Ennél kerekebb jubileum nem kell: kereken ma 40 éve jelent meg a Depeche Mode második nagylemeze, az A BROKEN FRAME! A mai és a holnaputáni nap erről a lemezről fog szólni - a holnapi azért nem, mert holnap pénteken egy másik híres album kerek évfordulójáról fogunk megemlékezni ;)
A Depeche Mode Information Service Newsletter 1982 augusztusában írta meg, hogy a korábban cím nélküli lemez az 'A Broken Frame' címet kapta. "Helyet fognak rajta kapni a See You, a The Meaning Of Love, a Leave In Silence és a Satellite Of Hate című dalok - a lemez valamikor szeptember végén jelent meg" - jelezte a hírlevél, és valóban, 1982 szeptember 27.-én került boltokba a kiadvány.
Az A Broken Frame című lemezt hárman vették fel, Martin, Dave és Andy. Alan Wilder ekkor még csak a koncerteken vett részt a produkcióban (Alan később nehezményezte is azt, hogy nem vették be a stúdiómunkába). Az A Broken Frame így egy klasszikus második lemez lett, útkeresése, slágermentessége, visszafogott hangulata nem mindenki tetszését nyeri el. Szerintem minden hibája ellenére ez a leghangulatosabb Depeche Mode lemez, ami például a jelenlegi őszies, esős hangulathoz tökéletes hátteret szolgáltat.
A hangzás érettebb, atmoszférikusabb lett (gondoljunk csak a Shouldn't Have Done That menetelésére és szélsüvítésére), a dalok ugyanakkor összhatásban lassabb tempón szólaltak meg, és itt találhatóak a korai Depeche Mode legkiábrándultabb alkotásai is (Satellite, Monument). A levert, borongós "moll" hangzás szöges ellentétben állt a Speak And Spell "dúr" dallamaival, és néhány a zenekar leggyönyörűbb dallamai közül itt van a lemezen (Nothing To Fear, My Secret Garden, The Sun And The Rainfall). Dave igen visszafogottan, "fátyolosan" énekel (néha mintha náthás lenne), és ez, a hangszereléssel kiegészítve ad egyfajta (nem kellemetlen) tompaságot az egész album hangzásának.
Andy Fletcher így nyilatkozott a lemezről 1982-ben: „Ez sokkal nehezebben emészthető lemez, mint az előző, egyáltalán nem oly’ könnyed és laza. Nagyon sok ütős hangszer szerepel a lemezen, de nem a hagyományos módon, inkább csak úgy, hogy össze-vissza ütöttük, vertük őket, ahogy épp kedvünk volt. Volt, hogy menetelésre és járkálásra hasonlító hangmintákkal bolondítottuk meg a számokat. Nem igazi értelemben vett hangszereket használtunk, inkább csak zajok és hangok kavalkádját.” Gahan hozzáteszi: „Szerepel a lemezen egy szaxofon is, de nem ismered fel, mert visszafelé lett felvéve, ezért úgy hangzik, mint egy elefánt-trombitálás.”
Daniel Miller így nyilatkozott: „Nagyon sok hamis mendemonda és pletyka kering a Depeche Mode-ról, amik nem teljesen igazak. Például, hogy csak az utolsó két albumukon használtak gitárt. Először az A Broken Frame-en volt ilyen. A zenéhez való viszonyuk semmit nem változott - először mindig felállítják a szabályokat, még ha azután meg is szegik őket. Ha nincs koncepciód, akkor elpuhulsz és olyanná válsz, mint a többiek. Minden hangot mi hoztunk létre, semmilyen kész hangot vagy dalrészletet nem használtunk fel.”
Martin Gore: „Nem készültünk előre hosszasan a zenével és dalszövegekkel, mielőtt bevonultunk a stúdióba. Általában csak vázlatunk van, amire építünk, bár van néhány jobban kidolgozott és előre el is próbált dalunk. A stúdióbérlet magas költségei mellett nem tölthetünk túl sok időt odabent.”
