuk először. Emlékszem, hogy nagyon elégedettek voltunk vele és talán nem is volt hozzá fogható jó szám az egész fesztiválon.
Alan: A 'Behind The Wheel' egy meglehetősen érdekes dal. Az egész nem más, mint négy ismétlődő hang sorozata, amely valójában sohasem változik. Azokra az optikai csalódást keltő körkörös lépcső(ház)akra emlékeztet, amelyekben soha nem juthatsz fel a csúcsra, ha viszont körbeérsz, ismét az alján találod magad. Valahogy így működik az a hangsor. Egyszerűen nem tudod abbahagyni, otthagyni és ebben rejlik a szépsége. A vezetés analógiájára épít a dal, amely pazarul működik ebben a környezetben. Szerettük volna végéig megőrizni ezt az érzés, illetve erre építeni."
A kultikus basszushang Alan szerint "három különböző hangból állt össze. Egy kézzel megütött porszívócső, illetve egy tépve megszólaltatott gitárhúr hangjáról vettünk mintát, ez utóbbit lemélyítettük, és a MiniMooggal adtunk hozzá még egy további mélyet."
A dalt sajnálatos módon alaposan megváltoztatták a kislemez-és a klipváltozatra. Már a dísztárcsak is máshogy érkezik a fülünkhöz, majd a két dobhang után egy váratlanul divatos, táncos dobalap indul el, felhigított basszusokkal. Természetesen az eredeti dal hosszas instrumentális felvezetése is hiányzik, elég hamar jön Dave éneke. Valahogy minden hígabb, érdektelenebb, mint az eredeti változatban, pedig van új, "lánccsörgés-szerű" szintieffekt is. Érdekessége, hogy sokkal tolakodóbban jelen van Martin samplerezett "huhogó" hangja, ami nem nagy tragédia, de valahogy kicsit aránytalannak tűnik a dal többi részéhez képest. Az instrumentális levezetés viszont elég érdekes: nemcsak a "you're behind the wheel tonight" megy végig, hanem visszatérnek a dal további dalrészletei is. Ha nem is jobb, mint az albumverzió zárása, azért ez egy ügyes megoldás a mix készítőjétől, Shep Pettibone-tól.
A klip mintha a Never Let Me Down Again folytatása lenne: túllendülve azon, hogy a klip legelején repülő dísztárcsa pénzzé változik Dave kezében, máris egy jómunkásembert láthatunk, amint traktorával elszállítja a Never Let Me Down Again klip póruljárt kisautóját. Dave, aki időközben látszólag orvosi kezelést ia kapott, hiszen két mankóval sántikál, magára marad a látszólag dániai, de valójában olaszországi mezőkön (a Never Let Me Down Again-t Dániában, a Behind The Wheel-t Olaszországban forgatták). Dave tanácstalanul néz körbe, térképet böngészik, de aztán hamar jön a felmentő sereg egy fejkendős lány személyében, aki felveszi őt a kismotorjára. Dave el is dobja azonnal a mankóját és felszáll a lány mögé, majd az "I don't care tonight"-tól el is énekli a dalszöveget a lány kendőjének, majd át is fogja a lány derekát. A motorozás közben aztán több kissé nyugtalanító dolgot is láthatunk. Először egy száját megnyaló pap látható, majd megáll a motor, Dave ekkor először jön ki a kamerához, de még nem néz bele. Hamarosan tankolni kell, ekkor Dave nyugtalanul újra kijön a kamerához, de még mindig nem tesz semmit. Közben alkonyodik és a napot sötét felhők takarják el, majd váratlanul egy kisváros kávézójához érkezünk, ahol már ott várja az ifjú párt a rendkívül artikulálva huhogó Martin, valamint a dolgokat sokkal lazábban felfogó, poharazgató Andy és Alan (de azért ők is huhognak az asztalnál ülve). A kisváros felé a kisváros templomai egész ijesztő szellemalakot öltenek az egyre sötétebb estében, és egy pillanatra feltűnik a Music For The Masses korszak emblematikus hangszórója is. A megérkezés után Dave harmadszor is kijön a kamerához, és végre ránknéz és mond is valamit: "And me the passenger". Minden vésztjósló hangulat ellenére jól alakulnak a dolgok: Andy egy szerencsekereket hajt meg az ifjú pár számára, amelyen természetesen a 69-es szám jön ki nyereményként. Nem sokkal később Dave és a hölgy eltűnik, majd újra előtűnik és táncolni kezde. Dave ceruzabajszot növesztett az aktus közben, Martin pedig egy harmonikát vett a kezébe. A macskaköves úton táncoló Dave-ék táncával zárul ez a végkifejleténél sokkal sötétebben induló klip.
