Depeche Mode összes

Depeche Mode összes

Az eddigi leggyengébb. Gondolatok a Memento Moriról

2023. április 09. - Szigi.

Nagyon nehezen szántam rá magam erre a kritikára. Mindigis mindenben a pozitívat igyekeztem keresni, mindigis dührohamot kaptam az aktuális okoskodó savanyújóskáktól, a „jöjjönvisszaAlanWilder” arcoktól, azoktól, akik kérkedve űztek versenyt abból, hogy ki ismeri legkevésbé a Depeche Mode utolsó 25 évének a munkásságát. Maximálisan egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ennyi szörnyű dolog után örüljünk egyáltalán, hogy csodák csodájára van lemez és turné. És most mégis itt állok a hozsannázó tömeg közepén, tökéletesen értetlenül.

Én szerettem az Exciter-t is. A Playing The Angel-nél az elején fanyalogtam, aztán megadtam magam. A Sounds Of The Universe iszonyat kemény dió volt, azt máig fel-felszisszenve hallgatom. A Delta Machine hódító dalcsokránál a DM újjászületését ünnepeltem, és a Spirit demagóg politikai zsémbeskedései mögül is kihallottam a végre újra „megvastagodó” soundot. A Memento Mori általános ünneplése viszont döbbenetes meglepetés számomra.

Eleve némi kényelmetlen érzéssel vettem tudomásul azt, hogy Andy halála után is folytatják a zenélést. Valahogy az a „that’s all folks” 2018 július 25.-én, Berlinben, nekem örökre szólt. Hogy az a vége a DM pályafutásának. És aztán jött a járvány, majd később az Imposter, hozzá Dave kellemetlen nyilatkozatai a zenekar belső működéséről; és azt mondtam magamban, hogy ha ez a két legendásan kommunikációképtelen (ráadásul zeneileg egymástól fényévekre távolodó) ember ennyire nem tud együtt zenélni, akkor inkább tényleg hagyják az egészet.

Amikor azon a virágillatú május végi estén Andy hirtelen meghalt, számomra egyértelműnek tűnt, hogy itt a vége. Jobb „indok” nem is kell, hogy letegyék a lantot. Hamarosan kiderült, hogy valójában csak ők is tökéletesre fejlesztették a titkolózást, és ekkor már az egész lemez kész volt, épp készültek volna stúdióba. Emlékszem, hogy mennyire megdöbbentem, amikor tavaly nyáron jöttek a fülesek a milánói és a budapesti (!) 2023-as koncertről. Aztán jött a kép a stúdióból, kettejükről, volt nagy öröm. Egy legendásan bénán bejelentett és levezényelt október 4.-ei sajtótájékoztatón ki is jöttek az album és a turné részletei.

Az első dal, a Ghosts Again részletei egy 2023-as torontoi trance-buliról érkeztek. A Camelphat formáció itt már játszotta az ekkorra már elkészült remixét a dalból. Az már itt feltűnt, hogy Dave hangja mennyire fáradt, de az sem volt kétséges, hogy a DM történetének egyik legeuforikusabb dala készül. Annyira jól állt a dalnak az a trance-köntös, amennyire aztán még a későbbi hangszerelése sem. Az persze, hogy a dal minden további nélkül egybemixelhető olyan dalokkal, mint a Pet Shop Boys-tól a King’s Cross, vagy a New Order-től a Bizarre Love Triangle (hogy a Blink-182 All The Small Things-ét ne is említsük), az szinte elhanyagolható apróságnak tűnt, pedig aztán a Memento Mori lemeznek ez az egyik fő problémája, legalábbis az én szememben.

Hamar kiszivárgott a borító (koponyák az asztalon, ízlés a pincében), kijött a Ghosts Again klipje (a temetőben térden mászkálás Dave szerint kifejezetten humoros, hát legyen), majd a számcímek. Azt hiszem, ezek voltak az első gyomrosok. Noha a DM hozzászoktatott már minket az ilyesfajta mélyütésekhez, de könyörgöm, My Cosmos Is Mine? Don’t Say You Love Me, az It’s No Good után? My Favourite Stranger az In Your Room után? Soul With Me? Speak To Me? Never Let Me Go? People Are Good? Always You? Összekeverték az eddigi legsemmitmondóbb DM dalcímszavakat? Az Erasure szégyenkezne ilyen dalcímekkel (mondjuk a Don’t Say You Love Me-nél pont nem). A Caroline’s Monkey meg hát érdekes, úgy tűnik, Martin ráfüggött a majomtémára (The Third Chimpanzee). Ezek a számcímek számomra valami ritka geil, semmitmondó, retrós lemezt sejttettek.