Daniel Miller: „Az első két Depeche Mode-album analóg cuccokkal készült, bár amikor az A Broken Frame felvételeit készítettük, már volt egy [Roland] TR-808 dobgépünk. Egy-két dologra használtuk, de nem mindenre, mert valójában a szintetizátoros dobhangokért voltunk oda. Megalkottuk a saját basszus- és pergődobhangjainkat, mert nem akartuk, hogy úgy szóljunk, mint bármelyik másik együttes. Ugyanezért nem használtunk LinnDrumot [digitális dobgép] - tele volt jó minőségű hangokkal, de megfosztotta volna a zenénket az egyediségétől. A saját elképzeléseink szerint dolgoztunk.”
Dave Gahan meg volt győződve arról, hogy amint kiadják, az album előrelépést fog jelenteni az együttes szintetizátorhasználatában: „Néhány számnak nagyon kellemes az atmoszférája, és jelenleg nincs két ugyanolyan hangulatú felvétel.”
Az album fogadtatása nagyon vegyes volt. Chris Burkham a rendkívül konzervatív zenei nézeteit hangoztatta a Sounds-ban: „A Depeche Mode fő problémája, hogy úgy használja a szintihangzást, hogy közben minden mást kizár. így azonban meglehetősen korlátozottak a lehetőségei. A Yazoo - csak hogy egy kézenfekvő példával éljünk - azért képes sikereket elérni a dalaival, és nem csak a »kellemes dallam« szintjén maradni, mert a kemény szintihangzást kiegészíti Alison vibráló énekhangja [...] Dave Gahan hangja - ami alig tolakodó, mindig engedelmes, soha nem követelőző - inkább hangszerként szolgál, mint hogy a Moogok egyszerű hangzásának ellenpólusává váljon.”
Az NME valamivel lelkesebb volt: „Nagyon értékelhető a lemez rendkívüli tömörsége, növekvő művésziessége és Martin Gore lenyűgöző dalai. A számok szorosan kapcsolódnak a Vince által hátrahagyott örökséghez.”
Jim Reid, a Record Mirror újságírója az ellentábor tipikus figurája: „Az A BrokenFrame ismeretében megállapítható, hogy a Depeche Mode-nak irtózatosan nehéz dolga lesz, ha meg akarja őrizni régebbi zenéjének báját. A Depeche egyre kiszámíthatóbb, egyre jobban törekszik a biztonságra, és egyre kevésbé ötletes. Megpróbálják ugyan zenei palettájukat színesíteni, de a kellemes szintibetétek csak jelezni képesek a hangulatot, megteremteni nem. Lehet, hogy nem lenne szabad ennyire ragaszkodni a kedvességhez. A Depeche kellemes, kikupálódott külvárosi fiúkból áll. Az albumnak köze sincs a valódi érzelmekhez, ők csak megmosolyogtatnak, de nem nevettetnek vagy ríkatnak meg. Azt hiszem nem is szabad a basildoni fiúktól ennél többet várni. Alf és Vince erőteljes, kifejező hangzással szólal meg, ez a lemez viszont nem más, mint könnyed kikapcsolódás.”
Mindezek ellenére Steve Sutherland a Melody Maker-tól, aki a banda első albumának és kislemezeinek nagy rajongója volt, gúnyolódni kezdett: „A Broken Frame úgy hangzik, mintha a névtelenséget próbálnák gyermekded módszerekkel elfedni [...] a szövegek a rácsodálkozó játékosságból vad tekintetű frusztrációvá fejlődtek, de a Leave In Silence unalmas szövege vagy a Just Can’t Get Enough sekélyes bőbeszédűsége csak szavak, semmi más.”