De mit mondott a klipről Dave és Andy? A Video Singles Collection DVD audio kommentár részlegében mindketten felfedték a gondolataikat (a fordítás a HDMFC oldaláról származik):
Dave: Emlékszem erre a modellre, aki a klipben a scootert vezeti, Ippolita Santarelli (Cassandra) volt a neve. De rögtön, itt az elején van egy másik szereplő is, a vontatós, aki integet. Ki lehetett az?! Ilyen epizód szerepekre általában Richard Bell-t, a videós producerünket használtuk. Jól el lett maszkírozva, nem esküszöm meg, hogy valóban ő az. Az ehhez hasonló szerepek vezettek az 'Enjoy The Silence'-es beugrásához, haha. Így, visszanézve, már mindannyian tudjuk, hogy Anton tematikával a fejében dolgozik. Ezt persze ott és akkor nem tudjuk, kvázi számunkra is csak a végén derül ki. Íme, itt van Ippolita. Kisvárosi lány volt, és emlékeim szerint egy szót sem beszélt angolul. Legalábbis nagyon keveset. Anton hozhatta őt is, modell vagy színésznő lehetett. Anton valahogy mindig belop egy-egy szexuális utalást a filmjeibe. Itt van az a jelent, amikor átölelem a lányt vagy ez a másik, amint a szentember megnyalja a száját. Ez utóbbi nyílván kicsit bizarr. Ilyenkor jöttek a telefonok a Mute Records-hoz a különböző TV csatornáktól. "Nem adhatjuk le a klipet." "Miért?" "Van benne egy jelenet, amiben a pap megnyalja a száját, közvetlenül az után, hogy az énekes lágyan átöleli a lányt a mellei alatt." "Ó, valóban?!? Hát, ez eszünkbe sem jutott! Na de, mi ezzel a baj?" "Túlzottan ráutaló!" "Mire?!" Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések alapján dőlt el anno, hogy lemegy-e a klip az adott TV-ben és műsorban, vagy sem. A véleményem szerint a mögöttes szexuális tartalom éppúgy jelen van a zenénkben, mint a klipjeinkben. Amely nyilván olykor absztrakt módon ölt testet. Itt, ez a kép, szürkületben fotózott templommal és a bong állvánnyal. Igazán remek Anton pillanat. És persze Martin hírhedt Gretsch gitárja... A klip végén pedig már itt van mindenki, karöltve a jövendő-mondó, szerencse-kerékkel. Ismét egy remek jelenet, hátulról fotózva a szerencsekerékkel. Kitéve a vak szerencsének. Haha, pont a 69-en állt meg, jellemző Anton-os húzás. Mi lehetett itt a sztory? Megismerkedem a lánnyal, alakul valami románc, és a végén össze jövünk. A bajusz úgy emlékszem, festet volt. Szerintem annyi idősen talán még növeszteni sem tudtam volna ilyet. Akkoriban próbáltunk a videókban szerepeket, de Anton volt az, aki ezt új szintre emelete. Bíztunk benne, hisz láttuk, hogy a fotóin mindig jól néztünk ki. Tudtuk, bárhogy is lesz, bármilyen hülye is az ötlet, a végén úgy fotózza majd meg, hogy jól fogunk kinézni. Még akkor is, ha amúgy faszfejnek nézünk ki, mindig tudjuk, hogy jópofa faszfejekként jelenünk meg a filmen, haha.
Fletch: A korszak klipjei nem egyszerre lettek felvéve. A 'Behind The Wheel' videót Olaszországban forgattuk, ha jól emlékszem. Itt, az elején erre a vontatósra sem emlékszem, mert többségünk nem is szerepel ebben a jelenetben. A klipben nem is nagyon vagyunk benne igazából, csak a végső jelenetben. Nem kellett sokat játszanunk. Nézd csak, erre a modellre emlékszem, gyönyörű volt. A 'Never Let Me Down Again'-t Dániában forgattuk, és igazán jó visszajelzéseket kaptunk. A rajongók értékelték, hogy különböző videókat, különböző országokban vettünk fel. Az emberek jobban kötődnek dalokhoz, amelyekhez a közvetlen környezetük, országuk valahogy kapcsolódik egy zenekaron keresztül. Már a kezdetektől fogva, a korai időszaktól kezdődően tudatosan figyeltünk erre a dologra. Az emberek szeretik és díjazzák ezt a dolgot - kialakul egyfajta kötődés. Már két perce megy a klip, és szerintem még fel sem tűntünk benne. Persze, nyilvánvalóan, ez amolyan road movie. Na, két és fél perc, és mi, az együttes többi tagja is megérkeztünk. Ott ülünk egy kávézóban. Hát, nem volt túl megerőltető a forgatás, haha. Bármikor újra vállalom, haha. A korszak klipjeit összefűzni, és kvázi megalkotni a 'Strange' kiadványt, vélhetően Anton Corbijn ötlete volt. Valahogy természetes módon összhangban voltak a számok, illetve a vizuális megjelenítésük is. Remek ez a jelenet, hátulról fotózva a szerencsekerékkel. Pont a 69-en állt meg, haha. A kávézó amúgy egy valóságos helyszín volt. Annyira jó nézni ezt a klipet, hogy végül is teljesen elfelejtettem, hogy azért ülök itt, hogy kommentáljam, haha. Jó kis klip!
Íme a klip:
