A Devotional Tour Diary-ban Daryl Bamonte így mesélt a budapesti DM koncertről és a Condemnation klip forgatásáról, amely Felsőgödön történt:
"Hosszú volt a tegnapi út Belgiumból, és ma ki kellett hajtanunk a Nagy Magyar Vidékre, hogy Anton felvegye a "CONDEMNATION" videót. Dave a nap nagy részét azzal töltötte, hogy Sam és Hildia hurcolta. Bár nem panaszkodott emiatt. Lehetett volna akár fordítva is..."
Gavin Friday az NME-től viszont bepillantást engedett a Devotional Tour züllött kulisszái mögé. A Stripped könyvből idézek:
„Valaki a Depeche-éknél szemlátomást szereti a fiatal lányokat. A magyarországi fellépés után egész kíséretet alkottak. Üde arcú serdülők, néhányan angolul sem tudnak egy pár szónál többet, harisnyában és harisnyakötőben. Izgatottan állnak sorba, hogy bebocsátást nyerjenek a rock ’n roll show megszentelt színfalai mögé. Van valami komikus a helyzet ártatlanságában, a lányok így kiöltözve körbe ülnek, és nézik, amint az együttes csocsózik. Mintha valami elviselhetetlenül züllött dolog lenne, a bűnbe zuhanás kezdete.”
Friday nem túl hízelgő képet festett Wilderről: „Néhányan a banda Keith Richardsának tartják, aki megalkotja lemezeik hangzását a társproducer Flooddal, aki megtölti a Depeche vásznát, megteremti a szükséges feszültséget, drámát és atmoszférát kölcsönöz Martin Gore morbid dalocskáinak. Most, tíz évvel később Sir Keef külsejével is azonosul Wilder - nevével összhangban és természeténél fogva dobálja be a dupla tequila shotokat, és arca a rock ’n’ rollmértéktelenség elhasznált autóstérképévé válik.” Mikor észrevett egy csapat magyar rajongót, akik a szálloda előtt összegyűltek, „Wilder feléjük intett. »Menjetek a picsába! - mondta. - Tűnjetek a kibaszott ablak elől.«”
Nem meglepő módon Wilder másképpen meséli a sztorit: „Különösen emlékezetes volt, mikor a Devotional Tour alatt Budapest utcáin üldöztek bennünket Hep-pel. Úgy kezdődött, hogy néhány rajongó meglátott minket egy étteremben, a szállodáig követtek, és autogramot kértek. A nézősereg egyre kíváncsibb lett, és a tömeg növekedni kezdett. A testőröm, Joel [Hopkins] egyre idegesebb lett, és azt mondta: egy, két, há’, futás! Vissza kellett rohannunk a szállodába, nyomunkban egy csapat izgatott magyar rajongóval. Mikor végre bejutottunk, elkezdtek dörömbölni a bár ablakain, úgyhogy kimentem, hogy beszéljek velük. Elmagyaráztam nekik, hogy nem mi vagyunk a szálloda egyedüli vendégei, és a többieknek a bárban talán kissé kellemetlen az élőhalottak éjszakájában érezni magukat, de adok néhány autogramot, ha megígérik, hogy békén hagynak. Az egész helyzet kicsit olyanná vált, mint a vadászat, ahol a hajsza maga jelenti az igazi izgalmat, és már kevésbé számít az eredeti cél, hogy valakitől szerezzenek egy autogramot. Hep és én most már csak nevetünk ezen, és akkor sem éreztünk fizikai fenyegetettséget. Csak ijesztő volt látni azt az erőt és azt a gyorsaságot, ahogy egy egyszerű ebéd vérszomjassá tett egy csomó embert, ha úgy tetszik. Amit nagyon bántónak találtam, hogy úgy hozták az eseményt nyilvánosságra, mintha elküldtem volna a rajongókat a picsába, pedig csak enyhíteni próbáltam a helyzeten a szálloda többi vendégének védelmében.”
Friday tudósítása szerint miután némi Nurofen-nel [fejfájás elleni tabletta] sikeresen távol tartotta épp aktuális „pánikrohamát”, Martin Gore - aki köztudottan szívesen ivott egy (vagy inkább több) pohárral - „tequilával tankolt” lovacskázásba és disznólkodásba kezdett a bárban, és folytatta, amíg szó szerint össze nem esett.
Friday az úgynevezett depeseseket is bemutatta. A Depeche Mode-ra az egyszerű szeretet helyett inkább vallásos rajongással tekintő fanatikus magyar fiatalok „lemásolják az együttes stílusát, szövegeit és elveit.” A Depeche Mode vonzereje olyan tartós volt a korábbi vasfüggöny mögött, hogy a depesesek - évekkel az első budapesti koncert után - havonkénti találkozójukon képesek megtölteni egy kétezres közösségi házat."
Itt egy másik teljes koncertfelvétel a 30 évvel ezelőtti budapesti Depeche Mode koncertről:
