Az A LITTLE LIE című dalban visszatér a rockosabb hangvétel, a teret ölelő dobokkal és Dave-vel, aki ezen a lemezen ha karcosabb, "rockosabb", akkor biztos, hogy gúnyos (lásd még Deeper And Deeper, Use You). A gótos dobok és a szárnyaló, kiváló gitárokkal megtámogatott refrén ennek a dalnak is ad egyfajta komor méltóságot, ugyanakkor én erre a számra számítottam, hogy kislemezes lesz, tehát a slágerfaktor is benne van, legalábbis számomra... a refrén gitárhangjai szerintem az Hourglass legkiválóbb pillanatai közé tartoznak. Meg kell említeni, hogy a gitárjáték a lemez mixelőjét, Tony Hoffer-t dicséri.
Dave természetesen erről a dalról is szívesen beszélt. A DM Live Wikiről fordítok: "Ez az a dal, ami számomra a múltra reflektál, a színlelésre, aztán a beismerésre, hogy úgy tettem, mintha valami olyasmi lennék, ami nem vagyok, és aztán ott ragadtam, de valójában a beismerés katartikus módon valahogy levette ezt a vállamról. De zeneileg is azt akartam, hogy ez egy nagy, bombasztikus ötlet legyen, ami aztán a versszakokban nagyon kicsi lesz, és igen, erről szól a dal. Mintha belefáradtam volna, hogy politikusok és vallási vezetők vagy bárki más mondja meg nekünk, hogy mit kellene tennünk, vagy miben kellene hinnünk. Majdnem olyan, mintha a félelem lenne a hatalmuk felettünk. Nem vagyok hajlandó ezt érezni. (...) Van benne egy John McGeoch/Siouxsie Sioux-féle hangulat. Nagyon gótikus, és persze semmi baj nincs a gótokkal. Olyan, mint azok a dalok, amiknek igazi magasságai és mélységei vannak, és egy furcsa, éteri helyre visznek el. Sok Depeche-dalnak van ilyen érzete; Martin és én nagyon is a moll akkordok hívei vagyunk. Az ütem egyfajta mocsaras bluesos ritmus, valami mély déli, ami onnan ered, hogy John Lee Hookert és Muddy Waters-t hallgattam. Ebben a dalban egy kicsit magamat is kigúnyoltam, ezt az igazán bombasztikus nyitányt használva, aztán arról énekelve, hogy ennek az egésznek az ideje valahogyan lejárt".
