Az Almost Predictable Almost blog szokás szerint jól írt a Leave In Silence-ről, a klipről viszont még vitriolosabban és gúnyosabban, mint szokott. Íme a fordítás:
Mi következhetne a Depeche Mode-től két hihetetlenül popos kislemez után? Tudnak esetleg még poposabbak lenni, mint a The Meaning Of Love? Nagy-Britannai első számú szintipop zenekara biztosan megismételné a popos trükköt, nem igaz?
Nem, nem tennék. Isten hozott az új, sötétebb Depeche Mode világában. Üdözöljük azt a Depeche Mode-ot, amit ismerünk és szeretünk. Visszatértek szó szerint egy BONG-gal.
A Leave In Silence volt a harmadik kislemez, amit a Depeche Mode a még mindig meg sem jelent A Broken Frame-ről jelentetett meg. Ez elég merész húzás volt, mivel negyedik kislemez hiányában az album és az azt követő, meglehetősen rövid turné volt minden ami az A Broken Frame lemez népszerűsítésére sozlgált. Az 1982 október 25i Hammersmith Odeon koncerten természetesen aztán a kamerák is jelen voltak, a Mute pedig rögzítette a koncertet egy későbbi videókiadvány megjelentetése céljából, de erre végül nem került sor. Az embernek az a benyomása, hogy a zenekar mindenképpen tovább akart lépni az A Broken Frame megjelenése után és a Leave In Silence tökéletes útjelzőként szolgál arra, ami ezután következett.
A kislemez 1982. augusztus 16-án jelent meg, és a hónap 28-án az 55. helyen kúszott be a slágerlistákra. Ezután a 33. helyre ugrott előre, mielőtt 1982. szeptember 2-án a fellépés a Top Of The Pops műsorában a 21. helyig repítette a slágerlistán.
Furcsa módon a kislemez ezután a 23. helyig esett vissza, mielőtt új életre kelt volna (New Life - szóvicc!) és visszamászott volna a 18. helyre, de ennél magasabbra nem jutott. Az azt követő héten a 19. helyre esett vissza, majd a 22., 25., 50. helyre, végül a 70. helyen a slágerlisták 70. helyére került, mielőtt eltűnt volna a Top 100-ból.
Ez egy nagyon kiábrándító teljesítmény volt egy nagyon bátor kislemezválasztástól. A közönség talán nem volt felkészülve arra, hogy ezek a friss arcú popzenészek hirtelen gyászos és szomorú hangon szólalnak meg. A kislemez kritikái vegyesek voltak. Paul Weller a Melody Makerben különösen fanyalgó volt, azt állítva, hogy "több dallamot hallott Kenny Wheeler segglyukából kijönni". Bájos - de azt hiszem, ez a szórakoztatás.
Karen Swayne a rá jellemző ellentmondásossággal egy másik Melody Maker kritikában azt mondta, hogy "sokkal több nyilvánvaló érzelem" volt benne, mint a zenekar korábbi kislemezein, hozzátéve: "Ez mutatja, hogy a hangzásuk egyre jobban beérik". Daniela Soave szerint a kislemez "A dicsőség tornya!", hozzátéve, hogy a dal szinte túlcsordul a hangulattól".
A Leave In Silence egyik fontos pontja a katalógusszáma - BONG1 - volt. A Depeche Mode saját katalógusszámot kapott a Mute-tól, ami újabb bizonyíték arra, hogy a kiadó teljes egészében a zenekar mögött állt. Maga a dal pedig egyszerűen pompás. A Leave In Silence egy csodálatos szám, amely olyan mélységet és erőt mutat, amely korábban nem volt jelen a Depeche Mode hangzásában. Az akkoriban még igen kis múltú katalógusnak persze megvoltak a hangulatos pillanatai (Ice Machine, Photographic, Oberkorn), de ez valami egészen új volt. A "mi a fene folyik itt...várj, ez BRILIÁNS". A nyitó "Oh-oh-oh-oh-oh-oh-oh-oh-oh-oh" kezdettől a dalvégi szabad formájú szintetizátoros lezárásig, nem beszélve a remek és tankönyvi Depeche basszusvonalon keresztül, a Leave In Silence egyszerűen egy kiváló Depeche Mode szám.
Évekig élőben is az egyik kedvencük volt. A dalt az A Broken Frame turnén élőben is játszották, de aztán a Construction Time Again turnéra teljesen eltűnt a koncertekről. A következő két turnén teljes joggal tért vissza, mielőtt eltűnt - ahogy az első két albumról a Just Can't Get Enough-ot leszámítva a Music For The Masses Touron minden. Az A Broken Frame-t maga a zenekar nevezte meg a banda legkevésbé kedvenc albumának a rendszeres rövid Bong Magazin interjúkban, szóval milyen reményünk volt arra, hogy újra halljuk a Leave In Silence-t? Nos, ha 2006. február 23-án ott voltál a párizsi Bercyben a közönség soraiban, akkor elég nagy meglepetésben volt részed - Martin visszahozta a dalt a saját szólószettjére, amit Peter Gordeno zongorán kísért. A dalt további 25 alkalommal játszották el ők ketten a turné során, és minden egyes megjelenését elragadtatással fogadták. Ez az a fajta meglepetés, amit bárcsak többször szerezne a zenekar. A Leave In Silence a 232. és egyben utolsó élő fellépése a Delta Machine turnén, egyetlen előadással a londoni O2 Arénában, 2013. november 19-én. Hozzátok vissza ezt a dalt, fiúk - ezúttal teljes zenekari verzióval.