Annak ellenére, hogy az A Broken Frame nem produkált olyan eladási adatokat, mint elődje, a Speak & Spell legjobb helyezését mégis kettővel felülmúlva a nyolcadik helyet érte el. Nem is rossz ez ahhoz képest, hogy Martin Gore még mindig csak kereste dalszerzői stílusát. Amikor arról faggatták, hogy mennyire nehéz egy albumnyi kiadásra méltó dallal előállni, így válaszolt: „Inkább az volt a baj, hogy az idő sürgetett. Egyéb feladataim ellátása mellett írtam őket, így végül a dalok felét a stúdióban szereztem. Természetesen jobb lett volna nem így csinálni, de végül szerintem jó dolog sült ki belőle.”
Dave Gahan sietve kollégája védelmére kelt: „Azt akartuk, hogy Martin szerezze a dalokat, mert korábban volt már néhány jó dala a Speak & Spell-en [a Big Muff és a Tora! Tora! Tora!], és a rajongók levelekből kiderült, hogy sokaknak ezek a kedvencei. Amikor Vince még velünk volt, örömmel engedtük, hogy ő írja a dalokat, mert túl sok dalszerző egy bandában nem jó dolog. Ha például van három dalszerző, és mind azt akarja, hogy az övé legyen a következő kislemez, az problémás lehet.
Pár évvel az album megjelenése után, mikor már sikerült kissé jobban átlátni a dolgokat, Dave Gahan így nyilatkozott: „Szerintem, utólag visszatekintve, az A Broken Frame a leggyengébb albumunk. Tényleg. Eléggé szedett-vedett. És zeneileg nagyon rosszul összerakott.” Mindezek mellett nem meglepő, hogy sem Angliában, sem pedig nemzetközileg nem tudta elérni a Speak and Spell kereskedelmi sikerét. „Meg vagyok róla győződve, hogy most nem lennénk itt, ha anno egy nagy kiadóval szerződtünk volna le. - vallja be Gore, utalva Miller elképesztő türelmére és nevelő hozzáállására. - A Speak and Spell elsöprő sikere után az A Broken Frame egy meglehetősen csendes időszak volt számunkra. Semmi különlegeset nem csináltunk, sem pozitív, sem negatív értelemben. Könnyedén a »második album-szindrómába« eshettünk volna, ez esetben a harmadiknál simán elvéreztünk volna.”
Martin Gore zenei szempontból helyre tudta tenni az A Broken Frame-et: „Miután Vince kilépett, tovább kellett mennünk a megkezdett úton. Az A Broken Frame-en tehát sokféle dal szerepelt. Sok popsláger is, ami szerintem azért kell, mert az előző lemezen is főleg ilyenek voltak. Aztán van néhány kísérletező dal, de szerintem még mindig a »Speak & Spell- szindrómában« szenvedtünk.”
Andy Fletcher osztja ezt a véleményt: „Emlékszem, hogy Dave meg volt fázva, és az A Broken Frame legtöbb dalát ülve énekelte. Furcsa album, sok szokatlan darabbal - félúton a régi és az új Depeche között. Átmeneti lemez. Néhány újabb mellett olyan dalok vannak rajta, amiket Martin még a Depeche előtt, fiatalabb korában írt. Az újabbak sötétebbek, a régebbiek ártatlanabbak, dallamosabbak. Az albumot szerintem Vince hiánya határozza meg, de vannak rajta jó dallamok.”
Dave Gahan kevésbé volt megbocsátó, úgy véli, az a lemez nagyon félresikerült próbálkozás: „Mindannyian érezzük, hogy messze ez volt a leggyengébb albumunk - nyilatkozta 1990-ben. - Nagyon szedett-vedett, rosszul kivitelezett. Ekkor ragasztották ránk, hogy borús együttes vagyunk. Naiv volt az egész. Tulajdonképpen még csak tanultunk akkoriban. Ez volt dalszerzőként Martin első lemeze. Őszintén megvallva, bedobtuk őt a mélyvízbe. Még nem álltunk készen új albumra ilyen hamar a másik után. Elsiettük a dolgot. Még ma is kínosan gondolunk vissza rá.”
Itt a lemez teljes tartalma:
