Az elrohanó vonat magával viszi a bulit, de velünk marad a már az előző dalban is felsejlő súlyosan ipari hangulat: a ma 40 éves Construction Time Again nagylemez harmadik dala a Martin által énekelt PIPELINE! Mintha kriptaajtók zúdulnának? De aztán jön egy erre felelő már-már bluesos mormogás, majd pedig egy robotikus szintidallam. Egy önmagát vonszoló munkadalnak is beillene ez a dal! Aztán jön Martin éneke, fémes hangokkal, ismétlődő pingponglabda-leejtő effektekkel, és naiv, őszinte, tennivágyó dalszövegekkel, "elvenni a kapzsitól, hogy odaadjuk a szűkölködőnek". Amolyan "Szeretném, ha vadalmafa lennék"-életérzés! És közben a háttérben bámulatos effektek, a korabeli sampling technika csúcsra járatása. A második versszak alatt új effektek érkeznek, egyik mintha mindig egy tócsából bukkanna fel, a másik pedig még fémesebb, még elidegenítőbb, pedig közben is folyamatosan ütik-verik a térben a vasakat... Letagadhatatlan Kraftwerk és Einstürzende Neubauten hatások; egy zenekar kezd nagykorúvá válni... A hosszas, önmagát vonszoló lezárásban minden bravúros hangrétege újra megszólal a dalnak, Martin megkapó, kapzsikról és szűkölködőkről szóló üzenetetét kísérve. A vonat aztán harmadszor is elmegy mellettünk - talán a Trans-Europa Express az?, aztán elhalkul ez az alkotás is. Nem akármilyen három dal albumkezdésnek!
Andy Fletcher: „Amikor az albumot készítettük, hangvadász-expedícióra indultunk. Mentünk a Brick Lane-en, és minden lehetséges dolgot megütöttünk, felvettük, visszamentünk a stúdióba, és bevittük a samplerbe. így készült a Pipeline - hullámlemezeket és öreg kocsikat ütöttünk. Az éneket egy vasúti alagútban vettük föl Shoreditchben - a háromnegyedénél elmegy egy vonat, elhúz fölöttünk egy repülő. Nagyon érdekes volt a munka.”
Dave Gahan: A Pipeline nagyon experimentális volt, minden hangját úgy állítottuk elő, hogy az utcán megütöttünk valamit, felvettük, és különböző módon visszajátszottuk - még az éneket is egy alagútban rögzítettük!”
Gareth Jones: „Az a szám teljes egészében hangmintázott. Kimentünk pár használaton kívüli vasúti sínhez, és vittem a nemrég vett profi szalagos magnómat is. Egy zenekar találta még a helyet, ami tele volt csövekkel, hullámlemezzel, meg régi autóroncsokkal. Több se kellett, már vittük is a dobverőt meg kalapácsot magunkkal. A háttér és a környezet zaja is fontos volt, ezért úgy állítottuk be a samplert, hogy az egyik mikrofon a kalapácshoz közel volt, a másik meg annyival mögötte, ameddig a drót elért, így egy elég sajátos térbeli akusztikus hangzást sikerült elérnünk. Elképzelhető, hogy a Pipeline-ban maradt egy kis szinti basszus is, de ami biztos, hogy ezen kívül az összes hangot ezen a roncstelepen buheráltuk össze, ami akkoriban elég radikálisnak számított. Egyik hangot rögtön a másik után rögzítettük a szalagokon, és amikor kevertük az anyagot, egyáltalán nem használtunk gépi visszhangot vagy equalizert. Az instrumentális részeken hallható összes visszhang mind arról az elhagyatott telepről származik, úgyhogy igazából ez eléggé spéci volt. Besamplereltük a világot.”
Daniel Miller: „Bármit hajlandóak voltunk szétdurrantani, összetörni, péppé zúzni, összekarcolni, széttépni vagy felrobbantani egy érdekes hangért. A klasszikus sampler dal a Pipeline, aminek minden egyes hangját azon a bizonyos telepen rögzítettük. Még az éneket is ott vettük fel. Az alaphoz a zajokat a shoreditch-i vasúti sínek mentén, míg Martin énektémáit egy vágány alatt megbújó raktárban vettük fel. A háttérben konkrétan hallod a vonatokat, meg mindent, amit kell.” Meglepő módon az új szerkezet a gitár használatának lehetőségét is megcsillantotta a banda előtt. „A hangminták hatására beláttuk, hogy itt az idő, hogy gitárhoz nyúljunk - jegyzi meg Miller. - Nem kukacoskodásból, de tényleg érezhetően nagy különbség a kétféle gitárhang között.”