Végül is geil nem lett ☹

A Depeche Mode-ban mindig az innovációt szerettem. Hogy 2001-ben is beleálltak, és csináltak egy minimalista lemezt, amit addig még soha. A Playing The Angel-t és főleg a Sounds Of The Universe-t azért szerettem meg nehezen (illetve hát ez utóbbit máig sem), mert itt viszont a DM lement retro-kutyába és olyan arcpirító dalokkal, mint a Lilian, vagy a Suffer Well, vagy a Peace (hogy az olyan Bonanza-lemezre sem méltó dalokat meg se említsük, mint a Perfect, vagy az In Sympathy) kiszolgálták az idősödő rajongótábor igényeit. A Delta Machine bátor VCMG-Soulsavers elegye és a Spirit helyenként szinte Recoilos hangzása ehhez képest ismét előrelépés volt, ismét elhittem nekik, hogy nem a rajongóik kegyeit keresik, hanem zenélnek, ahogy nekik tetszik, nem foglalkoznak a rajongótáboruk azon jelentős részével, akik máig egy második Some Great Reward-ot meg Violatort kérnének számon rajtuk. Hogy közben a hangszerelés egyre homlokráncolósabb lett, és hogy a Delta Machine lemezen még magabiztosan sorakozó DALok a Spiritre szinte teljesen eltűntek, ijesztő tendencia volt, de ettől még nem kellett volna annak következnie, ami a Memento Morival eljött.

Mert eljött. A Memento Mori lemezen találkozott az a három dolog, ami számomra rémületesen rossz az újkori Depeche Mode-ban: a Ben Hillieres hangszerelés, a dalstruktúra szinte teljes hiánya, és a szemérmetlen, régi rajongók kegyeit leső retrózás.

Nézzük pontonként. A Ben Hillieres hangszerelés egyben leszámolást jelent egy népszerű tévhittel a Depeche Mode újkori lemezeivel kapcsolatban: mégpedig hogy a producernek olyan különösen nagy szerepe lenne a hangzásban. Ó nem kérem! Ez itt Martin, akinek ha épp kedve van minimált játszik (Exciter), eBayről szerzett szintikkel retrózik (Playing The Angel, Sounds Of The Universe), VCMG-t visz a DM-be (Delta Machine), vagy épp meglepetésre megdúsítja a hangzást (Spirit). A Spiriten és a Memento Morin ugyanaz a producer, James Ford: és a két lemez hangzása nem is lehetne különbözőbb. A producer ott van ugyan a stúdióban, ötletel, számsorrendekhez ad javaslatot, de a produkcióba – úgy tűnik – alig lehet beleszólása. Alan Wilder már ezer éve megmondta: a Depeche Mode Martin Gore popbandája, és ő megunta hangszerelni Martin demóit – bárki bármit gondol, nekem meggyőződésem, hogy ez volt a fő oka annak, hogy Alan több, mint negyedszázada nincs a bandában. Dave időnkénti (szólóprodukcióira időzített) epés nyilatkozatait is érdemes ezzel a szemmel olvasni. És ki tudja, mi az oka annak, hogy James Ford alig-alig szólal meg a Spirit és a Memento Mori stúdiómunkálatairól, és a bresciai hangmérnökhölgy és társproducer, Marta Salogni (akinek a szalagot oda-visszajátszós megoldásai néha fel-feltűnnek a lemezen) is csak néhány udvarias mondattal emlékezik meg élete minden bizonnyal legnagyobb horderejű munkájáról.

De mi is ez a Ben Hillieres hangszerelés? Először is a vékonynak tűnő, gyakran műanyag retrós hangzás, a Sounds Of The Universe legszomorúbb pillanatait megidéző alibi zenei megoldások (Caroline’s Monkey megvan?). Aztán a számlezárások. Hogy a Lilian tufa lezárását kábé megismétlik a Never Let Me Go-ban. Hogy a My Favourite Stranger-ben és a People Are Good-ban kábé ugyanazok a „mátrixnyomtató” hangok jönnek elő, amiért Hilliert szidtuk a Suffer Well végén. Az Always You elkeserítően Secret To The End-es érdektelenségbe fullasztása. A sok dallamot kipótló zaj, amit mind-mind Hillier számlájára írtunk 2005 és 2013 között. Pedig ezek – nagyon úgy tűnik – Martin lelkén száradnak.

A dalstruktúra kényes téma, hiszen lehet jönni azzal, hogy ez nem egy popbanda (dehogynem), és hogy bátran felrúgják a szabályokat, és ezért alternatívok, és ezért inkább dicséretet érdemelnének. Még azt se mondom, hogy ez nincs mindig így. De ez már sok szomorú pillanatot okozott a Spirit-en is: például mikor a The Worst Crime-ban a csodaszép dallamú (a szöveget hagyjuk) versszakok után jön egy félig meddig suta bridge: és kiderül, hogy az nem bridge, hanem az a refrén. Az, hogy egy-egy dal mindössze néhány hangból álló dallamból áll (Going Backwards, Cover Me), vagy hogy néha kábé felismerhetetlen maga a dal struktúrája (Scum) az is a Spirit kellemetlen emlékei közé tartozik.

