Mit írt 25 éve a magyar zenei szaksajtó a Depeche Mode Ultra című lemezéről? Meglepően jókat! Elsőként jöjjön Németh Róbert írása a Wanted-ból (az Arcanum Digitális Tudománytárból ollózva):
"Dicsérni jöttem, nem temetni. Pedig majdnem. David Gahan speedballakciója, az elmúlt év őszén, majdhogynem pontot tett az elmúlt tíz év egyik legfontosabb popegyüttesének történetére. Kevés zenekar ment át ennyi metamorfózison: a Vince Clark-korszak kezdeti csilingelő szintipopjától kezdve, a nyolcvanas évek közepének kísérletező-kultikus programján, a letisztult Depeche Modehangzáson és a világszerte komoly méreteket öltő Mode-lázon át az album fülledt nagyzenekaros, rockhangzásra kacsintgató, néhol monumentális perfektségéig. Kockafejű kis Dave-ek és melírozott kis Martin Gore-ok ide, Bravo-poszterek oda, itt egy komoly, kísérletező, az igényességet és a popularitást mesterien adagoló zenekarról van szó. Történet a történetben a frontember Dave Gahan magánmetamorfózisa: a nett angol popfiúból loboncos-szakállas Los Angeles-i junkie, heroinos-kokós bálvány, aki Kurt Cobain öngyilkosságakor arról beszélt, hogy a Nirvana frontembere „lenyúlta az ötletét”. De dicsérni jöttem, nem temetni, ami egyrészt egy kórházi két perc kérdése, másrészt azé, hogy a zenekarból kivált stúdióagy-producer-szintiprofi Alan Wilder távozását a Depeche Mode túl tudta élni. Ez sem múlott sokon. A bandát tavaly ért sokksorozat után Gore, a zenekar dalszerzője, a másik kulcsfigura - ahogy nyilatkozta - majdhogynem feladta. Aztán mégsem. Inkább nekiállt az új album, az Ultra elkészítésének.
Szükség volt, ugyebár, az eltávozott Wilder helyett egy másik olyan fejre, akinek a kobakjában legalább annyira megjelenik egy zenekar hangzása, és aki legalább olyan jól fickándozik stúdiókörülmények között. A mentőangyal Tim Simenon, azaz maga a Bomb The Bass személyében jött el. A Bomb The Bass az elmúlt jó pár év egyik legérdekesebb, legkísérletezőbb mostanság nem aktív acidhouse-techno produkciója, így Simenon nem lehetett rossz választás. Ráadásul nem is igazán úgy gondolkozik, ahogy azt egy vérbeli technicistától elvárhatnánk: „Martin nagyszerű dalszerző... dalok, dalok, dalok, erről szól az egész”. A Depeche Mode amúgy is erről szól. Sok más fél- majd eltűnt szintetizátort használó zenekarhoz képest azért maradhattak talpon, mert a gépi hangszerelés mellett/ellenére dalokat írtak. És - bocs, a pátoszért - a dalok meg mindennél erősebbek.
Ultra. Aki valami szélsőségeset várt az új Depeche Mode-albumtól, az csalódni fog. A dalok lassan ropják az lemez összlejátszási idejének kirótt perceit, maximum középtempóig gyorsulnak, a hangszerelés meg igencsak konzervatív. Manapság, amikor mindenki a dzsungelbe tart, a három Mode-ista és Simenon producer úgy használt modern hangzásokat, hogy közben azokkal a régi - kettővel, hárommal ezelőtti - Depeche Mode munkákra utalt, nyoma sincs a divatos táncritmusoknak, viszont tudni lehet, hogy az Ultra most készült, ez így együtt nem kis bravúr. A Songs Of Faith And Devotion fülledt, nagyzenekaros, agyonhangszereltsége is eltűnt - tán egy dalban bukkan elő -, helyette valamiféle levegősebb, lebegősebb, ám mégsem könnyed hangzás van. A dalok jók, viszont nincs köztük olyan igazi sláger, még a debüt-kislemez, a Barrel Of A Gun sem igazán az, viszont az Ultra egésze erős atmoszférát teremt, mint dalcsokor hat.
És persze a pluszok. Felbukkan nagybőgő és basszusgitár, slide-gitár, élő dob. Mert vendégzenészek is vannak: Doug Wimbish a Living Colour ex-basszusgitárosa, Jaki Liebitz a Can - a legutóbbi Wantedban olvashattál róluk - dobosa, és egy B.J. Cole nevű gitáros. A Depeche Mode az elkészült számok némelyikét remixre kiadta az Underworldnek, keverjék ugyan már meg kicsinyt. Ezt miért így a végére? Hát azért, mert így áll össze a Depeche Mode kép: jó dalok és sokféle közreműködő meg mindenféle kollaborációk és nem trendkukkoló zenészek. Egy jó popzenekar, mondjuk."
