A STONE a következő dal a ma 35 éve megjelenő második Recoil lemezről, a HYDROLOGY-ról. A csaknem negyedórás alkotás halkan induló, majd egyre közeledő vokálhangokkal kezdődik (mintha az It Doesn't Matter Two, illetve a Behind The Wheel vokáljai lennének kicsit más formában újrahasznosítva), majd nyugtalanító effektek kúsznak be, további vokálhangokkal, később pedig csilingelő szintieffekttel, és orgonaszerű kitartott hangokkal. A lassú, ám erőteljes zenei hangosodás, "közeledés" szinte az elviselhetetlenségig fokozódik, majd két erőteljes dobhang és egy "filmszerű" vonós effekt zárja le a kezdő részt, hogy aztán beinduljon a kifejezetten kemény, feszített, Kraftwerk iránti hódolattól átitatott rész. Kőkemény basszusok, elszórt ütőshangok, "lézerhangok", "vascsövet húzok a kerítésen" effektek fémjelzik ezt a "második tételt". 6 perc után jön a következő váltás, kemény Kraftwerkes alap megmarad, de egy robotszerű férfihang mintha valami olyasmit ismételgetne, hogy "Cincinatti" :D Aztán a Kraftwerkes alap elhalkul és visszatér a kezdő rész vésztjósló hangulata erősödő és halkuló, egy hangot ismétlő szintetizátorhanggal. A "Cincinatti" rész is elhalkul és jön egy némiképp dallamosabb rész, Radioactivity lemezről ismert szintiszőnyeggel, és különböző nyelvű (francia, lengyel, orosz) bejátszásokkal (a mozgalmi dal néhány másodperce a lemez legfurcsább pillanatai közé tartozik). A nyugtalanító, "ambientes" hangulat (disszonánsnak ható fúvósokkal, néha "belemormogó" szintetizátorokkal) aztán halad az elkerülhetetlennek tűnő végkifejlet felé: visszatér a kezdő "Martin-vokálhang", a dobhangok, majd a csilingelés is, hogy aztán 13 perc után (...) megérkezzen az őrület, agresszív, már-már "rockos" dobok és elszabadult effektek formájában. És ahogy azt Alantól megszokhattuk, a dal a legizgalmasabb résznél elkezd szépen lassan lehalkulni, és így is ér véget...