Na, a Memento Morin minden együtt van. A My Cosmos Is Mine, a Don’t Say You Love Me, a My Favourite Stranger, a Caroline’s Monkey és a People Are Good dallama mintha ugyanabból a 3-4 énekhangból állna. Különösen a Cosmos dörmögése bosszantó, valamint az amúgy nagyon ígéretes Don’t Say You Love Me-ben könyörögne az ember kicsit Dave-nek, hogy horpasszon már oda egy kicsit – de nem teszi. A dalstruktúráról meg jó szót sem ejteni. A My Cosmos Is Mine nem dal, hanem valami zsémbeskedés egy meglehetősen röhejes rockoperás betéttel: a Wagging Tongue himnikus hangszerelését egy elég semmilyen dallam rontja el; a Don’t Say You Love Me-t említettem már, a My Favourite Stranger-ben, a lemez állatorvosi lovában pedig nagyítóval sem lehet találni semmi dalszerűt, még egy bridge-et sem, nemhogy refrént. A Caroline’s Monkey ígéretes versszakait a DM történelmének legrosszabb, legüresebb, legértelmetlenebb refrénje követi, a People Are Good-ban az elfogadható versszakok után ismét jön egy semmilyen bridge, amiről kiderül, hogy az már a refrén; az Always You pedig tökéletesen elveszik a kaotikus hangszerelésben és dallamvezetésben. Megint az történik, mint az előző lemezeken: egyedül Dave és csapata tud leülni és használható dalokat összeeszkábálni. Más kérdés, hogy a „Gore-izmus” ezekben a dalokban fájóan nincs benne, és mindkét Dave-dal a lemezen (Before We Drown, Speak To Me) dallamvilágában leginkább az Hourglass album közepének néhány unalmasabb alkotását idézik fel leginkább (Miracles, Insoluble, Endless). Martint, az ős-new wave arcot – úgy tűnik - nem érdeklik már az olyan konvencionális dolgok, mint a Dal, mint egység megírása. Tulajdonképpen hálásak lehetünk neki a Memento Mori kevés jó dolgainak egyikéért: ezúttal nem tett fel a lemezre egy wannabe-Tuxedomoon dalt, mint az előző néhányra (soha nem bocsátjuk meg a Soft Touch/Raw Nerve-et meg a So Much Love-ot).

És akkor a retrózás. Szerintem a Memento Mori a Depeche Mode legretrózóbb, legmúltbanyúlóbb, leginkább régi rajongókat kiszolgáló lemeze. A Kraftwerk kis túlzással nyugodtan perelhetne a Wagging Tongue-ért, a Caroline’s Monkey-ért és a People Are Good-ért. A Joy Division meg a My Favourite Stranger-ért. A Smashing Pumpkins meg a Never Let Me Go-ért (és akkor arról egy szó se szóltam, hogy a Ghosts Again hány nyolcvanas évekbeli slágerre hasonlít, vagy hogy a Don’t Say You Love Me még a zenekar tagjai szerint is egy Scott Walker-koppintás). Amikor pedig saját magától nyúl (khm) a DM, akkor pedig nem mindig a legjobb pillanataiból teszi. A Caroline’s Monkey Stories Of Old-os öblösítése és a People Are Good Some Great Reward-hangokat újrahasznosító retrózása még oké, de a már említett Hourglass-utánlövések, a Soul With Me chilles, Jezebelt megidéző hangulata, a Don’t Say You Love Me leginkább Poison Heart-ot eszünkbe juttatható hangulata, vagy a már említett Always You (ami a Secret To The End mellett leginkább olyan jellegtelen DM újkoriakat juttathat eszünkbe, mint a Happens All The Time) mind-mind nagyon fájdalmas élmény azoknak, akik a DM-ben nem a Régi Szép Időket, hanem az innovációt és az izgalmas zenei megoldásokat szeretik.