A Leave In Silence B-oldala egy furcsa nevű, és amúgy is nagyon furcsa instrumentális dal. Az Excerpt From: My Secret Garden valójában nem egy részlet ebből a dalból, hanem annak egy meglehetősen furcsa és gyors instrumentális verziója. Hogy őszinte legyek, valójában a dal gyors és, ha akarod, gyorsabb verziója, mivel a 7"-es B-oldala 33rpm vagy 45rpm fordulatszámon is lejátszható. Ha tudjátok, hogy miért van ez így, írjátok meg. Nem fogsz meglepődni, ha megtudod, hogy élőben még soha nem játszották. Sem 33rpm-en, sem 45rpm-en.
Most pedig a klipről. Alan "kollektív katasztrófának" nevezte a Julian Temple rendezte Leave In Silence videót, valamint a See You és a The Meaning Of Love videókat, amelyeket szintén ő rendezett, és nehéz nem egyetérteni azzal az emberrel, aki egy nap minden rajongó megkönnyebbülésére elhagyta a Depeche Mode-ot. (nehéz néha az angol iróniát dekódolni - a ford.)
A videó egy olyan felvétellel kezdődik, ami az A Broken Frame album borítója lenne, ami elég menő, de aztán gyorsan valami elég szörnyűségesbe torkollik. Épp amikor azon gondolkodsz, hogy "Miért öntik el ezek a fickók azt a sok gabonát?", megjelenik hirtelen Dave, és egy fakanállal egy csomó háztartási cikket ütöget egy futószalagon. A kamera kitekeredik, és mindhárom zenekari tag és Arthur Wolder vagy valami hasonlót csinálnak, kivéve Martint, akinek két dobverője van, mert ő a főnök. Lehet, hogy a zenekar éppen ebből a videóból merítette az ihletet a Construction Time Again vascsapkodásához és samplingezéséhez? Nyilvánvalóan nem - próbálom itt a legjobbat kihozni egy nagyon rossz dologból. A Pipeline biztosan másképp hangzott volna, ha a dal abból állt volna, ahogy Fletch egy kalapáccsal citromra csap...
Ebben a szakaszban úgy tűnik, hogy lazán a The Generation Game című kultikus (azaz borzalmas, de az emberek inkább fürdenek a nosztalgiában, minthogy szembenézzenek a valósággal) brit gameshow-ra épül. A fél internetet igénybe venné, hogy elmagyarázzam, mi is volt az anélkül, hogy úgy tűnne, mintha én találtam volna ki, úgyhogy nem fáradok vele. Csak annyit mondok, hogy az egyik fordulóban egy futószalagon voltak dolgok, amiket ha megjegyeztél, akkor megnyerted a... Nem kanállal ütötted őket.
A futószalagos rész véget ér, ahogy a refrén elkezdődik, és hirtelen hőseink mind fehérbe öltöznek, és különböző színűre festették őket. Dave kék, Alan zöld, Martin piros, Fletch pedig meglehetősen halvány sárga. Mindannyian egyforma színű labdákat tartanak a kezükben (ne röhögjetek ott hátul), és mindannyian felváltva énekelnek sorokat a dalból. Ez tényleg nem túl jó, de, mivel törvényileg kötelességem megemlíteni ebben a szakaszban, természetesen jobb, mint a Hole To Feed videoklipje. Az "I can't stand this emotional violence" sorra Dave a földhöz vágja a labdáját, és szó szerint lelép. Csendben. Kivéve, hogy énekel. Tehát igazából csak elmegy, de a dal címe nem "Bounce Your Ball And Walk Away Making Some Noise Inevitably But At Least Try To Do It Quietly", úgyhogy itt abbahagyom a fáradozást.
Innentől kezdve kezd hülyeséggé válni. Miután Dave elmegy, a másik három játszik a labdáikkal (mondtam, hogy ne röhögjetek hátul), mielőtt Fletch elrúgja a sajátját, és betör egy ablakot, csakhogy a labda visszapattanjon róla. A kár, amit okozott, azonban nagyobb, mint gondolta volna, mivel a betört ablakon keresztül látjuk a Depeche Mode-ot, amint a Spacehoppereken ugrál. Az isten szerelmére, tudom, hogy 1982-ben volt, és a Spacehoppers népszerű volt, de ez tényleg nagyon rossz. A Duran Duran, egy olyan zenekar, amelynek egész zenei teljesítménye összefoglalható úgy, hogy "tényleg nagyon rossz", de legalább a klipjeikben jachtokon száguldoztak. Spacehoppers? Te jó ég!
Mindegy, a videó hátralévő részében futószalag, ugráló labdák, színes DM-emberek és így tovább, amíg a 3 perc 29 másodpercnél elérjük a végső mélypontot, amikor a zenekar úgy tesz, mintha dühös lenne, és elkezdi lóbálni az öklét. Miért? Nem tudom. Nem hiszem, hogy bárki is így gondolta volna akkor, és most sem hiszem, hogy így gondolnák."