Időközben elindult a turné is. Még egyszer: csoda, hogy színpadra állnak, több, mint 2 órás koncerteket nyomnak, megsüvegelendő teljesítmény, ott leszek Budapesten én is, biztos, hogy jól fogom magam érezni. De ez a turné maga az Újrahasznosítás, pont olyan, mint a nagylemez, amelyhez kapcsolódik. A Memento Mori Tour a Global Spirit Tour (és némiképp a Tour Of The Universe) egészen meghökkentően hű másolata: ugyanúgy a Speak To Me az intro és a Martin-blokk előtti utolsó dal, ahogy a Cover Me volt az intró és a Martin-blokk előtti utolsó dal a Global Spirit Touron (ezzel szerintem el is dőlt, hogy a Speak To Me lesz a harmadik kislemez), ugyanúgy az A Question of Lust csendül fel a turné elején Martintól, mint bármikor az elmúlt turnékon (aztán szépen ki fog hullani a dallistából). Pontosan ugyanabban a Global Spirit Touros változatban hangzik el a Walking In My Shoes, az Everything Counts és az A Pain That I’m Used To, amit már 2017-ben és 2018-ban megszokhattunk: az It’s No Good-ot, a Precious-t, a Stripped-et, az Enjoy The Silence-et, a Just Can’t Get Enought-ot és a Never Let Me Down Again-t csak azért nem említem, mert ezek szinte minden turnén tök ugyanazok. A rövidebb I Feel You és Personal Jesus már eseményszámba megy; akárcsak a Tour Of The Universe-ről átemelt Waiting For The Night duett és a szintén ott felcsendülő, ám ezúttal legalább Dave által énekelt Sister Of Night-verzió. A Wrong valamiért újra van, és szerencsére Dave ezúttal énekli a harmadik versszakot is (nem úgy, mint 2017-ben), az In Your Room ismét Zephyr Mixben szólal meg, a néha játszott Condemnation pedig a 2001-es Exciter Touros változatra emlékeztet (noha hangszerelésében más). Új dal 5 db van összesen; még a My Favourite Stranger-t sem játsszák, amit pedig Münchenben a turné felvezetésében (nagy nehezen, második nekifutásra) prezentáltak. A lemezen egész érdekes hangszerelésű Soul With Me-t Gordeno-féle zongorakíséretben hallhatjuk…. Aztán persze van szó cseredalokról, de semmi meglepetés: a My Favourite Stranger mellett a Policy Of Truth, a Behind The Wheel, a Strangelove (!) és a Before We Drown vár bevetésre (én azért nem lepődnék meg a Black Celebration-ön vagy az A Question Of Time-on sem.)

A Memento Mori időszak előtt balsejtelmem volt az albummal kapcsolatban, szabályosan lelkitusát okozott bennem, hogy milyen lesz a lemez. Sajnos amellett, hogy a lemezen azért van pár pillanat, ami megejtő számomra (a Wagging Tongue édes-bús hangulata, a Ghosts Again himnikus dallama, a Speak To Me komor, méltóságteljes lezárása, a Never Let Me Go sodrása vagy a meglepetésre társszerzőként beemelt Richard Butler néhány dalszövege), mégis hiába készültem úgy a lemezre, hogy a számomra korábban leggyengébb lemezt, a Sounds Of The Universe-t hallgattam reggeltől estig. Volt szerencsém a kiadónak és a Recorder magazinos cikknek köszönhetően korábban hallani a lemezt és nem tagadhatom, hogy még így is elképesztő volt a csalódás, ami ért. Hiába készültem a számomra legrosszabb DM lemezzel a Memento Morira; a Sounds Of The Universe innentől már csak a második leggyengébb Depeche Mode lemez az albumlistámon.

A bejegyzés trackback címe:

https://depechemode.blog.hu/api/trackback/id/tr6018098432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ZoliNull 2023.04.10. 16:56:54

Egyetértek, nagyjából én is így gondolom. Sajnos, teszem hozzá. Én úgy látom, hogy Tim Simenon volt az utolsó Depeche-producer, azóta gyakorlatilag Martin végzi ezeket a teendőket is (a keverés, sőt a mastering ebből a szempontból teljesen lényegtelen). Igen, vannak váratlan megoldások, amelyek nagyon jól esnek (pl. Always You) , és amitől az (volt) a DM, ami. De ez sajnos kevés... A korábbi megoldások kényelmes használata, a hangzás (?) mozdulatlansága csalódást kelt. Én az utolsó 3-4 albumnál nem éreztem szignifikáns változást. Akár ugyanazon a lemezen is lehetnének a dalok. Nézd, hallgasd az első másfél évtized lemezeit: hihetetlen megújulások (és itt nem csak a SOFAD-ról írok), albumról albumra merőben más hangzás, olyan b-oldalas dalok, amelyek ma vezető trackek lennének az albumon, stb... Szóval nekem leginkább ez hiányzik a Depeche Mode-ból.

ZsonyaBlog 2023.04.13. 15:35:38

Bár semmilyen módon nem kötődöm a DM szubkultúrához (már ha ilyen létezik), pontosan ezt érzem/gondolom én is az elmúlt évek produkciói kapcsán. Maga a tény, hogy a Memeto Mori megszületett kellemes meglepetés, tartalmileg viszont óriási csalódás.
süti beállítások módosítása